Habár Benjamin George Bowden neve valószínűleg nem mond túl sokat egy átlag honpolgárnak, azt feltétlen tudni kell az angol származású tervezőmérnökről, hogy egy paraszthajszál híján teljesen megreformálta a bicikligyártást bő nyolcvan évvel ezelőtt. Na, jó. Az átlagosnál azért valamivel vastagabb és áramvonalasabb paraszthajszál híján.
A második világháború lezárását követően London az 1946-ban megrendezett, Britain Can Make It ipari kiállítással igyekezett világgá kürtölni, hogy a veszteségek és (légi)csapások ellenére a britek globális nagyhatalomként még mindig képesek bármire. Megmutathatták például, hogy két csésze erős ceyloni tea felhörpintése között olyan futurisztikus bringát tudnak tervezni, melyre nagyjából senki sem kíváncsi, hiába az amúgy korát fényévekkel megelőző fancy dizájn.
Szóval, Benjamin G. Bowden, aki leginkább autók, na meg tankok tervezésével foglalatoskodott mielőtt átnyergelt volna a biciklikre, készített egy, a maga nemében tökéletesen egyedülálló, első blikkre motorszerű biciklit a szóban forgó kiállításra. A Classic fantázianéven bemutatott prototípus lekerekített idomai, ívelt villái instant sikert arattak a közönség körében.
Bowden a rideg vas elemeket szofisztikáltabb, alumínium egységekre cserélte le, miközben a járgány vázába épített dinamó segítségével plusz energiát termelt, hogy hegymenetben némileg megkönnyebbítse a tekerést. Ezen dinamó egyébként egy rádiót is hivatott üzemeltetni – a külcsín mellett tehát a belbecs sem sikkadt el a Classic esetében.
A pozitív visszajelzések végérvényesen meggyőzték Bowdent arról, hogy a bringát mindenáron le kellene gyártania a közeljövőben. De mivel ehhez nem volt elegendő megtakarítása, kénytelen volt gazdag mecénásoknál házalni, hogy elég pénzt kalapozzon össze tervei megvalósításához. Nem jött össze. Senki sem látott fantáziát a Classic-ben. Azt meg pláne nem hitték, hogy esetleg visszahozhatná a kivitelezésbe fektetett, előreláthatólag magas összeget.
Nem úgy, mint Bowden. Bezzeg ő továbbra sem adta fel, sőt, ha lehet, még inkább a „drótszamárra” tette fel életét. A kiállítás után négy évvel, 1949-ben felcsillant egy halvány reménysugár, miszerint Dél-Afrikában hajlandóak lennének beindítani a gyártást, ám ez a lehetőség amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova’ is úszott. A tervező az újabb kudarcot követően az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, bízva abban, hogy ott majd szerencsés fordulatot vesz a Classic ügye. Végül aztán igaza lett, mondjuk kicsit sokat kellett várni rá. Kereken egy évtizedet.
1960-ban Michiganben került ugyanis gyártósorra a bicikli, ám költséghatékonyság címszóval néhány változtatást kénytelenek voltak eszközölni rajta. Alumínium helyett üvegszálat használtak a vázhoz, míg a rádiót és a dinamót ezúttal kihagyták belőle. Mindemelett másodjára is megkeresztelték a kerékpárt: a már javában zajló Szovjet-Amcsi űrverseny apropóján Spacelander-ként folytatta földi pályafutását.
Összesen öt színben volt elérhető az űrbringa, és 89 dolláros egységáron árulták darabját. Ez akkoriban meglehetősen drágának számított a bicikli-piacon, így aztán finoman szólva sem kapkodtak érte a népek. Csupán 522 Spacelander-t adtak el, a többi raktáron – és közel sem a sztratoszférában – porosodott.
