A meghökkentő Roald Dahl

„Kezdtem ráébredni, mennyire fontos lelkesnek lenni az életben. Megtanított arra, hogy ha érdekel valami, bármi legyen is az, akkor azt teljes sebességgel kell hajtani. Két kézzel kell átkarolni, ölelni, szeretni, de mindenekelőtt szenvedélyessé kell válni. A langyos nem jó. De a meleg sem. A tűz forró és a szenvedély az egyetlen dolog, ami szóba jöhet.” – Oswald bácsikám

Úgy gondolom, hogy a teljes lelki egészség feltétele a játékosság, amit a nyers életszeretettel lehetne azonosítani; az a képesség, aminek segítségével elengedhetjük magunkat és feloldódhatunk a játék izgalmában, önfeledten örülhetünk az apró győzelmeknek és végre megengedhetjük magunknak, hogy nevessünk önmagunkon.

Roald Dahl imádott játszani, hazardírozni. Igazi jó britként viselkedett norvég felmenői ellenére is, és imádott lovakra, agarakra fogadni, vagy épp a sajátjait futtatni.

Kedvenc sportja a vadorzás és flappingelés volt. A Meghökkentő vidéki mesék előszavában írja :

„… találkoztam (már elfelejtettem, hogy pontosan hogyan és hol) egy velem egykorú Claud nevű férfival. Claud nős volt, két kisgyermek apja, s egy sötét és nyomorúságos lakásban élt Old Amershamben. A munkahelye is ebben a városban volt, egy mészárszékben működött eladóként, s az írás a legkevésbé sem érdekelte. Valójában egy négyszavasnál lényegesen hosszabb mondat megfogalmazása is nehézséget okozott neki. Egészen más dolgok voltak azok, amelyek összefűztek minket.

Mindketten szenvedélyesen szerettünk kis összegű fogadásokat kötni lovakra és agarakra. Úgyszintén mindketten szívesen próbálkoztunk azzal, hogy csak úgy, sutyiban szerezzünk meg valamit, anélkül, hogy fizetni kelljen érte. Persze ezen nem a közönséges tolvajlást értem. Sohasem raboltunk volna ki egy házat, vagy emeltünk volna el egy biciklit. Nem. Mi a lopás „sportszerű” fajtáját űztük. Orvul fácánra vadászni, vagy kézzel pisztrángot fogni, vagy elcsórni néhány szem szilvát egy farmer gyümölcsöséből: effélékben leltük mi örömünket. E csínyeket vidéken elnézik a derék emberek. Jó adag élvezet teli kockázattal járnak, kivált a vadorzás, és végrehajtásukhoz nem kevés ügyességre van szükség.

Claud effajta dolgokban elismert szakembernek számított, és erre büszke is volt. Mindenre megtanított. Igen jól ismerte a vadon élő állatok szokásait, lett légyen szó patkányokról, fácánokról, hermelinekről vagy mezei nyulakról, és akkor volt a legboldogabb, ha éjnek idején kint járt a rengetegben.

Fácánra vadászni, piszrtrángot fogni, valamint flappingelni járni: ez a három „sportág” volt az,
ami mind közül a leginkább lekötött, és kellemes izgalommal töltött el bennünket.

A „flappingelés” olyan engedély nélküli agárverseny, amelyet valamely farmer rétjén rendeznek, ahol hat kutya egy kitömött fehér nyulat hajszol, melyet zsinegen vontat egy férfi a rét túlsó végén, és pedig úgy, hogy őrült gyorsasággal tekeri kezével egy felfordított kerékpár pedálját. E rendezvényeket cigányok, svindlerek és mindenféle kétes figurák látogatják, akik versenyeztetni hozzák ide kutyáikat.

A kerítés mentén gyanús küllemű bukmékerek állítják fel standjaikat, és jó néhány fogadás köttetik. Az efféle tevékenységet éppenséggel olyan emberek számára találták ki, mint amilyen Claud. Nekem úgy szintén kedvemre való volt, és nem sok időbe telt, mire én is vásárolni, majd tenyészteni kezdtem a saját agaraimat a flapping-pályán való futtatás céljából. Clauddal betanítottuk őket, és egyszerre több mint húsz kutyám volt kennelekben, Amersham külterületén elszállásolva, s közösen gondoztuk őket. Noha a fácánok orvvadászata is remek mulatság volt, mégis úgy gondolom, hogy mindama mesterkedés és ármánykodás, amit a célból folytattunk, hogy győzelmet arassunk a flapping-pályán, alighanem nagyobb mulatságot szerzett nekünk, mint bármi egyéb.”

Dahl fantazmagóriájának sarokkövei a határtalan lehetőségek és a korlátlan képzelet volt; egy világ, ahol a boszorkányoknak nincsenek lábujjaik, ahol az óriás őszibarack úgy lebeghet, akár a zeppelin, és ahol a barátságos óriások álmot fújnak árva kislányok pilláira.

A felnőtt közönség számára írt novellái, abszurd és humoros történetei meglepő csavarokban gazdagok. Fantáziájának bizantériája gyakran groteszkbe hajlik. Oswald bácsikám hódításainak kalandos történeteit olvasva, amiket a Playboy magazinban publikált 1974-ben, megbizonyosodtam arról, hogy nagyon is szerette a gyengébbik nemet, sőt egyenesen bolondja volt a szoknyáknak!

Charlie és Willy Wonka
Gyerekkori olvasmányaim meghatározó alakja Roald Dahl volt. Az első regénye, amivel találkoztam egy pik-nik könyv kiadvány volt, a Danny, a szupersrác. A borítóra (tele volt fácánokkal) jobban emlékszem, mint a történetre. Nem úgy a Karcsi és a csokoládégyárra!

Gyerekként mint a ringlispíl beindította a fantáziámat az a mesevilág, ahol az édesség bármely formája megvalósítható, mi több, elérhető. Akkoriban az volt a játék a barátaimmal, hogy kitaláljuk, milyen agyamentnél agyamentebb édességet készítsünk.

Csak jóval később ismertem meg a brit Cadbury csokigyár termékeit, de még felnőtt fejjel is megszédítettek, lenyűgöztek. Képzelem, hogy a kisiskolás Roaldnak milyen érzés lehetett az új termékeket tesztelőként véleményezni, Mr Cadbury alakját akarva akaratlan az egekig magasztosítva.

Könnyű volt azonosulni Karcsival, a mélyszegénységben élő kisfiúval, akit nagypapája kísér el a gyárba, és emlékszem Vonka úr személyiségének megértése sem okozott gondot. Filmváltozatot sokáig nem láttam belőle, pedig akkor már létezett egy 1971-es musical Gene Wilder alakításában. Még Oscar díjat is nyert a zenéjével.

Felnőttként láttam először mozgóképen, mikor kijött 2005-ben Tim Burton víziója. Szerencsére addigra megszoktam, sőt, meg is szerettem a Tim Burton féle látásmódot, ezért nem zavarta az általam elképzelt világot, ahogy könyvek feldolgozásánál lenni szokott. Bár gyerekként, azt hiszem, igencsak zokon vettem volna, hogy mit művelt Willy Wonkával, meg a korábban oly kedves, most olyan alattomos kis umpa-lumpákkal. Willy Wonka szociopata megjelenésében Johnny Depp-nek is oroszlánrésze van, de elnézem neki is, mert bírom a búráját, főleg azért mert olyan sok és régmúltra visszanyúló emlékem van vele.

Johnny Depp egy interjúban azt mesélte, hogy Willy Wonka-alakításának alapja az volt, hogy elképzelte,
milyen lehet George W. Bush, amerikai elnök beszívva. A karakter extravagáns öltözékéhez pedig a
The Golden Age of Grotesque című Marilyn Manson-album borítójáról inspirálódott.

Hoppá – hoppá! Csak most nézem, hogy a kis filléres Charlie maga Dr Shaun Murphy, a Good doktorból! Aki ismeri az autista sebészt, az tudja miért örülök ennek a felismerésnek annyira! Tulajdonképpen Tim Burton munkájára megelégedéssel bólogatott volna Roald Dahl, én azt hiszem, a gyerekek számára izgalmas és emlékezetes élményt hozott össze.

Nagyon kíváncsian várom, hogy a következő feldolgozás milyen lesz, amit Takia Waititi, szintén kedvenc rendezőim egyike, fog vászonra álmodni. Takia Waititi humora hasonlóan sajátos, mint Tim Burtoné. Ez egyértelműen megnyilvánul az Oscar-díjas Jojo nyusziban vagy a Ragnarökben, az én kedvenc filmem tőle mégis egy korábbi, a Hunt for the wilderpeople, Új-Zéland vadonjában játszódó road movie egy dagi maori fiúval és a nagypapakorú nevelőapjával.

A Netflix egy nagy filmet tervez, amit a Roald Dahl Story Company hagyatékát kezelő társassággal egyetértésben készítenek majd el Wonka címmel, és az ifjú Willy Wonkáról fog szólni. Emellett egy sorozatot, szintén Waititivel, aminek középpontjában az Umpa-Lumpák állnak majd.

Meghökkentő felnőtt mesék
„Akinek jó gondolatai vannak, egyszerűen nem lehet csúnya. Lehet görbe orra, ferde szája, dupla álla és kilógó fogai, de ha jó gondolatai vannak, úgy ragyognak le az arcáról, mint a napsugár, és mindig szép lesz.” Twits

Roald Dahl tele volt jó gondolatokkal, ötletekkel, amik
felnőtteknek szóló rövid történeteiben a legérzékelhetőbbek.

Kivégezve az otthoni Roald Dahl gyerekkönyveket, áttértem apám könyvespolcához és a Szuperpempő novellás gyűjteményt kezdtem el olvasgatni. Nem csak gyerekfejjel voltak döbbenetesek a történetek, bár akkor nem is tudtam őket hova tenni. Bezzeg Tarantino a Négy szobában tudta mit kezdjen a történettel, aminek Egy ember délről a címe, és a Zippo öngyújtó mellett a fiatal főszereplőt a Twin Peaks-ből ismerhetjük.

Volt még két hatalmas könyvünk Roald Dahl-tól, Meghökkentő mesék címen. Ezek gyűjtötték magukba azokat a fordulatos, néha kissé morbid és sokszor abszurd történeteket, amiket a nyolcvanas években meg is filmesítettek az angolok.

Azt hallottam, egy időben a „szombat esti filmkoktél”-ban sugározta a televízió ezeket a 20-25 perces történeteket. Rákerestem a neten, zseniális kis brit bűnügyi rejtélyeket és kalandokat találtam, maga Roald Dahl narrációjával. Az egyik előtt, a Landlady felvezetéseképp kérdez rá, hogy mit gondolnak arról a nézők, hogy ezek a történetek vajon megtörténhetnének-e igaziból is? Mert szerinte igen, és ha így van, akkor miért ne épp velünk esne meg?

Spermaakció
A könyv borítója emlékképeim rengetegéből visszacseng, mert igazán emlékezetes. A cicit és injekciót lengető piros ruhás nő képét annak idején sok háztartás könyvespolcán láthattam. A sztori egy szélhámos szerencsevadász férfiról szól, aki zseniális üzleti modellt dolgoz ki: egy dögös maca segítségével „lenyúlják” híres emberek spermáit, majd lefagyasztva jó pénzért értékesítik. Ezért a könyv jelentős részében Európa-szerte utazgatnak és híres emberekkel (századfordulón élt festők, zenészek, királyok) hoznak össze szerelmi légyottot. Ennek ellenére mégsem szexkönyvről van szó, az aktust Roald Dahlnak minden esetben sikerül úgy leírni, hogy az groteszk legyen, vicces, esetleg bizarr, de zéró erotikát tartalmazzon. És tényleg: groteszk, vicces, esetenként bizarr, szigorúan ponyva, néha idegesítő, de mindenképp szórakoztató olvasmány. Kíváncsi volnék, a Netflixnek vannak-e tervei vele.

Az írókunyhó
Otthonában volt egy kis író házikó, amire szentélyként tekintett és ide húzódott vissza dolgozni. Ablakait elsötétítette, egy kis lámpafénynél dolgozott tökéletesen belefeledkezve munkájába. Volt, hogy odaült reggel és este 9-kor eszmélt fel újra.

Roald Dahl híres írókunyhója, sok legkedveltebb karakterének szülőhelye. Ma a Roald Dahl múzeum része.

A kunyhó működését eképp magyarázta:
„Nagyon egyszerű! Lemegyek a kis kunyhómba, ahol szűk, sötét és meleg van, és perceken belül újra hét-nyolc éves vagyok.”

Roald első olvasója, sokáig az anyja volt, Sophie Magdalene.

„1946-ban véget ért a háború, s én ekkor harminc éves voltam. Visszajöttem Angliába, és néhány esztendeig az anyám házában éltem. Előbb Great Missendenben laktunk, majd később néhány mérfölddel odébb költöztünk, Old Amersham főutcájára. Pompás Buckinghamshire grófságbeli vidék volt ez a maga hullámzó hegyvonulataival, tölgyerdőivel és kicsiny, zöld mezőivel. Akkoriban semmi mást nem írtam, csupán novellákat, és lassan, komótosan, a saját tempóm szerint haladva vetettem őket papírra. Ily módon évente hármat vagy olykor négyet fejeztem be. Semmi máson nem dolgoztam. Teljesen a novellaírásnak szenteltem magam, és minden egyes elkészült sztori első közlési jogát vagy a New Yorker-nek, vagy valamilyen más amerikai magazinnak, mint például a Colliersnek vagy a Saturday Evening Postnak adtam el. A másodközlési jogok aztán egyéb országok folyóirataihoz kerültek, és valahányszor elegendő sztori gyűlt össze ahhoz, hogy megtöltsön egy könyvet, csakugyan könyv is lett belőle.

Kellemes, ráérős tempójú élet volt ez, napi négy órás munkával, hetente hét napon.
Nagyon élveztem, és most döbbenek rá, milyen szerencsés is voltam, hogy bármikor
elő tudtam rukkolni egy új történettel, amikor csak szükségem volt rá.”

Matilda
“Nem számít, hogy ki vagy, vagy hogy nézel ki, amíg van valaki, aki szeret.”

Annak idején nagy hatással volt még rám egy másik gyerekregénye, a Matilda három csodája is. Nagyon szerettem, hogy az elhanyagolt és méltatlanul alábecsült kislány zsenialitása és mágikus akarata felülkerekedik a felnőtt világ kapzsiságán és fásultságán. Olyan elégedett voltam a végével, mint amilyen nagyon szorongtam az elején a brutális Igazgatónő miatt, aki tényleg szó szerint kihajítja a kisdiákot az ablakon, és hasonló embertelen abúzusokat követ el saját kis birodalmában, az iskola falain belül. Az 1996-os Matilda filmet Danny DeVito rendezte. Még ma is hátborzongatóak egyes jelenetei.

A Boszorkányok 2020-as kiadását Robert Zemekis rendezte és vitte forgatókönyvre. A mellőzött, elhanyagolt gyerekek több regényében megjelennek, akik valamely varázslatos eseménynek köszönhetően kitűnnek a többiek közül. Ilyen Matilda, Szofi és a Habó, vagyis a Barátságos Óriás (The Big Friendly Giant, BFG) Hugó és jó néhány bűvös történetének főhőse.

J.K.Rowling biztos Roald Dahl történetein nevelkedett, mert Harry Potter akár Roald Dahl tollából is születhetett volna, a maga elhanyagolt számkivetettségében, megannyi gonosz, buta, romlott és önző emberrel körülvéve, míg végül kiderül, hogy mindegyiküknél különb, varázsló, aki egy egész más világhoz tartozik.

Ez a kiválasztottság-érzés vonul végig Roald Dahl legtöbb meséjében, hiszen tudta jól, hogy mire sem vágyik jobban egy kisgyerek, mintsem hogy egy értékes titka legyen, hogy különb legyen mint a többiek.

Színpad és filmvászon
A Barátságos Óriással szintén a mozivásznon találkozhatott először a magyar néző, előbb Brian Cosgrove 1989 fantasy kaland-rajzfilmjében, aztán Stephen Spielberg rendezésében készült el a film, 2016-ban a Disney stúdióval első közös produkcióként.

Quentin Blake hűséges illusztrátora volt mindvégig. Bár jó barátok voltak, Quentin más valóságban látta őt:
„Nagy, rossz gyerekként rohanva át az életen, nagyképűségével, becstelenségével és rosszindulatával nagyjából mindenkit sikerült elidegenítenie, akivel valaha találkozott.”

Rémes Rímek című történetéből egész bizarr európai animációs mese kavalkád készült Piroskáról es Hófehérkéről.
A West End és a Broadway állandó műsorán szerepelt hosszú éveken át a Charlie és a csokigyár, akár csak másik népszerű története, Matilda.

Roald Dahl megfilmesített történeteit összesen 52 Oscar díjjal méltatták.
Emellett számos Golden Globe és BAFTA dijat gyűjtöttek be.

Fantasztikus Mr Fox és a Giant Peach
A mai napig számos új Roald Dahl regényre csodálkozom rá, amiket az utóbbi években fordítottak csak le, vagy még mindig nem (Twits, Boy). Itt van például a James és az óriásbarack, amiről a moziban hallottam először, magyarra mindmáig nincs lefordítva. A Fantasztikus Róka urat 2017-ben adta ki a Kolibri, holott a stop-motion technikával készült animációs filmet már 2010-ben Oscarra jelölték.

A filmet Wes Anderson rendezte, aki most elkészíti második Roald Dahl-adaptációját, amely az 1982-ben megjelent The Wonderful Story of Henry Sugar című kötet azonos című filmváltozata lesz majd. A film igazi sztárparádét ígér, olyan színészeket láthatunk majd benne, mint Benedict Cumberbatch, Dev Patel, Ralph Fiennes, valamint az Oscar-díjas Sir Ben Kingsley.

A film a Netflix tervének része, miszerint a streaming szolgáltató azért vásárolta fel a teljes Dahl-életművet a jogtulajdonosoktól, hogy afféle Dahl-filmuniverzumot építsen belőle.

Gyerekeknek szóló történeteiből rengeteget láthatunk, arra vagyok kíváncsi, hogy melyik novelláját, felnőtteknek való történetét dolgozzák majd filmre. Lenne rá egy fogadásom!