Aki még Banksynél is nagyobb.
Ezt a címet terveztem adni ennek a portrécikknek – nem hatásvadász célzattal, hanem mert lényegében igaz. Ha valaki komolyan foglalkozik a graffiti és a street art világával – akár művészeti, akár történeti szempontból –, előbb-utóbb eljut ehhez a megállapításhoz: Blu a kortárs utcai művészet egyik legjelentősebb alakja.
Nem feltétlenül a médiában, nem a műkereskedelmi piacon és nem is a popkulturális ismertségben – ezekben Banksy továbbra is verhetetlen. Blu azonban a szó szoros értelmében nagyobb dimenzióban mozog. Teljes házfalakat, víztornyokat, romos ipari épületeket vagy hidakat beborító alkotásaival vált ismertté. Monumentális muráljai nem pusztán dekorációk: politikai karikatúrák, groteszk allegóriák és társadalmi kritikák, amelyek az egyenlőtlenségről, a militarizmusról és a fogyasztói társadalom torzulásairól beszélnek.
Ez persze nem verseny. Banksy és Blu két egészen különböző jelenség. Banksy az angolszász médiagépezet egyik legsikeresebb kulturális exportja lett. Blu viszont inkább a városi tér monumentális festője: munkái nem apró, ironikus beavatkozások, hanem egész épületeket elfoglaló képi rendszerek. És igen: ő nem angolszász. Olasz. Ez nem mellékes. Ha valaki az angol–amerikai kulturális térből érkezik, a sajtó és a művészeti intézményrendszer hajlamos gyorsan globális sztárt csinálni belőle. Ha azonban valaki nem az angolszász kulturális közegből érkezik, a világhírhez vezető út rendszerint jóval hosszabb. Blu története is egy kis olasz városból indul.
Korai évek – az olasz csizma belsejéből
Blu egy olasz művész álneve. Valódi személyazonosságát a mai napig titok övezi. A street art világában ez nem szokatlan – Banksy, Invader vagy 108 esetében is hasonló a helyzet –, de Blu kiváltképp következetes. Annyi bizonyos, hogy 1980 körül született az olaszországi Senigalliában, egy festői kisvárosban az Adriai-tenger partján.
A város neve egyébként a történelemben sem ismeretlen: Niccolò Machiavelli több írásában is megemlíti, például a híres történetben, amely Valentino herceg politikai gyilkosságait meséli el. A reneszánsz Itáliában az intrika és a hatalmi játszmák a mindennapok részét képezték – a történelem finom iróniája, hogy ebből a világból származik az a művész, aki később a hatalom groteszk arcát festi fel a városok falaira.
A fiatal Blu Bologna városát fröccsentette be először. 1999 körül jelenik meg a helyi utcákon, a graffiti kultúra klasszikus útját járva: kezdetben a New York-i sztílók koppintásával. Azonban hamar világossá vált, hogy Blu nem a „fame game”-ben érdekelt. Sokkal inkább figurális formák és narratív képek felé kezdett fordulni. Ebben nagy szerepe volt egy másik bolognai művésznek: Ericailcanének.
Ericailcane és a bolognai iskola
2003 és 2006 között Blu és Ericailcane szoros együttműködésben dolgozott. Ericailcane a street art egyik különleges alakja: bizarr állatfigurákat fest, amelyek gyakran politikai vagy társadalmi allegóriák. A két művész stílusa szinte tökéletesen kiegészítette egymást. Blu a jellegzetes humanoid alakokat festette – hatalmas fejekkel és torz testekkel –, Ericailcane pedig a szürreális állatvilágot.
Rendszerint elhagyott ipari zónákban vagy félreeső városrészekben dolgoztak. Mindketten tudatosan szakítottak a klasszikus graffitis mentalitással, ugyanis nem írták alá a műveiket, nem hagytak nevet a falon. A kép volt a fontos, nem az alkotó. Ma ez a hozzáállás talán magától értetődőnek tűnik a street art világában, a kétezres évek elején azonban még radikális gesztusnak számított. A két művész egyébként a való életben is nagyon közeli barát, noha már nem készítenek közös falfestményeket.
Az óriásmurálok születése
Blu egyik legnagyobb újítása a méret volt. A graffiti hagyományosan spray-vel készül. A festő így viszonylag kis felületeken dolgozik. Blu viszont kísérletezni kezdett háztartási festékkel, festőhengerekkel és teleszkópos rudakkal. Ez radikálisan megnövelte a lehetőségeket. Hirtelen már nem egy falrészlet, hanem egy teljes házfal vált vászonná. Alkotásai nemcsak sokkal nagyobbak voltak bárkiénél, hanem lényegesen drámaibb megjelenést is közvetítettek. Fura alakok jelentek meg a falakon – olyan figurák, amelyek egyszerre idézik a képregények világát, a videojátékok karaktereit és a politikai karikatúrákat.
Csak halkan jegyzem meg: a teljes házfalakat beborító festési stílust erősen Blu nevéhez kötöm. Ilyenkor persze mindig előkerülnek az end-to-endre fújt vagonok példái, de a monumentális városi murálok gondolata mégis általa vált igazán meghatározóvá. Mások később kezdtek hasonló méretekben gondolkodni, gyakran nyilvánvalóan az ő hatására. Az első ilyen kísérleteit elhagyott ipari területeken valósította meg.
2004 körül néhány galéria már felfigyelt Blu munkáira, és különböző egyéni és csoportos kiállításokra invitálták. Ez akkor történt, amikor az utcán már egészen kivételes erővel dolgozott – nevezzük graffitinek vagy street artnak, ahogy tetszik. A kurátorok azonban érdekes módon nem feltétlenül ezeket a monumentális falfestményeket emelték ki. Tudod, az úgynevezett szakértők, akik állítólag pontosan tudják, mi számít művészetnek. Blu mindenesetre nem sok érdeklődést mutatott a hivatalos művészeti intézményrendszer iránt. Pályája korai szakaszában inkább távol maradt ettől a világtól, és egészen más terepeket választott magának.
A terep szó alatt pedig akár földrészeket is érthetünk. Az ezt követő öt-hat évben szinte folyamatosan úton volt. A világ különböző városaiban bukkant fel, és festett – gyakran olyan helyeken, ahol a street art még valóban az utca nyelvén szólalt meg.
Huzamosabb időt töltött Latin-Amerikában. Gyakran stoppal, minimális költségvetéssel utazott városról városra. Mexikó, Guatemala, Costa Rica, Argentína, Brazília – ezek a helyek nemcsak inspirációt adtak, hanem új politikai és társadalmi perspektívát is. Latin-Amerika sok városában a graffiti és a murálfestészet egészen más szerepet tölt be, mint Európában. A mexikói muralizmus – Diego Rivera, José Clemente Orozco vagy David Alfaro Siqueiros hagyománya – például már a 20. század elején politikai közművészetként tekintett a falfestményekre. Blu ebben a közegben találta meg igazán a saját hangját.
Senki sem lehet próféta a saját hazájában
2005-ben, a nicaraguai Murales de Octubre fesztiválon Blu megfestette egyik legismertebb murálját. A mintegy harmincméteres falfestmény rövid idő alatt bejárta az internetet, és Hombre Banano néven vált ismertté. Ez a kapitalista banánköztársaságokat működtető nagyvállalatok elleni kritika, amelyek minden földet erőszakkal megszereznek, és kártékony növényvédő szereket használnak. De ez csak a legfinomabb kritika, mert valamennyire nálunk is köztudott, hogy a banán- és avokádókereskedelem is a drogkartellek pénzmosó részlege.
A nap, amikor megmozdult a graffiti
A kétezres évek közepén Blu a street art mozgóképpé alakításával kísérletezett. Az ötlet egyszerre volt egyszerű és zseniális: a falakat animációs felületként használta. Egy figurát felfestett, lefotózta, majd lefestette, és kissé arrébb újrafestette. Ha ezt több száz alkalommal megismételjük, a képek egymás után vetítve mozgást hoznak létre. Így született meg 2008-ban a legendás Muto. A hétperces animáció Buenos Aires falain készült, és több száz murálból áll. A videó mára a street art történetének egyik alapműve lett. A film több díjat nyert, köztük a Clermont-Ferrand-i Nemzetközi Rövidfilmfesztivál nagydíját.
Muto – A Wall-Painted Animation by Blu
2010-ben Blu újabb animációval jelentkezett: Big Bang Big Boom. Ez a videó is nagyot jött anno, és idővel szintén a street art egyik ikonikus alkotásává vált.
Big Bang Big Boom – Animation Short Film by Blu
2018-ban a ZOOO Print & Press kiadta a Minima Muralia című kötetet, amely több mint kétszáz Blu által festett murált dokumentál, kulisszák mögötti felvételekkel és korábban publikálatlan munkákkal együtt. Az életmű egyik legfontosabb hozadéka azonban talán nem is egyetlen képben vagy projektben ragadható meg: Blu az utcát egyfajta lüktető, élő vászonná alakította.
Volt idő a kétezres években, amikor egyes kritikusok erőltetett baloldali retorikát láttak a munkáiban. Azóta azonban a világ mintha egyre inkább azok felé a sötétebb forgatókönyvek felé sodródna, amelyeket Blu már évekkel korábban felfestett a falakra. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy aki hosszabb időt tölt Latin-Amerikában, az könnyebben meglátja a globális gazdaság árnyoldalát is. A multinacionális vállalatok működése ott egészen más arcát mutatja, mint amilyet a reklámkampányokban látunk.
Blu esztétikai kísérletezése mindvégig az utcán zajlik, a nyilvános térben, mindenki számára látható módon. Fontos hangsúlyozni, hogy ő még annak a generációnak a gyermeke, amely számára a street art elsősorban ellenkultúra volt – nem pedig városmarketing vagy legális falakra szervezett látványosság.
Banksyhez hasonlóan Blu is egyfajta nyitott, „szabad forráskódú” szemléletet követ a művészetben. Nem különösebben rajong a kurátorok és az műtárgypiac spekulánsainak közeledéséért, akik rendszerint azonnal megjelennek ott, ahol hype-szagot éreznek.
Blu mai napig független maradt: nem tartozik sem galériához, sem menedzsmenthez. Kiállításokon is ritkán tűnik fel, kicsit körülményes hozzá eljutni.
Cenzúra és konfliktusok
2010-ben a Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeum (MOCA) felkérte Blu-t, hogy készítsen murált a Art in the Streets kiállítás számára. Blu egy erős politikai képet festett: katonák koporsóit, amelyeket nem amerikai zászló, hanem dollárbankjegyek borítanak. A múzeum vezetése végül lemeszeltette a művet. A hivatalos indok az volt, hogy a kép sértheti a szomszédos veteránkórház betegeit. A street art közösség azonban ezt nyílt cenzúrának tekintette.
2014-ben Blu egy radikális lépésre szánta el magát. Berlin Kreuzberg negyedében két hatalmas murálját – amelyek addigra a város ikonikus képeivé váltak – egyszerűen feketére festette. Az akció a dzsentrifikáció elleni tiltakozás volt. Kreuzberg egykor alternatív művésznegyedként működött, de a street art és az underground kultúra népszerűsége idővel ingatlanfejlesztők és befektetők figyelmét is felkeltette. Blu szerint a város végül marketingeszközzé tette a művészetét, ezért inkább eltüntette saját munkáit. Ez a gesztus jól mutatja, hogy Blu számára a street art soha nem pusztán esztétikai kérdés volt, sokkal inkább a városi tér politikájáról szól. A graffiti eredetileg illegális gyakorlatként jelent meg – egyfajta taktikai beavatkozásként a város szövetébe. Amikor azonban a városok rájöttek, hogy a street art turisztikai és kulturális értéket is képvisel, elkezdték integrálni. Blu művészete így különös paradoxonba került: az egykori illegális graffitiművészből meghívott murálfestő lett. Berlinben, New Yorkban, São Paulóban vagy Krakkóban ma már gyakran hivatalos felkérésre dolgozik. De ez az integráció mindig hordoz magában feszültséget.
Legközelebb hozzánk Prágában, Krakkóban és Bécsben voltak – vagy részben még vannak – Blu-murálok. A bécsi, amely 2010-ben készült, néhány éve sajnos eltűnt: egy ingatlanfejlesztő egyszerűen ledózeroltatta, állítólag azért, mert nem tudta, kinek a munkája. Paradox módon ez még bele is illik Blu művészetről vallott felfogásába. Nem törekszik arra, hogy a munkái örökre fennmaradjanak, vagy intézményesen konzerválják őket. Ha nem egy város felkérésére dolgozik, időről időre váratlanul jelentet meg képeket vagy nyomatokat is – szinte ugyanazzal a logikával, ahogy egy graffiti megjelenik egy falon. Nincs kampány, nincs marketing.
Blu nem kék, hanem vörös
Blu anarchista – a szó valódi értelmében. Az intézményrendszerben szerveződő hatalmi struktúrák ellen emeli fel a hangját. „Minden hatalom megront” – mondta a szintén anarchista francia forradalmár, Louise Michel.
Blu munkáiban egy tudatosan felépített gondolati ív rajzolódik ki. Festményei gyakran azt a mechanizmust mutatják meg, amelyet mindannyian ismerünk, még ha ritkán fogalmazzuk is meg. Az intézmények világában sokszor nem az számít, hogy valami valóban hasznos-e, hanem az, hogy ki ül abban a jól fizető pozícióban, aki eldöntheti, mi számít fontosnak. A nagy tülekedés évszázada a miénk. Az egymásba gabalyodó érdekek végül egy hatalmas emberlabirintust hoznak létre. Blu falain ezek a labirintusok gyakran szó szerint is megjelennek: egymásba kapaszkodó testek, önmagukba záródó rendszerek, végtelen körforgások.
Az igazán érdekes azonban az, hogy az emberek nézik ezeket a festményeket, gyakran még tetszenek is nekik – aztán ugyanúgy élik tovább ezt a lassan fenntarthatatlanná váló életformát. Ritkán keresik a kapcsolatot a saját életük és a falon látott kép között. Pedig a művészet talán éppen erre való: hogy megmutassa a labirintus falait. A kijáratot azonban mindenkinek magának kell megtalálnia.
