Barion Pixel

A nagy punkkorszak kisemberei

Benedek Csanád /fotó: Roger Hutchings

2024.01.25.

17 perc

Dupla vagy semmi
Két akkord, ami vagy nagyot durran, vagy el se pukkan. Mitagadás ha akkordokról van szó, azt a punkok elég jól kimaxolták. Ennek okán most két egymáshoz kapcsolódó dokumentumfilmet is ajánlunk az angliai punkkorszakról. A Punk in London és a British Rock nemrég került fel a Netflix-re. Érdemes megnézni őket, mert korhűek és nincsenek túlmagyarázva. Látleletek a maguk nyers, fésületlen és őszinte valójukban.

Punk in London

A Punk in London egy kendőzetlen dokumentumfilm az 1977-es brit punkrock robbanásáról, melyet a müncheni Wolfgang Büld készített a németek számára. A film egy doksitrió részét képezi. A Punk in Londont követte a Punk and Its Aftershocks (British Rock néven is fut), valamint a Woman in rock.

Mi az első kettővel foglalkozunk. Körülbelül egy-egy órásak, ezért egyben is nyugodtan meg lehet nézni őket. Wolfgang Büld esetében még illik megemlíteni a Neonstadt c. filmet is, ami a német (nyugatnémet) punkgenerációt mutatja be. Na, de térjünk vissza Londonba és ’77-be!

Punk a garázsban és egyéb szemét

A punkrock nemcsak egy zenei műfaj. Utálom ezt a kifejezést, de tényleg egy életérzés, egy attitűd. Nem lehet csak a zenére redukálni. A Sex Pistols-ról és a japán punkról szóló cikkünkben sokat foglalkoztunk többek között a téma politikai vetületével is. A Büld-féle doksi alapnak veszi, hogy ismersz mindent, úgy nyilatkoznak a beszélő fejek, mintha tudnád, hogy miről is van szó. Ezt a magam részéről én mégis személyesebb hangvételűnek érzem. Szerkezetét tekintve beszélgetések és koncertrészletek egymásutánjait láthatjuk.

A „punkrock” kifejezést talán legkorábban az 1970-es évek elején használták az amerikai rockzenei kritikusok az 1960-as évek közepének garázszenekarainak leírására. A punk, mint zene és egyben szemlélet, az 1970-es évek közepén alakult ki. Az 1950-es évek vadabb, minimalistább rock and rolljában és az 1960-as évek garázsrockjában gyökerező punkegyüttesek elutasították a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjének monumentális és üzleties jellegét. A diszkóról már nem is beszélve. A punk egy angol ügy, egy brit dolog, az amerikai zeneipar ennek ellenére imádja ezt is minél több szálon magához kötni. Igazság szerint az angolokat nem érdekelte az amcsi zenekarok nagy része. Élték a saját kis világukat.

A doksiban külön kiemelendő, hogy nem az ezerszer ismételt zenekarokat látod. A kezdeteknél ott volt a The Damned, a Saints, a Buzzcocks is és nemcsak a totálisan felszopott Sex Pistols vagy a mindenhova is tartozó trenddé váló Clash.

„Nincs időd az univerzumon gondolkozni”
Persze egy dokumentumfilmet nem lehet és nem is szabad elmesélni, de az biztos, hogy akkoriban még tudtak fogalmazni az emberek. Még a punkok is! Frappánsabbnál frappánsabb kiszólások, beszólások egész idő alatt.

A korai angol punk fanzine, a Sniffin’ Glue 1977-ben megjelentetett néhány ábrát,
amely három akkordot ábrázolt, az alábbi kísérő szöveggel: „Ez egy akkord,
ez egy másik, ez egy harmadik. Most pedig alakíts együttest.”

A nyugati világ egy vicc”, megtudjuk, és azt is, hogy miért. A célok és vágyak előre le vannak gyártva számunka, ha nem veszel részt a „ratrace”-ben, csak egy punkpatkány vagy. Az arcok már nem a nyálas, szerelmes számokról akarnak írni, azt ezerszer megtették mások. Az itt és a most érdekli őket.

Nincs időd az univerzumon gondolkozni, amíg alig jössz ki a pénzedből.” mondják.

Érdekes visszanézni a mára elfeledett korai Lurkers-t. Egyszerű, de őszinte szavak a zenekar gitárosától. Semmi önfényezés. „A punk nem holmi zenei műfaj, nem egy stílusirányzat, a punk egy életérzés…”

The Lurkers: I Don’t Need To Tell Her

Teddy boy-ok és fiús lányok

A filmből kiderül, hogy a punkok igazi ellenségei nem a (jobbos) skinheadek voltak. A két dokumentumfilm közül jóformán egyikben sem tesznek róluk említést.

Az első és a második generációs skinheadekre egyaránt hatással voltak a jamaikai zenei műfajok, például a ska, a rocksteady és a reggae ritmusai. Az Oi! a punkrock munkásosztálybeli ága, amely hamarosan a skinheadkultúra létfontosságú összetevőjévé vált. Míg az első generációs skinheadek által kedvelt jamaikai műfajok a punkon és az újhullámon keresztül szűrődtek át a 2 Tone néven ismert stílusba. A skinheadek akkor még nagyon is ehhez a punk-mod-ska közeghez tartoztak. Na, de kik voltak akkor a punkok ellenségei? A Teddy boy-ok, a Tedek. Tetejébe azoknak is a második generációja. Kapkodod a fejed, mi? Pedig ez az igazság.

Teddy boys

A Tedek főként brit jelenség, a Teddy Boy-szubkultúra az 1950-es évek elején a tinédzserek körében alakult ki Londonban, majd gyorsan elterjedt az Egyesült Királyság számos területén, miközben szorosan összekapcsolódott az amerikai rock and roll zenével. A Teddy Boys volt az első olyan ifjúsági csoport Nagy-Britanniában, amely tinédzserként megkülönböztette magát. Kimondottan lázadtak a szüleik kultúrájával szemben. Mi a cikkben alapvetően a hetvenes évekről beszélünk, de az ötvenes évek Teddy boy-ai sem voltak piskóták. Egyes Tedek bandákat alapítottak, és a rivális ifjúsági bandákkal folytatattak erőszakos összecsapásokat. Most jön a lényeg, már jóval a náci és jobbos skinheadek előtt, a bevándorlók elleni atrocitásaikról váltak ismertté. A legfigyelemreméltóbb összecsapások az 1958-as Notting Hill-i lázadások voltak, amelyekben a Teddy Boy-ok is nagy számban volak jelen, miközben részt vettek a nyugat-indiai közösségek elleni támadásokban is. Ekkor öt embert öltek meg, de száz fölött volt a sebesültek száma. A Teddy Boys egy rock ’n’ roll-rajongó angol szubkultúra volt, ami bevonzotta a zűrös külvárosi proligyerekeket. Ennek a hetvenes években volt egy másik nagy korszaka a hippi, hosszú hajú rocker korszak mellett és ellen. Nemcsak a punkok nem szerették a Pink Floydot és a Led Zeppelint.

A Teddy-k új generációja átvette az 1950-es évek bizonyos aspektusait, de sokkal több zselé, harsányabb színek, élénk szörfrockhatású stílus jellemezte őket. Rózsaszín, babakék, pisztáciazöld párducminta. Fura belegondolni, de a skinheadek előtt tényleg így néztek ki a rasszista angol fiatalok. A jobbos náci skinheadek még öltözködésben is a punkmilitáns vonalat vitték.

Szintén nem elhanyagolható tény a divat és vele együtt a divatguruk megjelenése a zenében. Ebben az időben a Sex Pistols-t is részben megcsináló” Vivienne Westwood és Malcolm McLaren a londoni King’s Roadon található Let It Rock boltjukon keresztül a Teddy Boy-divat és zenei érdeklődés újjáéledését hirdette. Tehát jól olvasod, a punkok legnagyobb ellenségeit is ők látták el ruhával. Volt a Let It Rock, majd a Sex nevű boltjuk, ahol meg a punkokat szolgálták ki. Végül eggyé vált a nevük a punkszubkultúrával. Szerintem csak kufárok voltak.

1970-es évek végén az új Teddy-generáció a punkok, és ezzel együtt a Sex Pistols ellensége lett. 1977 tavaszán a londoni King’s Roadon utcai csaták folytak fiatal punkok és idősödő Teddy-k között. A doksiban elmondják, ők úgy látják, hogy a garage rock-ot és a rock ’n’ rollt koppintja a punk, csak szarul, és még ideológiát is gyárt mellé.

Érdekes azt is látni, hogy szent meggyőződésük volt, hogy a punk el fog tűnni. A másik, ami nagyon
zavarta a Teddy-ket, hogy a punk nem csak militáns, hanem nőies is. Színes hajak és fura ruhák egyvelege.

A jányok, a jányok, jányok angyalok, és punkok

A másik érdekesség, amit ez a korai doksi is felvet, hogy nagyon sok lány is részt vett a punkmozgalomban. Bátran ki merem jelenteni, hogy ez volt az első olyan tinédzserektől kiinduló stílus, ahol a nők egyenjogúak, fontosak. Nem vagyok a feminizmus szakértője, és sok esetben erőltetett is a téma. Na, itt nem erőltetett és nem rosszkor használt a feminista. Nagyon alaposan fel kéne ezt tárni, mert a fiúbandák (pont mint a hiphopnál a korai időkben) a lányokat elhomályosítják. A punk esetében még azt sem lehet mondani, hogy azért, mert tehetséges zenészek, mert nem ez a lényeg, hanem a kiállás és a tökösség. A lányok azok. Néha szó szerint is.

London – 1978.Fotó: Janette Beckman

Jayne County és a Wayne County & the Electric Chairs az egyik első proto-punk, punkős. Jayne County eredetileg Wayne Rogers-ként született, de amióta az eszét tudja nőként él. Nekünk a travikről a nyáldiszkózene jut eszünkbe és nem egy őrült punkzenekar. Pedig a stílus egyik alapítója Jayne County.

Jayne County és a bandája, az Electric Chairs, London – 1978

A másik legendás legendina, a fekete Poly Styrene, ami egyben jól mutatja, hogy a feketék is nagyban részt vettek a punk megszületésénél, ezt a koncerteken ugráló afrókból is láthatjuk. Erre is jó egy ilyen régi doksi. Poly Styrene magában megérne egy cikket, de a zenekarát természetesen nem lehet kihagyni.

X Ray Spex: Oh Bondage! Up Yours!

A filmben szerepel még Gaye Advert is a The Adverts-ből, továbbá egy punkzenész hölgy, akit nem tudtam beazonosítani. Pedig mond okosakat, az autós részben.

Lábjegyzet és fülszöveg

Akiket viszont sikerült felismernem, az Miles A. Copeland III és Steve „Roadent” Conolly.

Conolly a Sex Pistols és a Clash hangszerpakolója volt, de akár a zenésze is lehetett volna, később színészként is kipróbálta magát. Érdekes figura. Még érdekesebb és furább jelenség Miles A. Copeland (a harmadik) III., aki zenei impresszárióként dolgozott a Clash, Police, R.E.M, The Cramps és még sok legendás banda mellett. Már emiatt is érdekes fazon, de az különösen megkapó, ahogyan a proli életről, a munkásosztályról, szegény baloldali punkzenészekről beszél .

Copeland egy arisztokratának nyugodtan nevezhető elitcsaládba született. Szokatlan, hogy a Közel-Keleten nőtt fel, és még szokatlanabb hagy az apja (szintén Miles Copeland) a C.I.A. egyik társalapítója. Igen, jól olvasod. C.I.A és a punkzene sosem került ilyen közel egymáshoz. Az, hogy III. Copeland egy utazó hastáncegyüttest is alapított, már csak hab a tortán. Ezek nincsenek benne a doksikban. Ezt mi kutattuk ki nektek, lévén mégsem mondhatom fel a filmet.

Sting és Miles Copeland III – Birmingham, Southern College

Második rész

Punk and Its Aftershocks
A Punk in London folytatása a punk felemelkedését és bukását, illetve eldivatosodását mutatja be az újjáéledő ska, a new wave és a mod színtéren. Nagy-Britanniának elképesztő kirobbanó zenei élete volt a ’70-es évek végén. A Dick Dale-es cikkben is utaltunk már rá, hogy még az amcsi slágerlisták fölött is átvették néha az irányítást. Aki nem Netflixen keresi meg, hanem letöltené, vigyázzon, ne keverje össze a szintén erről az időszakról szóló és ugyanolyan címen futó doksival!

British Rock: The First Wave. Na, most nem erről lesz szó. Büld nem is a British Rock, hanem Punk and Its Aftershocks címet adta a filmjének. A kanadai terjesztés írta át. Onnan vette meg a Netflix. Így lesz egy német doksi kanadai, majd amcsi.

A rock menő, jól érzi magát és Londonban él

A szakértők szerint dominánsan két város mozgatta akkoriban a világ könnyűzenéjét. New York és London, azonban London kétszer olyan izgalmas volt, mint New York. Naponta minimum 50 zenekar játszott Londonban minden nap. New Yorkkal ellentétben itt a kis zenekarok is kaptak lehetőséget a jó helyeken. Tény, de a konzervatívabbnak tűnő angolok nyitottabbak. Élő koncerteken és exkluzív interjúkon keresztül látunk bele a korszakba. A megkérdezettek sokszor nem nyilatkoznak vagy csak eléggé nyers, keresetlen stílusban, de legalább őszintén. A Stranglers-interjú, ami valójában annyi, hogy a lépcső tetejéről lekiabál, ma már botrány számba menne. Mindenesetre már csak emiatt is érdemes megnézni a doksit. Azért is ezt hoztam fel példának, mert jól mutatja, hogy az angolok mennyire elhitték magukat ebben az időben. Aztán jött a Kraftwerk (cikkünket lásd itt) és az electro, és hirtelen már nem ők lettek a menők. Jöttek az új menők, és az angolok hoppon maradtak. Már aki túlélte a viharos éveket.

Túl lehet élni a punkot?

Ugye azt látni kell, hogy aki heroint reggelizik, vodkát ebédel, és speedet vacsorázik, közben elropogtat néha pár ketaminos tablettát is ragasztószívás mellett, az nincs hosszú életre ítélve. A punkstílus nem kímélte az emberanyagot. Nem véletlenül mondták, hogy nincs jövő. Most vagy soha volt minden nap. Mi történhet veled, ha olyan „szerencsétlen” vagy, hogy túléled azokat az éveket?

A punk túlélői zenei értelemben is keresték az új irányt. Bob Geldof volt az első nyilatkozó.
Nem véletlenül őt vették előre, mert ő régebben egy zenei lapnál volt újságíró. Átlátta a nagy képet.

Nightlife Thugs nevű együttese a punkkorszak egyik nagy durranása volt, amelyet a zenészek később The Boomtown Rats-re kereszteltek. Hogy megértsük mekkora sztár tudott lenni egy punkzenész, elég csak Geldof életútját végigjárnunk. A zenélés mellett elvállalta az eredetileg Roger Waters-nek felajánlott főszerepet a Pink Floyd: A fal című filmmusicalben. A második világháborúban félárván maradt, és védekezésképpen maga körül falat építő Pinket végül Geldof játszotta el. Miatta is mentek be sokan a moziba. 1985. július 13-án, szervezett/tartott egy nagy Live Aid szuperkoncertet, amelynek a célja az etióp éhezők megsegítése volt. A koncert után Geldofot Nobel-békedíjra javasolták, amit nem kapott meg, de II. Erzsébet azonban lovaggá ütötte. Egy punkot lovaggá, egy punknak Nobel-jelölés. Ember, hol élünk? Hát itt, és ilyen menő volt az angliai szintér.

The Boomtown Rats. Fotó: Terry Torph
Bob Geldof, Liverpool 1979. Fotó: Kevin Cummins

„Ha tudnánk mit hoz a holnap, már ma feladnánk”

A zenekarok nem tudták mi fog következni, ezért mindenki kereste önmagát, az új irányt. Ki a jövőbe, ki a múltba menekült. A korszak hangzása mindent vegyítő volt.

Spizzenergi / Athletico Spizz 80 / Spizzles: Soldier Soldier

The Jam Live at 100club „Punk in London” (1977)

A múltba menekülés számunkra nem egyértelmű, de az angolok számára az volt. A ska, mod, 2-tone zenék betörése is már egy visszatérés. Részben a fekete közösségektől vették át, majd a keményebb hangzás után jött egy kis zenei humor.

1979-ben a Who leforgatta a Quadrophenia-t Stinggel és sok más arccal egyetemben. Nemcsak emiatt, de ez a film is nagy lökést adott a retrónak. A hatvanas évekbeli modkultúra (Who, Small Faces) teljesen visszatért a ’80-as években. Még a diszkósok is fehér zoknival viselték a fekete félcipőt.

Militánsan, sportosan elegánsak, a punk ráncba szedte magát.

1979-ben Coventry kulturális sivatagából, egy unalmas ipari városból indult a The Specials. Hirtelen jött népszerűségük számos más hasonló zenekart is elindított a pályán.

The Specials: A Message To You Rudy

The Selecter: Missing Words

A Madness tagjai nemcsak humorosak, de okosak is. Az énekes már beszél a mindent befolyásoló német hatásról, és a diszkó-, DJ-kultúráról is. Hol van már a Stranglers lenéző arroganciája?! Hogy a Pretenders hogyan került bele a filmbe, megérne utánajárni. Mégis különös, hogy mennyire megfért az akkori irányzatok mellett. Ki gondolta volna, hogy ők első számú sláger, rádiós alapanyag lesznek?!

Pretenders: Brass In Pocket (1979)

Nagy túlélők és új nagy öregek

A kedvenc részem a második epizódból, amikor feltűnnek sokak által elfeledett nagy elődök, akiknek tényleg nagy hatásuk volt. Továbbá az újak között láthatunk mára legendássá vált nagy öregeket, akik akkoriban még névtelen kezdők voltak egy ismeretlen kiadónál.

A két emlegetett legenda Ian Dury és Ray Davies a Kinks-ből. Nem témája a cikkünknek a Beatles és a Rolling Stones, és nem is célszerű az összehasonlítás, de vallahol azért tényleg elképesztő, hogy az angol rockszcéna milyen brutális mennyiségben termelte ki a zseniket.

Ian Dury and The Blockheads: Hit Me With Your Rhythm Stick

A The Kinks már 1966-ban is sikeres volt, mégis durván képesek voltak megújulni a nyolcvanas években is. Nézd meg egymás mellett a korai vagy a Misfits, Low Budget borítós Kinks-et, mintha egy másik banda lenne. Ugyanez a zenére is igaz valahol.

The Kinks: You Really Got Me

Ahol az ízlés szitokszó

A korszak fiatalabb bandáinak részletes elemzése túl nagy falat lenne, azonban a Beggars Banquet kiadót muszáj megemlíteni, akiknél a punktól, a syntwave-zenén át a Prodigy-ig minden megjelenhetett. A Bauhaus-on már lehet érezni, hogy ez bizony német hatás.

Bauhaus: She’s In Parties

Gary Numant nevezték a szegény ember David Bowie-jának, de ez igazságtalan. Nála is durván átjön, hogy szereti a Kraftwerket, de nincs vele baj. A doksiban lévő live koncert még a mai világban is lenyűgöző vizuális és hangélmény lenne. Ez a szám szerepel a filmben.

Gary Numan: Down the park

Anglia új utak keresésében nem fáradt el, hanem megannyi izgalmas zenét adott nekünk. Ebbe vezet be minket a két doksi. Lázad az ember a társadalom és a gépek ellen. A nagy kérdés, hogy a gép legyőzi-e az embert, a technológia robotot csinál-e az emberből. Akkor úgy tűnt meg tudtuk szelídíteni a computereket. Vajon ma mi lesz a vége?

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Eddie Vedder belső utazása és a Pearl Jam öröksége

DJ Muggs, a beatek ura

Kérdezz-felelek a festővel és a halottal

Blood of Abraham, a zsidó rap-csapat Eazy-E védőszárnyai alatt

Jack a Black mögött. A zenész, aki színészként lett híres

Dick Dale, aki megzenésítette a szörföt