Ha most hirtelen fel kellene sorolnod 5-5 emlékezetes gördeszka lap grafikát és illusztrátort a 2010-es, az 1980-as és az 1990-as évekből, akkor melyik korszakot tudnád gyorsabban feleleveníteni? Persze a kérdésre adott válasz nagyban függ attól is, hogy melyik korosztályhoz tartozol, de mi tartjuk magunkat ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy utóbbi kettőre legtöbbünk hamarabb találna példákat. Ennek természetesen oka van, egy hosszabb folyamat eredménye, ami több, egymástól független tényező gyökeres változásával alakult így. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy hogyan alakultak át a gördeszkás szubkultúra egyik legfontosabb sarokkövét alkotó grafikák az elmúlt évtizedek során.
Régen minden jobb volt
Sokunknak halála a fenti mondás, hiszen sokkal inkább a fejlődésre való képtelenséget, konzervatívizmust, vagy egyszerűbben maradiságot testesíti meg, ezeket a jelzőket pedig aligha lehet egy olyan progresszív szubkultúrával azonosítani, mint a gördeszkázás. A grafikák esetében azonban bárhonnan vizsgáljuk is a dolgokat, muszáj ezzel az elcsépelt közhellyel élnünk. A sportág kezdetén, amikor az első néhány márka megjelent a 70-es években, egyszerű márkajelzések és szimpla minták jellemezték a cégeket.
A 80-as éveket a nyers, koponyákkal és horrorral teli, képregényszerű ábrázolás jellemezte.
Ez egy jellegtelen, steril állapot volt, amit aztán a 80-as évek lázadása örökre megváltoztatott. A márkák identitását a hozzájuk köthető profik és az ő lapjaikon szereplő grafikák határozták meg.
A meghatározó arcok pedig nem olimpiára készülő srácok voltak, hanem sokkal inkább a társadalom pereméről érkező lázadó deviánsok. Hódított a punkrock és a thrash metál, színre lépett a Thrasher magazin is és a deszkások pedig elkezdték bevenni az utcákat a rámpák és backyard poolok helyett, így kialakult a klasszikus deszkás attitűd is. Ebben a korszakban született meg Jim Phillips Screaming Handje; VCJ azaz Vernon Courtlandt Johnson Powell-Peraltának és Bonesnak készített örök érvényű mintái, köztük a reissue formában mai napig kapható legendás Tony Hawk, Steve Caballero, Rodney Mullen és Mike Vallely grafikák; ekkor csúcsosodott ki Bernie Tostenson munkássága, aki a Simsnek és Hosoinak készített emlékezetes grafikákat; ekkor alkotott emlékezeteset a Zorlacnál az egyébként hardcorepunk zenei közegben jegyzett Brian ’Pushead’ Schroeder is; de nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a mintáival már-már a 90-es éveket karcoló, Blockhead Skateboards kötelékében alkotó Ron Cameront sem. Ha végigtekintünk az említett arcok munkásságán, azért jól látszik, hogy a 80-as éveket a nyers, koponyákkal és horrorral teli, képregényszerű ábrázolás határozta meg.
Ezzel szemben a 90-es évekre fontos lett a mondanivaló, a gördeszka lapok pedig a művészi önkifejezés vásznává váltak. Ekkor még globális szinten is egészen kicsi volt a közösség, nem szálltak még be óriáscégek és befektetőcsoportok a sportba, ez pedig a grafikákon is meglátszott. A különc illusztrátorok számára egy olyan médiummá vált a gördeszka, amiken a legőrültebb ötleteiket is megvalósíthatták anélkül, hogy rettegniük kelljen a rajzaikkal közvetített üzeneteik következményeitől. A 90-es években így rengeteg csipkelődő, provokatív minta született, amik gyakran reflektáltak politikai és popkulturális eseményekre, de még az addig került – még ma is tabunak számító – szexuális töltetű ábrázolások is megjelentek. Itt fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban nem öncélúan készültek a megosztó illusztrációk, ezek nagyon okosan megtervezett minták voltak, amik gyakran szarkasztikus humorral közelítettek meg fontos, de mégis sokszor elbagatellizált témákat. A sztereotípiákon alapuló rasszizmus, a családon belüli erőszak, politikai inkorrektség és a vallási fundamentalizmus kifigurázása rendszeresen került a művészek célkeresztjébe.
A korszak két meghatározó zsenije egyértelműen Mark McKee és Sean Cliver voltak, akik a legmagasabb szinten dolgoztak a vizuális megbotránkoztatással. Előbbit a Napping Negro és Orange Vendor mintái miatt vádolták rasszizmussal az erre érzékenyek, miközben a két rider, akiknek ezek készültek – az afroamerikai Jovontae Turner és nicaraguai bevándorló Chico Brenes – kifejezetten ragaszkodtak hozzá, hogy ezek elkészüljenek, sőt a témák alapját adó történeteket is ők szolgáltatták hozzá. De nem csak a színesbőrűek érezték sértve magukat, a fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőségesek is berágtak a deszkásokra. Köztük a legnagyobb felháborodást Jim Thiebaud pro lapja keltette, ami egy felakasztott Klu Klux Klan tagot ábrázolt. Tiltakozásuk odáig fajult, hogy egy Real demó alkalmával az egész csapatot a hátsó ajtón kellett kimenekíteni a náci haragja elől. A mintát egyébként Kevin Ancell és az a Natas Kaupas követte el, utóbbinak 101 pro deszkája ellen a katolikusok folytattak egy egészen nevetséges kampányt. Devil Worship elnevezésű deszkájának háttérsztorija egészen bizarr, történt ugyanis, hogy miután Natas a Santa Cruz Wheels of Fire-ben mutatott produkciójával berobbant, egyesek elkezdték boncolgatni a nevét és annak feltételezett jelentését, miszerint Natas visszafelé Satan ez pedig egyértelműen példa arra, hogy a sátán a négykerekű játékszerrel igyekezett maga mellé állítani a védtelen gyermeki lelkeket. Hiába nem győzte magyarázni, hogy neve valójában litván eredetű és a náluk népszerű női név, a Natalija férfi változata, ördögi mivolta örökké beleivódott a gördeszkázás történetébe.
A 90-es években így rengeteg csipkelődő, provokatív minta született meg, amik gyakran reflektáltak
politikai és popkulturális eseményekre és az addig került – még ma is tabunak számító
– szexuális töltetű ábrázolások is megjelentek.
Felgyorsult világ és átalakuló piac
Mint a kultúra egyéb területein nagy általánosságban, úgy tehát a gördeszkázásban is nagyot ment a 90-es évek. A Steve Rocco-féle Dwindle disztribúció, amihez többek között a World Industries és a Blind is tartozott csúcsra járatta a sportágat a kompromittáló grafikákkal a fedélzeten. Roccóék munkássága szinte kötelező jelleggel merül fel minden, a gördeszkázást és a kilencvenes éveket érintő írásban, mert ez hiába kis szelete a teljes összképnek, kihagyhatatlan része a történetnek. Az általuk történő kimaxolás ugyanis odáig fajult, hogy a két említett márkával egészen az első és második helyre tornázták magukat a hardware eladásokat illetően.
A srácok – Steve Rocco, Frank Messman, Rodney Mullen, Marc Mckee, Scott Druillard – addig facsarták a márkáikban lévő lehetőségeket, mígnem akkoriban elképzelhetetlen, 30 millió dolláros áron sikerült értékesíteniük a cégcsoport 70%-át 1998 októberében. Ez volt az a pont, amikor egyszercsak megfordult a világ a sportág körül és teljesen más szemlélettel kezdtek működni a cégek, amik addig tulajdonképpen csak futottak a World Industries és Blind, valamint azok modern vállalati felépítése után. A nagy profit reményében elindultak reformok útján. Ez annyit tett, hogy hivatásos, a pénzzel profin bánó szakembereket kezdtek el alkalmazni és a részfeladatok elvégzését is meghatározott csoportokra osztották le. Hirtelen lett pénzügyes, marketinges, művészeti vezető, sales-es, csapatmenedzser és minden olyan pozíció, ami a hatékonyabb működést segítette – így váltak a garázsokban üzemelő pénznyelők profit alapon működő cégóriásokká. Ezzel együtt a corporate gördeszkázás sötét árnyai is felsorakoztak, ugyanis a nagy befektetőcsoportok mind-mind szerettek volna egy szeletet a kultúrából. Mindezek mellé hozzájött még egy nagyon fontos tényező, az internet előretörése, ami nem egészen egy évtized alatt felforgatta ezt a korábban zártnak számító világot.
A 2000-es évek elején a World-biznisz megkötése után kicsit kipukkadt azonban a gördeszkás lufi, és csak a második felétől tért újra magához a piac, hogy aztán egycsapásra kiemelt figyelemben részesüljön. És, amit kiemelt figyelem kísér, annak rengeteg elvárásnak is meg kell felelnie, ennek következtében a lapokat díszítő grafikák is egyre inkább konszolidálódni látszottak. Szerencsére azért még mindig akadtak eredeti figurák, akik rendre fel-felkavarták az állóvizet a sorozataikkal és persze sokan rájöttek arra is, hogy értéket teremteni nem csupán polgárpukkasztással lehet, mindenesetre a sok esetben túlzott polkorrektség útján elinduló világ már nem igazán hagyott helyet a Mckee-ék által képviselt stílusnak. Szerencsére színre léptek az olyan zseniális művészeti vénával megáldott ex- profik, mint Ed Templeton, aki a Toy Machine arculatát határozta meg, vagy a Krooked alapító Mark Gonzalez, de mindenképp érdemes megemlíteni Todd Francis munkásságát is, aki az Anti-Herot állította irányba jellegzetes grafikáival. A feltörekvők között pedig olyan fiatal művészeket ismerhettünk meg ezekben az időkben, mint Neckface, Ben Horton, vagy a Thrashernél napjainkban már vezető pozícióban lévő Michael Sieben.
Az industry belsősök szerint is ciklikusan változó gördeszkázás aztán egy újabb nagy változáson ment keresztül, ami még elviselhetetlenebbé tette a töretlen népszerűség okozta terhet. 2010-től ugyanis egy óriási márka boomnak lehetünk szemtanúi. Soha ennyi cég nem alakult, mint az elmúlt évtizedben. A gördeszkázás állandó szereplője lett a kereskedelmi és kábelcsatornáknak, olimpiai sportág lett, beszálltak a körforgásba a legnagyobb sportszergyártók is, az Instagram és az egyéb közösségi médiumok pedig felváltották nem csak a nyomtatott, de az online sajtót is, mintha kifejezetten a deszkások számára készültek volna. A branding, a márkakommunikáció kulcsfontosságú lett, és ahogy fentebb már írtuk ez a cégek szervezeti egységének átalakulására is hatással volt. Manapság már külön művészeti osztályok dolgoznak az art directorok keze alatt, nagyon ritka az olyan cég, amit a profi ridereken kívül egy-egy grafikussal is azonosítani lehetne úgy, mint mondjuk harminc, vagy negyven évvel ezelőtt. Felgyorsult a gyártás is, negyed évente biztosan, de a kapszulakollekciók miatt jóval többször van egy cégnek megjelenése, ennyi minta legyártására pedig egy valamire való művész talán nem is lenne képes. A hatalmas közösségi nyomás által kialakult erőltetett menetet egészen okos módszerekkel sikerült megkönnyíteniük a cégeknek. Megszületett például a brandek közötti kollaboráció, a grafikusokkal egy-egy projekt erejéig tartó együttműködések intézménye, rengeteg újrakiadás és újragondolás is napvilágot látott az elmúlt években és nem annyira nagy újdonság, de bátrabban kezdtek el kísérletezni tervezés során a különböző technikák használatával. A sűrűbb megjelenés és a nagy mennyiségű gyártókapacitás egy érzékenyedő világban ugyanakkor mégsem vezethetett máshová, mint a minták kissé unalmassá válásához.
Újra lendületben a ’skater owned’ cégek
Napjaink egyik legtfontosabb buzzwordje a skater owned kifejezés lett. Ez egyfajta minőségjelzővé is vált, amit a tényleg gördeszkás kézben lévő vállalkozások nem győznek úton útfélen hangoztatni. Ez persze azért van, mert a hitelesség a felhígult deszkásbizniszben a legfontosabb mutató lett. A core arcok, egyes profik és a kultúrát tényleg mélységeiben ismerők felismerték, hogy nagyon kezd eltolódni az arány a corporate mainstream cégek javára, ezért fontossá vált a vásárlók számára is hogy olyan cégeket támogassanak, akik nem csak elvesznek, de vissza is adnak a közösségnek. Ezért még mielőtt a nagy brandek mint a cipőpiacot, úgy a hardware gyártást is kisajátították volna maguknak az időben észlelő profik és shopok cégalapításokba fogtak.
A 2010-es években újra letarolták a piacot a kisebb garázsmárkák, ami meglehetősen jót tett az iparnak. Az olyan amerikai cégek, mint Fucking Awesome, Hockey, 917, Pizza, Quasi, vagy a Pizza újraosztották a szerepeket az amerikai piacon, miközben Európa is sokkal határozottabban került fel a térképre olyan márkáknak köszönhetően, mint a Polar, a Sour, a Palace, vagy a Magenta. Ezek nem csak üzleti szempontból, de művészi szemmel is vérfrissítést jelentettek, hiszen a kommercializált, családbarát ábrázolások helyett megjelentek az avantgárd minták, a közéletre reagáló grafikák és a mémesedés is utat tört magának a gördeszkázásban. Előbbiekben a Jason Dill vezetésével működő Fucking Awesome és Hockey, utóbbira a Lev Tanju és Fergus Purcell irányította Palace, valamint Pizza lehet jó példa. Külön minőséget képvisel a modern rajzok terén a Polar, ami olyan nagyszerű művészekkel dolgozott már több ízben is együtt, mint Jacob Ovgren, vagy Tynan Kerr, de ott van Chad Bowers Quasija és Soy Panday Magentája is.
A 2010-es években újra letarolták a piacot a kisebb garázsmárkák, ami nem csak üzleti szempontból, de művészi szemmel is vérfrissítést jelentettek, hiszen a kommercializált, családbarát ábrázolások helyett megjelentek az avantgárd minták, a közéletre reagáló grafikák és a mémesedés is utat tört magának a gördeszkázásban.
A fentiek egészen pozitív jövőképet festenek, de azért a sötét felhőket nem sikerült teljesen eloszlatniuk. Számos olyan tényező van, ami azt sejteti, hogy a gördeszkázás már soha nem lesz olyan őszinte és szókimondó, mint amilyen valaha volt. Hiszen már nem csak egy szűk réteg érzi magáénak a sportot. Rengeteg a kisgyerek, akik szüleikkel kézen fogva látogatnak el gördeszkát venni, amit szinte már bármelyik sarki sportboltban is be tudnak szerezni. Azt pedig nem győzzük hangsúlyozni, hogy a sportág bekerült az olimpiai programba is, ami a kultúra teljes egészére kiterjesztett extra figyelmet hozott magával. Ami pedig talán a legaggasztóbb, hogy egyre több olyan pletykát hallani arról, hogy a nagy cipőszponzorok hogyan próbálják befolyásolni a cégekkel rendelkező profi deszkásaik üzleti döntéseit. A népszerűség tehát amennyire áldás, legalább annyira átok is. A kérdés már csak az, hogy van e akkora ereje, hogy teljesen lelketlenné és egyhangúvá tegye ezt a lázadáson alapuló önkifejezési formát. Ha felkeltették az érdeklődésed a régi grafikák és jobban beleásnád magad a témába, vagy ha szimplán csak nosztalgiázni támadt kedved, akkor ajánljuk Seb Carayol Agents Provocateurs című könyvét.
