Ez a cikk azt feltételezi, hogy tudod mi a slam poetry. Ha szereted, akkor azért olvasd el, ha ki nem állhatod, akkor meg azért, mert nem magáról a slam poetry jelenségről szól, hanem egy születő új zenei generációról, aminek ez volt a táptalaja.
A slam poetry egy szabadfogású költészeti stílus, ami szóban, élőben az igazi. A vers, a freestyle, a spokenword határán mozog. Ez a megfoghatatlansága az erénye és a hátránya egyszerre, hiszen minden wannabe itt tülekedik. Azért nem írtam le hogy a wannabe pontosan mi is, mert ők sem tudják pontosan, csak valami költőszínészfilmesrapperszínház legyen. Ennek az univerzumnak a kis bolygói gyűlnek itt össze, hogy lehetőség szerint szupernova csillagok legyenek.
Az hogy bárki felmehet és elindulhat egy nagyon demokratikus és követendő dolog, de ugye sejthető, hogy nagy a minőségbeli szórás. Kétségtelenül kincseket is hallhatsz, de készülj fel, ez egy végtelen aranymosás ami a tudatodon keresztül történik, ahol néha láthatod megcsillanni a tehetséget is.
A slamről először 2000 környékén a Slam című film kapcsán halottam, melynek főszereplője Saul Williams.
Saul a Bánkitó Fesztiválon is fellépett egyébként. Hol voltak onnan a magyar slammerek? Na ezt sosem tudjuk meg, de nem véletlenül lett megidézve Saul szelleme, ugyanis felfedezhető a magyar zenei életben is egy erős vonulat, ami slam poetry rendezvények deszkáiról ugrott át a koncertek színpadára.
A slam poetry Magyarországon körülbelül 2006 óta van jelen. A magyar slam első körében is voltak zenészek, eleve az Akkezdet Phiai is ott bábáskodtak a születésénél. Ponza, Busa Pista, Orizatriznyák is slameltek, de nekik ez egyfajta „miért is ne” epizód volt az életükben, és gyakran meg is hívták őket.
Csider/Cs.I.Z. Oriza egy speciális eset, mert ő tényleg jó költő, tényleg eredeti rapper és tényleg szellemes slammer is. Ő a keresztmetszet ember. Ő nem belépett ebbe a világba, ez a világ jött rá.
Az, hogy Simon Márton, Pion István, Kemény Zsófi és hasonló rookie költők próbálnak bejutni a magyar irodalmi NBA-be, teljesen normális, hiszen valahol le kell játszani az első meccseket. Akkor nem pattogtatnék itt. Mint a drogdílerek, a költők is az anyagot tesztelik a fogyasztókon. Az innen kikeveredő zenészek magas számát viszont nem igazolja ez. Különösen azért is érdekes, mert a slam poetry-nél nem jön ki az adott ember zenei tehetsége, vagy ötletei.
Akikről most szó lesz, az az eggyel fiatalabb generáció, aki első szárnypróbálgatásait itt kezdte.
Gege/6363, Goulasch (Slow Village), Young Majré, Bongor, Lil Holt / Holt Lenszkij, Lil Frakk, Mavrák Kata Hugee/Cate, Dzsudló, Sophie Hard aka Kemény Zsófi, Fayabolo, noÁr mind a slam poetry rendezvények környékén tűntek fel először. Különböző esztétikai elképzelések mentén csinálnak zenét, és most nem is az a cél hogy egyenként elemezzük, hanem hogy milyen színes kavalkád tudott kiforrni ebből a közösségből. Meglepően színes horizonton mozgó lista ez.
A kapuban itt kopognak a trónkövetelők. Kérdés, hogy a gerontofil magyar zenei kultúra mennyire engedi be az új szeleket.
Bár nincsen titkos slam-szabadkőműves kézfogásuk, de a közreműködésekből,
átfedésekből látható, hogy az új generáció segíti, támogatja egymást. És ez jó!
Mindenkinek ezt kéne, a hasonló értékvilággal rendelkező csoportok ne az állam pályázati pénzes emlőjét keressék, hanem maguk szervezkedjenek. D.I.Y., azaz csináld magad.
Lehetne elemezni magát a slam poetry jelenséget, de ezt most nem tenném meg. Arra viszont biztatok minden fiatalt, hogy próbálkozzon, induljon el ilyen típusú megmérettetéseken, versenyeken, mert formálni fogja a stílusát. Humorosnak, eredetinek lenni nehéz. Sokan másolják egymás frázisait. Ellenben, hogy legyen valaki igazán ott a szeren, ha nem kísérletezik? Itt érünk el a slam igazi lényegéhez, hogy inkubátor jellege van. Egy kísérleti bázis, ami alulról beszívja az energiákat, és mint egy edzőtábor, vagy kulturális szita felrázza az oda bekerülőket.
Csiszka Zsolt, aka Csiszi (Kevés, AMD, Holy Man’s Glory énekese) barátom mondta egyszer hogy: „A pózer nem az ember végső állapota.” Jó esetben mindenki mozgásban van a fejlődés egy fokán. Az embernek szüksége van a kultúra melegére, a közegre. Vannak sokan, akik csak smúzolni szeretnek, de itt kapnak valami pluszt is. Aztán vannak, akik bekerülnek egy közegbe, és ott forrnak ki. A többiek kritikái, és a csoport színvonala fejleszti a végterméket.
„Tudd, hogy miért vagy itt, tudd, hogy mit teszel.”
Mi a közös a felsorolt előadókban? Szövegcentrikusak. Cél a jó minőségű dalszöveg. Most lehetne elemezni és kritizálni egyenként az előadókat, vitatkozni ezen, de én inkább azt szeretném bemutatni, ahogy mindenki a képességei mentén próbálja megmászni a Parnasszust. Kialakult egy új popzenei generáció, ami nettó izgalmasabb, mint az előző.
Mitől izgalmasabb?
Hogy alulról szerveződik, bátran belemegy merészebb témákba és crossover stílusokat kever.
A bizonytalanok keresik a hangjuk, de nem kiadói megmondó emberektől várják el, hogy megmondják nekik milyen is legyen az a hang. Aztán ha nem a boomer szalonokból nézzük, ezek a srácok nem egy egységfront. Egy Gegét, noÁrt nem lehet egy lapon említeni másokkal. Most mondjuk egy lapon, említem.
Na de fárasztó poénokat félretéve, ég és föld a kettő. Most nem megyek bele ebbe, de a gesztipéterizmus és troll kalózkodás az egy létező fogalom a magyar rap felségvizein. Érti aki érti. Young Majré, Goulasch szövegei egzisztencialista útkeresésként írhatóak le, és szomorkásan viccesek. Dzsudló echte modern trappopban utazik, de a stílus többi aspiránsával ellentétben bátrabban kísérletezik, mind szövegben mind zenében. Gegének egy teljes albuma van ami, tulajdonképpen nyelvi játékokkal, szövegdekonstrukcióval foglalkozik.
Bongornak gyakori módszere, hogy karaktereket talál ki, akiknek a bőrébe bújik.
Érdekesség, hogy noÁr és Bongor is színészek civilben, vagy rapperek civilben és amúgy színészek?
Ha már a slam poetry szubkultúra és a közösség tágabban vett hatását nézzük, pár közhelyet el szeretnék oszlatni velük kapcsolatban. Mielőtt azt hinné valaki, hogy én nagy rajongója, propagálója, védelmezője vagyok a slamnek, el kell árulnom, hogy nem, nem vagyok az. Én egy gőgös konzervatív zenerajongó vagyok, aki kimondottan nem szereti az erőltetett dolgokat és a művészieskedést.
Tehát a tévhitek:
A slam események igazából libsikeltetők. Ez így nagyon leegyszerűsítő, mert egyik oldalról a Gulyás Márton és a Partizán kebelén nevelkedő újbalosok berzenkednének a liberális jelzőn, másfelől pedig a slam-szerű rendezvények mindig a fennálló renddel szemben kritikusak, magyarán ha végre lesz módszerváltás, akkor az új csapat is kapni fog kritikát. Karácsony Gergely biztos. Hiszen az ilyen rendezvények meglehetősen szabadszájúak, és gyorsan reagálnak a közéletre.
2010 előtt is volt slam, és kritizálták is az akkori közéletet. Lil Frakknak van Gyurcsányt oltogató száma is. Aztán van egy nagyon is életszerű emberi tényező, hogy sok fiatalt egyszerűen nem érdekeli igazán a politika. Nem szeret erről beszélni. Tehát vannak, akik erről írnak, de vannak akik még ha témaként kapnak is ilyet, nem igazán élik ezt a közéleti hordószónokságot.
Ha valakinek van véleménye a slamről, és az ideológia szemüvegét nem csak a monitor fénye világítja meg, hanem el is megy egy ilyen rendezvényre vegyülni, sörözni, rögtön láthatja hogy ez nem egy homogén társaság. Más gondolatok, más stílusok. Meg persze magyarok ők is, tehát széthúznak. Minden magyar, a magyarnak magyarja.
Hamis vád az is a slam poetry-vel kapcsolatban hogy a körúton belüli kékharisnyák magánügye. Országos és vidéki reprezentációja is van. Pont ez a szép benne, hogy megjelennek az ország különböző hangjai. Erdélyi slam poetry is van, sőt olyan slammer, költő is, aki a 888.hu berkeiben kötött ki.
Sokan azért slamelnek, hogy meg tudják mutatni magukat és felhívják a figyelmet egyéb produktumaikra, amik fontosak nekik. A slam poetry egy olyan lehetőség, ahol kipróbálhatod magad. Rávilágít arra is, milyen kevés csatornája van a fiatalságnak, ahol klasszikus értelemben véve közösségként tekinthet magára.
Technopartin a szeletelés bár közösségi élmény, de nem a kommunikáció legfejlettebb módja az információcserére. Nagyon kevés a tere a magyar fiataloknak. Léteznek állami pályázatok, de nincsenek intézmények és közösségek, ahol kérdéseket lehet feltenni, ahol tanulni és találkozni lehet hasonló érdeklődésű emberekkel.
Megszűnt a Müszi, a Keleti Blokk és lehetne sorolni. Ezeknek a helyeknek az egyik erőssége volt, hogy segítették az emberek találkozásait, és közösséget építettek.
Gazsi Rap Show mondta, hogy bárcsak a képzőművészeknek is lenne egy olyan fóruma, mint a slam poetry, ahol a kortárs közeg meg tudja mutatni magát a városnak. Kedves festők, szobrászok, tűzzománcosok: itt az idő rossz verseket írni. Támadjátok meg a világot jelentő slam poetry deszkákat.
