A spanyol képregény fogalom. Mi sajnos alig, vagy csupán érintőlegesen látunk bele ebbe a sziporkázóan izgalmas világba. Mivel a kínai után a spanyolt beszélik legtöbben anyanyelvi szinten, nem fontos nekik, hogy a kulturális termékeiknek új piacokat keressenek, így megengedhetnek maguknak „belsős” poénokat. Adott esetben a hős névválasztását. Ember pókból, denevérből, szuperből? Nem! Ember Garcíából. Egy ember, akit megcsípett egy „García”? Már a név is egy poén. Spanyolországban a leggyakoribb, a hispano-amerikai országokban a második leggyakoribb vezetéknévként tartják számon. Vezetéknévként mintha Szabó vagy Kovács lenne egy szuperhős neve. Keresztnévként „Bólogató János” vagy a „Béláim”, valami hasonló, ami visszaadja. Magyarán a legátlagosabb név mögött feszül a szupererő.
A spanyol szuperhős nem kívül hordja a bugyogóját az elasztikus harisnyája fölött és még palástja sincs. Ő jól szabott öltönyben osztogatja a hispán pofonokat az arra érdemes senoroknak. Stílus és kavalkád.
Cikkünk egyszerre képregény- és sorozatajánló. Bármelyikkel kezdheted, mert akad köztük jócskán eltérés.
A képregény lenyűgöző, a sorozat rafinált. A stílus maga az ember. Az ember pedig szuper, vagyis García.
Konzervatív szuperhős a múltból. Már ezt is emészteni kell.
A képregény maga kalandos kémhistória, sci-fi krimi, politikai thriller… A szociális viszonyokat érzékenyen ábrázoló, korszakok fölött átívelő politikai látlelet, melyben lépten-nyomon új színterekre, sőt idősíkokra tevődik a fókusz, tehát még felépítésében, szerkezetében is sajátos.
Az alapsztori
„A múlt nem halhat meg, a múlt nem felejt és a múlt mindig visszatér.” – García.
A fenti idézet adja a filmsorozat és a képregény alapját. Antonia egy minden lében kanál oknyomozó, politikai újságíró, aki hosszú kutatás eredményeként több évtizeddel ezelőtti kísérlet nyomaira bukkan: felfedezi egy krionikus módon lefagyasztott szuperügynök, García létezését, akit az 1950-es években egy laboratóriumban hozott létre Franco tábornok fasiszta titkosszolgálata.
A lány hatvanévnyi mély alvás után ébreszti fel ezt a hihetetlen fizikai erővel bíró, tökéletes katonát, akit arra programoztak, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjen a parancsoknak. A kiolvasztott hústömeg teljesen össze van zavarodva a felismerhetetlenségig megváltozott Spanyolországban. Az első pofont nem García adja, hanem a valóság, amihez alkalmazkodnia kell. A régi világ összeütközésbe kerül az újjal, de a szerepek és a maszkok is változtak. Ki a jó és ki a rossz? Először ezt kell felismerni. Garcíának és Antoniának meg kell tanulniuk együttműködni egymással, miközben egyre inkább belekeverednek egy olyan politikai összeesküvésbe, amelynek célja a demokrácia megdöntésére és egyben a diktatúra visszaállítása Spanyolországban. Vajon a múlt és a jelen, a politikai irányzatok szövevényes hálójába keveredett bábuk, le tudják-e magukról vágni az ideológiai zsinórokat, össze tudnak-e fogni? Erről szól a García. Egyértelműen nekünk üzen, rólunk szól és programot ad.
García, a kiolvasztott szuperhős
Újramelegítve nemcsak a töltött káposzta, hanem a szuperhős is jó.
García, aki alig ébred fel hosszú álmából, máris egy országos összeesküvésbe kerül. A titokzatos körülmények között történő lefagyasztását követően napjainkban tér magához, és kisebbfajta kulturális sokk éri a modern körülmények és a megváltozott szokások miatt.
A lefagyasztott halottak felélesztése metafora is a következő generációknak, újra és újra meg kell küzdeniük a múlt árnyaival. Ezt magyar emberként is érezzük, de most a spanyol történelem sötét bugyraiba kaphatunk betekintést. Mi magyarok a múltunkkal nem tudunk mit kezdeni, a spanyoloknak sem könnyű, de kulturális megoldásaik a kérdésre egészen sziporkázóak.
Mocsárvidék; Párhuzamos anyák; Egy őrült szerelem balladája; El Reino. Mindegyik alkotásra az a jellemző, hogy mintegy háttérként pár ember sorsából kibontva mutat meg valami nagyobbat.
Kettéhasadt spanyol emlékezet
„Spanyolország nem létezik. Ez is csak amolyan Bolondság, amely önnön tragikus fényében tündököl az idők éjszakájában”. – mondta a halálát váró Goya.
A harminchat évig fennálló Franco-korszak a diktátor halálával lassan fél évszázada véget ért, a spanyol társadalmon belül mégis mély árok húzódik a huszadik század kollektív emlékezetével kapcsolatban. Az árok alján pedig ott fekszik az 1936–39-es polgárháború többszázezer halottja. A képregényben szereplő Elesettek Völgye (El Valle de los Caídos) egy jelképes helyszín. Innen támad fel valaki. Ez is üzenet a jelennek.
Míg a Franco-pártiak szemében szent hely, és legfőbb zarándokhely volt, a társadalom másik részének első számú emlékezeti botrányköve, jobban mondva botránysziklája lett. A Völgyet a Guadarrama-hegységben, az Escorial palotától nem messze építették ki 120 hektáron, a munkálatok egészen 1958-ig tartottak töménytelen mennyiségő pénzt és emberéleteket követelve. Az építkezésen többek között köztársasági hadifoglyok és politikai elítéltek is dolgoztak. Az igazán durva, hogy az alapozás során a köztársaságiak holtesteit egyszerűen bedarálták. Franco halálával új korszak kezdődött: az egész népnek szembe kell néznie önmagával, megmarad-e a „mészárosok és bohócok országának”, ahogy a spanyolok néha hívták a régi időszakot vagy kezébe veszi sorsának irányítását.
Nincsen jobb és bal, csak a fenn és a lenn…
A képregény politikai filozófiája viccesen mondva a horizontálist állítja szembe a vertikálissal. Itt nem spektrum van, hanem egy színjáték, amit az oda bekerülők játszanak nekünk. Nincs jobb és baloldal, csak egy egymással üzletelő katyvaszelit, akik mindent és mindenkit félresöpörnek a hatalom megszerzésért, a pozíciók birtoklásáért. A sajátos spanyol politikai sci-fi-történetben Sarah Connor itt egy balos liberális újságíró, a múltból érkező Terminátor meg egy jobbos konzervatív szuper erejű Übermensch. Mégis össze kell fogniuk egy nyomasztó rejtély megoldása és az összeesküvés leleplezése érdekében.
Komoly témájú mű tehát a García!, amely ugyanakkor laza,
sodró lendületű képregényként is megállja a helyét.
„Küzdünk a korrupció ellen! […] jól tudom, mekkora problémával állunk szemben.” – mondja az egyik politikus a képregényben. Persze, hisz te hoztad létre – mondjuk mi. Közben a köznép tömegesen szavaz a legnagyobb gazemberre. Szavazzatok rám, megvédlek magamtól … kvázi ezt mondja a legkorruptabb spanyol politikusnő, aki a korrupció ellen küzdelemre kap megbízást.
A képregény zseniálisan mutatja be a velejéig romlott karaktereket és a különböző szituációkból adódó ütközéseket. A politikai sci-fi krimi végképp szertefoszlatja azt az illúziót, miszerint a politika az emberekért van.
A szabadszellemű és szangvinikus Antonia, valamint az avíttas, szigorú szabályrendszert követő, megjelenésével és szóhasználatával is alapjaiban jobboldali García kettőse az utóbbi idők egyik legerősebb (buddy movie) párosa. Remek mulatság a helyzetükből és természetükből fakadó kémiát átérezni és olvasni. Folyamatos rácsodálkozások közepette igyekeznek a közös cél érdekében a politikai szélsőségeikből középre tempózni. Ez a szociális aktus az olvasóra is hatással van. Valójában mi vagyunk azok, akiknek két fejjel, de egy szívvel kell gondolkodni. Így a mű egyik legfőbb hozadéka pont az, ami a mi magyar társadalmi életünknek is tán legnagyobb deficitje: a párbeszéd hiánya és az ebből fakadó valódi megértés.
A szerző egy párbeszéd során egy taxisofőrrel mondatja ki a lényeget, miközben Antoniával beszélget:
„Ön kivel dolgozna szívesen, aki ugyanúgy gondolkozik, mint ön vagy akiben emberileg megbízik?”
„Ez nagyon egyszerű. Akiben megbízom, egyértelmű. Az ember mindig fontosabb, mint az elvek.”
Film vs. képregény
Az európai képregény hazai kiadása kifejezetten alulreprezentált az amerikaihoz képest, de ez érthető, a magyar piac kicsi, senki sem mer komoly kockázatokat vállalni. De ebben van egy furcsa csavar is, hogy általában, amit kiadnak magyarul az ütős cucc. Nem véletlen, hogy a Garcíából van sorozat is, tetejébe a HBO-n.
A HBO Max sorozata egy órás epizódokkal dolgozik 6 részben. A sorozat alkotói kivettek a képregényből mindent, ami tényleg jó – és hozzáírtak, fejlesztették. Ezért írtam még a cikk elején, hogy külön is élvezhető. Szórakoztató, profi munka, a színészválasztások többé-kevésbé megfelelők, látványosak az akciók, a különböző idősíkok is jól elkülöníthetők vizuálisan. Talán a legnagyobb különbség, hogy a képregényben García inkább egy mufurc Frankeinstein-fejű és -testű kockafigura, a filmben egy jóképű amorózó. A film színvonalát mutatja az is, hogy a sorozatot öt filmes díjra is jelölték idén.
A végére vissza a képregényhez és az alkotókhoz!
Luis Bustos fekete-fehér illusztrációi hiba nélkül szállítják a mozgalmas képsorokat. A spanyol dinamika működik. A pörgő cselekmény megkívánta a mozgalmas képi világot. De nemcsak akció-ketchupot, hanem komikumot is csomagoltak a képkockákba. Van idő egy Torrente-féle mindig mindenhol feltűnő rendőr szórakoztató bénázásaira is.
Santiago García, az író (igen, ő is García) hazájában közismert. Újságírásból diplomázott a madridi Complutense Egyetemen, 1989-ben Trajano Bermúdez álnéven az Editorial Forum rovatvezetőjeként kezdte pályafutását a médiában. Nem sokkal ezután, és már a saját nevével, a Spider-Man spanyol kiadásába írt történeteket, de majd más karaktereknek, mint például az X-Mennek is. A tökéletes pillanatfelvétel a spanyol politikai osztályról és a csavaros múltbeli szálak összefonása a jelennel neki köszönhető.
A képregény nagy, sőt behozhatatlan előnye, hogy a rajz képenként is tud erős lenni. Az olvasó más tempóban élvezheti, mint a sorozatot. A film szinte mindent megmutat, szájba rág, míg a képregény panelekben és kimerevített kockákban felépülő szerkezete jóval több lehetőséget ad a befogadónak, így az egész történetet sokkal inkább a maga képére formálhatja. A másik dolog, amit a magunk képére formálhatunk, az a jelen kor történelme. Hagyjuk, hogy a bennünk lévő konzervatív García találkozzon a bennünk élő liberális Antoniával. Vívjuk meg a magunk belső harcát mi is, és a végén hátha győztesen kerülünk ki, ha le tudjuk győzni magunkat!
