Elspeth Beardet elsősorban építészként tartják számom, többek között a Godalmingban található középkori víztorony lakóingatlanná való áttervezéséért, amiért több rangos díjjal is jutalmazták. Beard nem mellesleg a Brit Építészek Királyi Intézetének megbecsült tagja, jelenleg saját építészeti cégét vezeti. Néhanapján, baráti beszélgetések során mintegy mellékesen megemlíti, hogy kétszer is körbemotorozta a Földet. Nem éppen 80 nap alatt, és mivel nem férfi, a tettét nem kísérte nagy hírverés – legalábbis egy darabig.
Elspeth Beard – One of the Early Globetrotters
A sztori kicsit Forrest Gump-os, de valóban így történt. Beard először csak a környéken gurulgatott, majd egyre messzebb merészkedett, míg végül azon kapta magát, hogy akár át is hajózhatna az óceánon másfelé is motorozni. De kezdjük a történet legelején!
Elspeth Beard 1959-ben született Surrey-ben, Angliában. A motorozás iránti szeretete már tizenéves korában kibontakozott, amely által a lázadó kamasz szabadságra és megnyugvásra talált. Ez a szenvedély hamarosan személyiségének szerves részévé vált. Mire 16 éves lett, megvásárolta első motorját, egy használt Yamaha 100cc-t, amit egy évre rá egy Honda CB 250 követett.
Beard az érettségi után építészetet tanult Londonban, ám a jövőjét illetően mindvégig egyfajta bizonytalanság nyugtalanította, miközben körbeutazta Írországot, Skóciát és Európát, de ekkor már egy BMW R75/5 nyergében.
1981-ben Utah államban
Miután a következő évben véget ért a párkapcsolata, Beard úgy érezte, szüksége van egy kis időre, hogy rendet rakjon a fejében. Eljátszott a gondolattal, hogy vajon lehetséges-e, hogy nőként egyedül körbeutazza a világot. Akkoriban ez egy lehetetlennek tűnő, őrült álom volt, amelyet szinte senki sem tartott megvalósíthatónak. De miért nem? Ne feledjük, abban az időben nem állt rendelkezésre GPS, mobiltelefon, sőt, még térképek is csak ritkán készültek azokról a helyekről, ahová eljutott.
Nem volt könnyű feladat összegyűjteni az álmai megvalósításához szükséges összeget, hiszen Beardnek saját erőből kellett mindent finanszíroznia. Az 1981-es években senki sem támogatta az ilyen merész terveket, és a nők számára különösen nem ajánlották, hogy egyedül barangoljanak Dél-Amerikában vagy Ázsiában. Édesanyja, aggodalmától vezérelve az indulás előtt néhány hónappal megpróbálta lebeszélni őt az utazásról, sőt, végső eszközként azzal fenyegette, hogy megvonja tőle az örökséget. Mindezek ellenére Beard hónapokon át fáradhatatlanul dolgozott egy kocsmában, hogy összespórolja az útiköltséget. Végül sikerült félretennie 2600 fontot, ami mai értéken mintegy 5 millió forintnak felel meg. Ezzel kapcsolatban egyszer így nyilatkozott: „Tudtam, hogy ez nem lesz elég, de ha arra vársz, hogy minden tökéletes legyen, akkor soha nem indulsz el!”
Nem tudja hova, de oda határozottan
„Azt mondták nekem, hogy 600 km-es zónában egyáltalán nem fogom emberi életnek nyomát látni. Nincs víz, nincsenek házak, nincsenek benzinkutak. Semmi.” – Elspeth.
Szinte hihetetlen, de Beard nem készített pontos tervet erre az útra. Sok helyre, ahová el szeretett volna jutni, egyszerűen nem állt rendelkezésére részletes térkép. Egyszerűen csak elindult, motorra pattant, és észak felé vette az irányt, majd déli irányban folytatta útját – ennyi volt az egész. Néha nem talált szállást, máskor egy napot megpihent, ahol éppen lehetősége adódott. Ez már önmagában is elképesztő vállalkozásnak tűnik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mindezt a mobiltelefonok kora előtt tette meg.
Beardnek volt némi elképzelése arról, mennyibe kerülne végigmotorozni az Egyesült Államok egy részét, Kanada néhány területét, Mexikót, majd tovább haladni dél felé. Akkoriban azonban nem léteztek előre tervezhető utazási tippek, így az út során számos alkalommal improvizálnia kellett. Abban reménykedett, hogy elegendő pénze lesz ahhoz, hogy legalább Új-Zélandig és Ausztráliáig eljusson. Az 1980-as években rendkívül nehéz volt költségvetést készíteni, mivel a repülőjáratok menetrendjei, szállítási lehetőségek és egyéb fontos információk nem voltak könnyen hozzáférhetők. Röviden, senki sem tudhatta előre, mennyi ideig tart az út, vagy mikor tér haza.
1982. október 2-án Beard New Yorkba repült, hogy megkezdje élete nagy kalandját. Eredetileg azt tervezte, hogy naponta 700-800 kilométert motorozik keresztül az Egyesült Államokon, ám hamar rájött, hogy ez a tempó túlságosan feszes és kimerítő lenne. Ehelyett inkább úgy döntött, hogy átadja magát az utazás szabadságának, és nem aggódik az idő múlása miatt.
Az út során szerzett tapasztalatok megtanították arra, hogy élvezze az
utazás minden pillanatát, ahelyett hogy kizárólag csak a célra fókuszáljon.
Építészeti tanulmányainak harmadik évét követően, Elspeth Beard tehát fogta magát és elindult világkörüli útjára. Mindezt egy BMW R60/6 motorkerékpárral. Útját az Egyesült Államokban, New York City-ben kezdte, miután a motort átszállíttatta az Egyesült Királyságból. Innen Kanadán át Mexikóig motorozott, majd visszatért az Egyesült Államokba, egészen Los Angelesig. Ezt követően a szó szoros értelmében a maradék pénzéből Sydney-be szállíttatta motorját, hogy folytathassa lenyűgöző kalandját.
Addig jár a mázli a kútra…
Nem vagyok biztos benne, hogy valóban szerencsésnek mondható, ha valaki az első útjain mentesül a komolyabb problémáktól. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, Beard az európai és amerikai útjai során szinte semmilyen komolyabb nehézséggel nem találkozott – sem a motorral, sem saját magával, sem pedig az emberekkel. Ám Ausztrália földjére lépve mintha minden egyszerre zúdult volna rá. Hirtelen egyszerre kellett szerelővé, szakértővé és túlélővé válnia, de ne szaladjunk előre – haladjunk szépen sorjában.
Amikor megérkezett Sydney-be, mindössze 50 dollár lapult a zsebében. Szerencséjére voltak barátai, akiknél meghúzhatta magát, míg előteremtette a szükséges pénzt utazása következő szakaszához. Elspeth végül 11 hónapot töltött egy sydney-i építészeti cégnél, és ez idő alatt egy garázsban lakott. Hétvégenként motorszerelői tapasztalatokat szerzett, miközben megpróbálta kiegészíteni megfogyatkozott anyagi tartalékait.
Ezen időszak alatt szabadidejében heteken át dolgozott saját, zárható motoros dobozán, és alumíniumlemezből hajtogatott, majd szegecselt táskákat készített, hogy azok megfeleljenek az utazás kihívásainak. Akkoriban a BMW még nem gyártott ilyen típusú termékeket, így kénytelen volt saját kezűleg megalkotni azokat. Az volt a célja, hogy minél nagyobb, mégis könnyű és strapabíró csomagtartókat készítsen, amelyek elegendő helyet biztosítanak egy sátornak, hálózsáknak, váltás ruhának, valamint tisztálkodási és egészségügyi csomagoknak. Ezzel a felszereléssel készült fel a következő, még kalandosabb szakaszra.
Nappal egy építészeti irodában dolgozott, esténként pedig egy kocsmában, hogy minél több pénzt tudjon félretenni. Az ausztráliai kalandját azonban egy baleset árnyékolta be, amely akkor történt, amikor a queenslandi Townsville közelében motorozott. Egy homokos útszakaszon a motorja megsüllyedt, ő pedig fejre állt. A baleset következtében a sisakja ripityára tört, ő pedig agyrázkódást szenvedett, és két hétre kórházba került. Felépülése után addig nem folytatta útját, amíg nem talált egy pontosan ugyanolyan márkájú (BELL) bukósisakot, mert úgy vélte, az mentette meg az életét. Ettől a ponttól kezdve kitartott a bevált márka mellett.
Miután keresztülmotorozta Ausztráliát a BMW nyergében, motorját Szingapúrba szállította, majd tovább indult Malajzia, Thaiföld és India felé. Innen Nepálon keresztül Pakisztánba, majd Iránba ment, ahonnan Törökország következett. Végül Jugoszlávián át tért vissza Ausztriába, visszazökkenve a nyugati világba. Na, persze ez nem volt ilyen egyszerű, csak leírva.
Ázsia egy másik bolygón van
„A tervek szigorú betartása és az előre meghatározott útvonalak követése egy olyan nyugati gondolkodásmód volt, amelyről már korábban is rájöttem, hogy Délkelet-Ázsiában egyszerűen nem működik. Itt az ember ráébred, hogy ostobaság volna azt hinni, hogy mindig és mindenhol ő irányít, hiszen a véletlenek olyan mértékben befolyásolják az eseményeket, hogy az ember akaratlanul is vallásos lesz, és ráhagyja a dolgokat a sorsra.”
Szingapúrban az első napokban máris egy újabb problémával kellett szembenéznie, ugyanis minden értéktárgyát ellopták. Az eltulajdonított holmik között volt az útlevele is, benne az összes vízummal azon országok számára, amelyeket még előtte voltak, valamint a motor regisztrációs és egyéb okmányai. Ez az incidens hat hetes kényszerű tartózkodást jelentett számára a szigetállamban, amíg sikerült pótolnia az összes elveszett dokumentumot.
„Szingapúr minden volt, ami Indonézia nem – makulátlanul tiszta, rendkívül hatékony, de teljesen lélektelen.” – Beard.
Itt derült ki igazán, hogy Elspeth jómódú családból származik, mert gond nélkül kihúzták a bajból. Egy átlagember számára ez a helyzet szinte a teljes csődöt jelentette volna: se pénz, se papírok, esély sincs a folytatásra. De neki volt egy „cheat kód”-ja, ami lehetővé tette, hogy túljusson ezen az akadályon. Mindezek ellenére elképesztő, amit véghez vitt. Miután rendezte a helyzetét Szingapúrban, továbbindult a thai-malajziai félszigeten, egészen Bangkokig, majd tovább Chiang Maiig és fel az Arany Háromszögig, amely különösen veszélyes terület, nemcsak nők, de férfiak számára is. Ez a régió a világ kábítószerkereskedelmének azon része, amely nem Dél-Amerikában zajlik. Itt a veszély valóságos és közvetlen: szó szerint először lőnek, és csak utána kérdeznek, ha egyáltalán kérdeznek. Az ember könnyen a mákültetvények alatt végezheti, ha rossz helyen és rossz időben van.
Mivel az Indiába vezető szárazföldi útvonal Burmán keresztül nem volt elérhető, Elspeth visszafordult délnek, hogy motorját egy Penangból Madrasba tartó hajóra rakja. Azonban Thaiföldön, útközben elszenvedte második és egyben utolsó nagyobb balesetét. Egy kutya rohant ki a kerekei elé egy teherautó mögül a veszélyes déli főúton, és ennek következtében a motorjával egy fának ütközött. A baleset után két hetet töltött lábadozással annak az elszegényedett thai családnak a gondozásában, akiknek a kertjébe zuhant. „Ők egy szót sem beszéltek angolul, én pedig egy szót sem thaiul, de jelnyelven kommunikáltunk” – emlékezett vissza Beard.
Furcsa érdekesség, hogy a thai család, amely befogadta őt, megetette vele annak a kutyának a maradványait, amelybe beleütközött. Mivel nem tudtak mélyebb beszélgetést folytatni, sosem derült ki számára, hogy ez vallási okokból történt, vagy egyszerűen azért, mert annyira szegények voltak, hogy semmit sem hagyhattak kárba veszni.
Indiában tovább motorozott Kalkuttába, majd Katmanduba, ahol közel két év után végre újra találkozott szüleivel, akik Angliából repültek át, hogy lássák gyermeküket. Elszörnyedtek, amikor meglátták, milyen sovány lett – Elspeth mintegy 20 kilót fogyott az utazás során.
Amikor Pakisztánról beszélt, visszaemlékezett a rendkívüli nehézségekre: „A fékjeim továbbra sem működtek megfelelően, miközben több olyan hágón kellett átkelnem, ahol több méter mély hó borította az utat, és elképesztően hideg volt.”
Az utazás későbbi szakaszában Elspeth még tovább fogyott, mivel Indiában vérhas, Törökországban pedig hepatitisz fertőzést kapott el. Indiában találkozott egy holland motorossal, akivel innentől együtt folytatták az útjukat. Indiai tartózkodásuk alatt esett meg az ország történelmének egyik legtragikusabb fejezete. Indira Gandhi miniszterelnöknőt meggyilkolta szikh testőre. A merénylet után Pandzsáb államot teljesen lezárták; senki sem léphetett ki vagy be. Az ott tartózkodó nyugatiak, köztük Elspeth és Robert, a holland motoros, szinte Kafka-szerű helyzetbe kerültek. Hetekig próbáltak megszerezni egy olyan engedélyt, amely még nem is létezett, de csak azzal lehetett elhagyni a régiót.
Elspeth végül annyira belefáradt a kilátástalan helyzetbe, hogy úgy döntött, meghamisítja a kijutáshoz szükséges engedélyt. Mivel a hatósági engedély még nem is létezett, a határőrök sem tudták hogyan is néz ki egy „megfelelő” dokumentum, így sikeresen átjutottak Pakisztánba.
A történet folytatása különösen elgondolkodtató. Elspeth és Robert többnyire földutakon haladva megérkeztek a forradalom utáni Iránba, ahol mindössze hét napjuk volt átkelni az országon, mivel csak ennyi időre kaptak tranzitvízumot. Ez igazi kihívásnak bizonyult, különösen abban az időszakban, amikor az iráni-iraki háború zajlott. A háborús helyzet – váratlan bombázásokkal, csapatok mozgásával, ellenséges betörésekkel – különösen veszélyessé tette az átkelést, különösen egy fehér, szőke nő számára. Elspeth élete talán nem volt minden pillanatban közvetlen veszélyben, de teste biztosan ki volt téve a legrosszabb forgatókönyveknek is.
Ahogy az lenni szokott, a motor is pont ekkor kezdett komolyabb problémákat mutatni. Egy szivárgó olajtömítés miatt a motor nem működött megfelelően, és a tengelykapcsolója is leállt, mivel hiányzott egy rugó, amelynek cseréje mindössze néhány pennybe került volna, feltéve ha hozzájutott volna. Ennek ellenére valahogy mégis sikerült átjutniuk a háborús zónán.
Iránban legnagyobb meglepetésükre tükörsima, hibátlan minőségű aszfalt fogadta őket, és alig néhány autó. Elspeth az iszlám országokban gyakran napokig viselte a bukósisakot, amikor emberek között járt, hogy férfinak higgyék, és csak akkor vette le, ha egyedül volt. Az utazásnak ezen a szakaszán már nemcsak a fizikai megpróbáltatásokkal, hanem a kulturális kihívásokkal is meg kellett küzdenie.
Törökországba érkezésükkor Beard hepatitisz okozta tünetei egyre súlyosbodtak. Az iráni helyzet miatt nem tudtak megállni pihenni, így gyakran az ájulás szélén utaztak tovább. Törökországba érve végül az első szállodánál álltak meg, amely szembejött velük. Ekkor azonban a török titkosrendőrség már figyelte őket. Gyanúsnak találták, hogy két nyugati állampolgár, akik épp Iránból érkeztek, megáll Törökországban – különösen egy olyan időszakban, amikor azt a legtöbben elkerülték. A hatóságok azt feltételezték, hogy kábítószer-kereskedők lehetnek.
Ennek eredményeként a rendőrök szó szerint rájuk rúgták az ajtót, berontottak a szobájukba, szétdúlták a csomagjaikat, és még a motorbiciklijüket is darabokra szedték, drogot keresve. Ráadásul Elspeth betegségét, soványságát, fehér bőrét és vizenyős szemeit heroinfüggőség jeleként értelmezték. Az már csak tetézte a megpróbáltatásokat, hogy 24 órán keresztül folytatták a kihallgatásukat, mielőtt végre kiderült az igazság, és tisztázni tudták magukat.
Amikor Elspeth Beard elindult Angliából, erős és egészséges fiatal nőként több mint 65 kg-ot nyomott, ám mire Törökországba ért, a súlya mindössze 41 kilóra csökkent. Ez a drámai fogyás nem csupán a betegségeknek, hanem az utazás kimerítő fizikai és mentális megpróbáltatásainak is betudható.
Meglepő módon azonban egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az út technikailag legveszélyesebb szakaszának nem Ázsiát, Indiát vagy Iránt, hanem Jugoszláviát tartotta, a forgalom és a nagy sebességgel közlekedő kamionok miatt. Hallotta, hogy Szerbiában található a hírhedt „Halál országútja,” amely keresztülszeli Jugoszláviát, de azt gondolta, hogy India és Pakisztán után ez már nem jelenthet komolyabb kihívást. Azonban hamar rájött, hogy tévedett. Indiában és Pakisztánban ugyan a közlekedési viszonyok kaotikusak voltak, de ott nem száguldoztak ilyen észvesztő sebességgel, ráadásul 1983-ban még nem volt akkora tömeg az utakon, mint Jugoszláviában.
„Csak egy kétsávos aszfaltozott út volt, mindkét oldalán földdel és árokkal szegélyezve, és folyamatosan egy teherautó előzött egy másik kamiont, amely felém jött, és az egész utat elfedték. Gyakran kellett két vagy három egymást előző kamion között átszlalomoznom, és rendszeresen le kellett húzódnom a földsávra, ami egyáltalán nem volt alkalmas járművek számára. Az út mentén mindenhol keresztek és virágok jelezték a halálos balesetek helyszíneit. Borzalmas érzés volt így motorozni.” Nyugat-Európán átmotorozni ezek után már gyerekjátéknak tűnt.
A számok tükrében
Mire Elspeth visszatért szülőhazájába, Londonba, már három éve távol volt, és az R60-as motorjának kilométer-számlálója 88 000 mérföldet, vagyis 141 622 kilométert mutatott. Ebből 112 654,08 kilométert tett meg az amerikai kontinensen kívül. Három évet töltött úton, beleértve a kényszerpihenőket és a 11 hónapos ausztráliai munkát is. Túrája így két, jól elkülöníthető részből állt, de összességében mindenképpen tekintélyt parancsoló.
1984-ben Elspeth visszatért az Egyesült Királyságba, és újra beült az iskolapadba, hogy befejezze építészeti tanulmányait. 1988-ban vásárolt egy régi víztornyot, amelyet hét éven át alakított át otthonává. Az általa újratervezett godalmingi Munstead víztorony később öt építészeti díjat is nyert, bizonyítva Beard kivételes tehetségét ezen a területen is.
„India, Pakisztán, Irán és Törökország nyüzsgése után csendes és néma
szülővárosomat teljesen idegennek éreztem” – emlékezett vissza Beard.
Amikor visszatért az utazásáról, meglepő módon nem keresett hírnevet vagy elismerést azért, amit elért. Nem próbálta a médiában megosztani a történetét. Egy interjúban ezt így fogalmazta meg: „Miután visszajöttem, és senkit sem érdekelt, hogy mit csináltam, mindent bevágtam a garázsba, és egyszerűen folytattam az életem.”
Néhány újságcikket leszámítva Ázsiában hamarabb felkeltette a figyelmet Elspeth Beard története, mint a nyugati világban. Különösen a motorkerékpárokért rajongó japánok érdeklődtek iránta: két televíziós dokumentumfilmet is készítettek életéről és munkásságáról, még mielőtt komolyabb angol elismerésben részesült volna.
Világjáró motorja, amellyel az utat megtette, ma is megvan, és még mindig működik. Később Elspeth maga bontotta szét és építette újra, így a motor a mai napig üzemképes. Sajnos, amikor Londonból elköltözött, kidobta azokat az egyedi, saját készítésű alumínium motorostáskákat, amelyeket az útja során használt. Mindezt jóval azelőtt tervezte és készítette el, hogy a Touratech, a Metal Mule vagy akár a BMW piacra dobta volna saját fém csomagszállító dobozait. Bár az ő verziója talán kevésbé volt esztétikus, mégis sokkal praktikusabbnak bizonyult.
Beard így emlékezett vissza a motorral kapcsolatos élményeire: „Nem hiszem, hogy sok olyan motor van, amelyik képes lett volna átvészelni azt, amin ő keresztülment.” Azoknak a motorosoknak, akik hasonló utazásra készülnek, Beard azt javasolja, hogy alaposan ismerjék meg a motorjukat. „Nem kell, hogy kiváló szerelő legyél, csak szerezz be egy Haynes kézikönyvet, néhány alapvető szerszámot, és kövesd az utasításokat. És ne felejts el időben olajat cserélni.”
Elspeth Beard megírta tapasztalatait a világkörüli útjáról The First British Woman to Motorcycle Around the World címmel, amelyben alaposan elemzi az ázsiai országokban szerzett élményeit. Később Európát és Marokkót is bejárta új BMW R 80 G/S motorjával, és 2002-ben ismét körbejárta a világot, ezúttal Nick Sanders túramotoros kalandor segédpilótájaként. Itt gyakran vezette a felszereléseket és alkatrészeket szállító furgont. 2017-ben Beard meghívást kapott, hogy csatlakozzon egy pakisztáni motorostúrához, amely kizárólag hölgyeknek szólt. Útközben iskolákat látogattak meg, és pakisztáni nőkkel beszélgettek, inspirálták és bátorították őket, valamint akit érdekelt megtanították motorozni.
Beard a mai napig szenvedélyesen szeret utazni. Úgy véli, hogy aki egyszer ilyen csodálatos kalandon ment keresztül, az soha nem tud igazán leállni. Az utazás és a motorok iránti rajongása mellett különös vonzalmat érez a kamionok iránt, és több kétkerekű extrém sportban is kipróbálta már magát. Eddig két könyve jelent meg az útjairól: a Lone Rider és The First British Woman to Motorcycle Around the World. A pletykák szerint pedig játékfilm készül az első nagy utazásáról.
Elspeth Beard azt tanácsolja mindenkinek, hogy ne azzal foglalkozzanak, hogy ő motorral tette meg ezeket a távokat. Ez szerinte nem lényeges. A lényeg az, hogy mindenki induljon el saját zarándoklatára, ismerjen meg más civilizációkat, és tanulja meg, milyen érzés, amikor csak magára számíthat. És persze tegyük hozzá, hogy ha a helyzet valóban kritikus, jó, ha van egy biztos háttér, mint például egy anyai csekk-könyv. De a cinizmust félretéve, Elspeth kalandja valóban elképesztő és elképesztően veszélyes volt, és érdemes elgondolkodni azon is, hogy mennyit változott a világ azóta.
Beard azon kalandorok közé tartozik, akik valóban képesek voltak kilépni a civilizációból, és elveszni az ismeretlenben. Utazása végén nemcsak a hazautat, hanem lelki békéjét is megtalálta, és talán nincs is ennél nagyobb sikere egy kalandornak.
