William Golding A legyek ura című művét a legtöbben ismerik, még ha nem is olvasták a regényt, a korábbi vagy újabb filmadaptációkat bizonyára látták. Én az 1990-es, Harry Cook által rendezett filmet láttam anno többször is VHS-en, habár néhány jelenetet eltakart szemmel tekergettem át.
Peter Brook rendező 1964-as filmjének képei ikonikus módon vésődtek be a köztudatba, azzal a szomorú következtetéssel együtt, hogy az ember természeténél fogva rossz, és ha kiesik a civilizációból, visszasüllyed a törzsi szintre, és állatként viselkedik.
Ezt a sztorit vette elő egy ifjú holland történész-író, Rutger Bregman, annak érdekében, hogy megcáfolja a fikciót, amit Golding elképzelt, és egyszersmind azt a teóriát, hogy az ember természeténél fogva egy vadállat. A realista utópista éppen legújabb tanulmányához keresett anyagot, amelyben az ember eredendő jóságát kívánta bizonyítani, amikor egy érdekes forrásra bukkant.
A legyek ura sztorija tényleg megtörtént
Csak épp nem úgy, ahogy azt Golding papírra vetette.
1965 júniusában hat tongai fiú egy szerencsétlen kaland következtében vetődött
partra egy lakatlan sziklaszigeten. 15 hónappal később egy ausztrál hajóskapitány
talált rájuk teljesen véletlenül. És mi történt a két dátum között?
A történet úgy kezdődik, hogy hat fiú, akik egy szigorú katolikus bentlakásos iskola, a St. Andrew’s diákjai voltak Nuku’alofában, Tonga fővárosában, szörnyen unatkoztak. Tonga a Csendes-óceán egy szigetcsoportja, 1970-ig brit fennhatóság alatt állt. A srácok unták már az iskola kosztját és az egyhangú mindennapokat, ezért elhatározták, hogy tengerre szállnak és megszöknek. Úti céljuk a cirka 800 kilométerre lévő Fidzsi vagy akár Új-Zéland volt. A legidősebb fiú 16 éves volt, a legfiatalabb 13.
Csupán egy aprócska akadály állt előttük: egyiküknek sem volt hajója. Ezért úgy döntöttek, hogy „kölcsönvesznek” egyet Mr. Taniela Uhilától, egy halásztól, akit egyikük sem kedvelt igazán. A fiúknak nem tartott sokáig felkészülni az útra. Mindössze két zsák banánt, néhány kókuszdiót és egy kis gázégőt vittek magukkal. Egyikük sem gondolt arra, hogy térképet vagy iránytűt csomagoljanak. Ráadásul, tapasztalt hajós sem volt közöttük, csupán a legfiatalabb, David tudott valamennyire kormányozni.
Az indulásnál minden simán ment. Csendes volt az éjszaka, mikor kicsónakáztak a kikötőből, az eseménytelen horizont és a nyugodt víz hamarosan álomba ringatta őket. Nem sokkal később a tenger tarajos hullámai és a nyakukba zúduló eső rázta fel őket álmukból. Hatalmas vihar tombolt. A túlélésért küzdöttek. Vitorlájuk elszakadt, evezőjük és kormányuk eltörött, örültek, hogy a hajótest ép maradt. Mikor elült a vihar nem maradt más csak a sodródás. Kevéske élelmüket megpróbálták beosztani. A kókuszdió héjban esővizet gyűjtöttek és azt iszogatták: reggel néhány kortyot és este egy keveset kapott mindenki. Próbáltak halat fogni és tengervizet lepárolni a gázégővel, de csak megégették magukat.
Nyolc napon át hányódtak a vízen, mikor a nyolcadik napon felderengett előttük egy aprócska pont, egy szürke kis sziget.
„Csak este, sötétben értünk a szigetre. Hogy zátonyra ne fussunk, partra kellett úsznom” – mondja Totau, az a túlélő, akivel Bregman találkozott 50 évvel később, Brisbane-ben, hogy interjút készítsen vele. „Én mentem elsőnek, de mielőtt elindultam, a többiekhez fordultam: először el kell mondanunk egy imát, mielőtt a tengerbe ugranék.”
Annak ellenére, hogy a sziget nem volt messze a hajótól, Totau azt mondta, hogy „nagyon-nagyon nehezen” ért partot, mert teljesen le volt gyengülve, nyolc napig feküdt a csónakban élelem és víz nélkül”.
„Amikor elértem a partot, megpróbáltam felállni, de az egész világ forgott velem, ezért lefeküdtem és kikúsztam a partra. Amikor megérintettem a száraz füvet, ott is maradtam fekve.”
A többiek odakiabáltak neki a csónakból, hogy sikerült-e partot érni, de ő épp csak visszanyöszörgött valamit. Végül mind kievickéltek a szigetre.
„Nagyon boldogok voltunk, de az első dolgunk az volt, hogy elmondtunk egy imát, hálából Istennek,
hogy szárazföldre vezérelt minket.” Aztán kétségbeesetten vettették rá magukat a halakra,
pár tengeri madárra, vérükkel oltva szomjukat, nyers tojásaikkal csillapítva éhségüket.
A sziget nem kimondottan az a trópusi paradicsom volt, hullámzó pálmafákkal, fehér homokkal, hanem egy hatalmas sziklatömb, ami több száz méter magasan emelkedett ki az óceánból. Manapság Ata lakhatatlannak számít. De „mikor mi megérkeztünk” – írta visszaemlékezésében megmentőjük, Warner kapitány – a fiúk egy kis kommunát hoztak létre. Volt kis konyhakertjük kivájt fatörzsekkel az esővíz tárolására. Kialakítottak maguknak egy kondipályát leleményes súlyzókkal és egy tollaslabda pályát, ahol csirke tollakból készített labdával játszottak.
Egy régi kés pengéje volt minden szerszámuk. Egyéb mást botokkal és kövekkel oldottak meg, a két kezük erejével.
Míg a Legyek Urában-ban a fiúk a tűz fölött ölik egymást és hanyagságból felperzselik a fél szigetet, addig a valós verzióban szereplők több mint egy évig úgy vigyáztak a lángjukra, hogy az soha nem aludt ki.
A fiúk megállapodtak abban, hogy két fős csapatokban dolgoznak majd. Szigorú beosztást állítottak össze a kerti, konyhai és őrségi szolgálatra. Néha összevesztek ugyan, de végül rendre megoldották. A vitás felek a sziget két legtávolabbi csücskébe vonultak lehiggadni. Pár óra múlva összehívták őket a többiek hogy bocsánatot kérjenek egymástól. Napjaikat énekkel és imával kezdték és azzal is zárták. Az egyik srác, Kolo gitárt készített egy darab uszadékfából, egy fél kókuszdióhéjból és hat acélhuzalból, amit csónakjuk roncsaiból mentettek ki. Ezen zenéltek esténként, énekelgettek, hogy elkeseredésüket enyhítsék. Ráadásul a nyár folyamán alig esett eső, így örökös társuk volt a szomjúság. Egyszer megpróbáltak tutajt építeni, hogy elhagyják a szigetet, de darabjaira hullott az áramlásban.
„Nem voltunk boldogok” – mondja Totau. „Ha egy olyan helyen lennél, amiről azt sem tudod,
hogy hol van, a családod meg a messzi távolban, nem hiszem, hogy örülnél, hogy ott vagy…”
Aztán egy szép szeptemberi napon egy hajó jelent meg a láthatáron. A meztelen, elvadult külsejű népséggel szemben eleinte bizalmatlan volt Warner kapitány. Bár a fiúk beszéltek angolul, letesztelte őket egy kép alapján, hogy felismerik-e uralkodójukat Salote királynőt.
Peter Warner (balról a harmadik) csapatával és a hat tongai fiú – 1968. Januar 6.
A halottnak hitt fiúk hazatértek, annak ellenére, hogy már mindannyiuk temetését megtartották. Az őket megvizsgáló orvos ámulattal szemlélte a fiúk kiváló kondícióját és egészségi állapotát.
Az ünnepélyes fogadóbizottság és a vörös szőnyeg helyett azonban a rendőrség várta őket tárt karokkal. Rögvest letartóztatták és börtönbe zárták őket az egy évvel korábbi hajólopás miatt. Megmentőjük, Peter Warner, segített kiszabadulásukban: eladta a történet ausztrál jogait a Channel Sevennek, és a befolyt összegből új hajót vásárolt Taniela Uhilának, valamint kiváltotta a fiúkat a börtönből, azzal a feltétellel, hogy együttműködnek a film elkészítésében.
A film elkészült ugyan, de nem aratott osztatlan sikert. A fiúk viszont ismét összeálltak Peter Warner szolgálatában az új hajójának fedélzetén, mellyel valóra váltotta a fiúk álmát és behajózta velük a Tongán túli világot és a messzi tengereket.
A valódi Legyek Ura tehát a barátság és a hűség története; amely azt szemlélteti,
hogy mennyivel erősebbek vagyunk, ha tudunk egymásra támaszkodni.
Az emberi jóság hite
A nyugati kultúrát évszázadok óta áthatja a gondolat, miszerint az emberek önző lények. Az emberiségnek ezt a cinikus képét filmek és regények, történelemkönyvek és tudományos kutatások hirdetik. De az elmúlt 20 évben valami változás figyelhető meg. A tudósok a világ legkülönbözőbb pontjairól kezdenek áttérni az emberiség reményteljesebb nézetére. A mázelmélet (csak a civilizáció elvárásai tartanak minket kordában, de belül ösztönállatok vagyunk) megtörni látszik. És talán kialakuló félben van egy cseppnyi önbizalom, egy kis saját jóságunkba vetett önhittség. Ez a fejlődés még olyan fiatal, hogy a különböző területek kutatói gyakran nem is tudnak egymásról.
Bregman óva inti azokat, akik az emberi jóság mellett akarnak kardoskodni: „valószínűleg bolondot csinálnak magukból, örök naivnak és bárgyúnak gúnyolják majd őket a cinikusok.”
Ő azonban nem fél bolondot csinálni magából. Jószándékú ember, és igen, az efféle hithez kell a szenvedély. Az ember bízva bízik.
Mégis jobbak lennénk, mint hittük?
Ha elolvasom, amit a Wikipédián írnak róla, rá kell jöjjek, hogy mennyivel jobb emberek is vannak nálam, mennyivel több energiával és lendülettel. De tekintsünk rájuk inkább követendő példaként.
Két jól sikerült könyvet is írt, mindkettő szociológiai tanulmány jellegű értekezés. Az Utópia realistáknak című művét 2017-ben, 29 éves korában jelentette meg.
A Humankind – Az emberiség 2020-ban született. Az alcím Hopefull history – ehelyett magyarul csupán egy kérdés olvasható a cím alatt: Mégis jobbak lennénk, mint hittük?
Az Emberiség című művében Bregman a Legyek ura története mellett számos tudományos elméletet vonultat fel, amelyek az emberi faj önző és gyilkos természetét hivatottak igazolni, majd módszeresen megcáfolja ezeket. Őseink temperamentumával kezdve (ami talán nem is volt olyan vad, mint gondoljuk), bemutatja, hogy valójában nem vagyunk mások, mint jól háziasított „homo kutyulik”.
„Az emberek a társas tanulás bajnokai. Arra születtünk, hogy tanuljunk, kötődjünk és játsszunk.” A kulcs az együttműködésben rejlik. Ennek köszönhetően éltük túl a jégkorszakot, a neandervölgyi rokonunkkal ellentétben, aki bár okosabb nálunk, de a mai hasonlattal élve:
„Ha a neandervölgyiek szupergyors számítógépek voltak, akkor mi egy elavult PC-k vagyunk – de wifivel! Lassabbak voltunk, de jobban kapcsolódtunk.”
Bregman kutatja a háborúk okait, valamint a magántulajdon, a földművelés és a települések kialakulása közötti összefüggéseket. Igyekszik igazságot tenni Hobbes és Rousseau között, vagy legalábbis megérteni őket. Előveszi a holokauszt kérdését, mint az emberiség legsötétebb tettét, és bátran nekilát elemezni az utasítás, a hatalom és a bajtársiasság pszichológiáját.
Tehát előveszi a Stanfordi börtönkísérletet
…és megkeresi a gyenge pontjait, ami többnyire a dokumentáció hiányosságaiban rejlik. Az 1971-es stanfordi börtönkísérleti a mai napig iskolapéldája az emberi szadizmus elhatalmasodásának, abban az esetben, ha egyenruhába bújik valaki és hatalmat kap mások felett. Philip Zimbardo az egyetem professzora vállalta a börtönigazgató szerepét, egyszersmind ő vezette a kísérletet.
Eredeti kutatási beszámolók alapján Bregman rámutat arra, hogy a kísérlet hamisítvány volt és az őrök előre kitervelten, Zimbardo utasítására kegyetlenkedtek a rabokkal, tehát nem a helyzet szülte indulataikat.
Ennek ellenére így is nehezen talált Zimbardo olyan őröket, akik hajlandóak lettek volna részt venni a szadista játszmákban. Többen közülük visszaléptek, vagy megtagadták a parancsot. Aki maradt, azért tette, mert túl jó pénzt kapott, ráadásul csak a kísérlet végén egy összegben.
A kísérlet ötlete alapján készült a BBC valóságshow-ja, a Kísérlet (The Experiment), amit több millióan vártak Nagy-Britannia-szerte. A világraszóló botrány helyett azonban tömény unalom fogadta a nézőket. Az őrök és rabok egész nap ültek és bagóztak. Az őrök összehaverkodtak a rabokkal és megbeszélték, hogy majd megisznak egy sört, ha egyszer kint lesznek.
Habár az eredeti kísérlet téziseire rácáfolt, a BBC műsorára azóta senki nem emlékszik, a stanfordi börtönkísérletet ezzel szemben a mai napig emlegetik.
Milgram-kísérlete már keményebb dió
A kísérlet azt bizonyítja, hogy hétköznapi ember is lehet kegyetlen akkor, ha utasítást kap rá. Stanley Milgram is a holokauszt kérdéseire akart választ kapni.
Az utcáról behívott ember egy pszichológiai kísérlet részese lesz, amiben az elektrosokk hatását vizsgálják diákok memóriájára. Tehát a megfigyelt alany, magára, mint a kísérlet irányítójára tekint, aki sokkolóval ösztökéli a diákot jobb teljesítményre (a Ghostbusters-ben láthattunk ilyet). Az alanyt egy szürke ruhás professzor ösztönzi a kísérlet folytatására, és emlékezteti újra és újra tudomány szolgálatában tett kötelességére.
Bregman azt a kérdést veti fel, hogy miért nyomja meg az ember a 450 voltos gombot, amely akár halálos is lehet, ha elvileg kedvességre vagyunk programozva. Sok kudarc és álmatlan éjszaka után végül megtalálja a választ: a gonosz tettet nemes cél érdekébe kell állítani, vagyis a rosszat jónak kell álcázni. A kísérlet résztvevői hittek abban, hogy az emberiség szolgálatában állnak és a tudomány fejlődését segítik elő. Hasonlóan, mint Eichmann, ők is meg voltak győződve arról, hogy jót cselekszenek.
A Húsvét-sziget rejtélye
A csendes-óceáni kis szigetről szóló legelterjedtebb történet szerint hatalmas kőszobrokat készítettek ott, amelyeket farönkök segítségével görgettek fel a magaslatokra. A vidám szigetlakók sorra gyártották a kőisteneket, mígnem a fák teljesen elfogytak. A fa hiánya miatt a talaj lepusztult, a termelés visszaesett, éhínség tört ki, és az emberek egymás torkának estek. Háború dúlta fel a paradicsomi kis szigetet, és a korábban békés lakók végül kannibálokká váltak, kőszobraikat pedig ledöntötték.
Bregman statisztikai módszerek és 18. századi útibeszámolók vizsgálatával igyekszik
bizonyítani, hogy a Húsvét-sziget tragikus mítosza csupán egy elterjedt tévedés.
A moaik (kőszoborok) készítése szerinte nem kényszeres volt, hanem közösségi tevékenység. A kőfaragással töltötték ki üres óráikat. És gyors fejszámolással megmutatja, hogy ha egy moai szállításához kb. 15 fa szükséges, akkor a kb. 1000 moai számára 15.000 fa kell. De ökológiai kutatások szerint a szigeten akár 16 millió fa is lehetett. Ráadásul a legtöbb szobor Rano Rarakut-ra vigyázott, vagyis a kőfejtőre, tehát sose lettek onnan elszállítva.
Bregman sokkal logikusabb magyarázatot kínál a fák eltűnésére: a polinéz patkányt. Ezek az állatok valószínűleg az első telepesekkel érkeztek a szigetre, ahol nem volt természetes ellenségük. Szabadon pusztították a fák magjait és gyorsan szaporodtak, számuk nagyjából 45 naponta megduplázódott. Ez azt jelenti, hogy három év alatt akár 17 millióra is nőhetett a populációjuk.
1862-ben megérkeztek az első rabszolgahajók Peruból. A 16 hajó összesen 1400 embert, a lakosság egyharmadát hurcolta el. Ezeket az embereket perui bányákban dolgoztatták, és a kemény munkakörülmények, valamint néhány fertőző betegség miatt tömegesen haltak meg. Egy év elteltével nemzetközi nyomásra visszaszállították a túlélőket szigetükre, szám szerint 470-et. Sajnálatos módon azonban a kikötőben horgonyzó amerikai bálnavadászhajóról himlő kezdett terjedni, így a hosszú hajóúton folyamatosan a tengerbe kellett dobni a fertőzésben elhunyt emberek holttesteit.
Mire a hajó hazatért velük, mindössze 15-en maradtak életben. Ám ez is elegendő volt ahhoz, hogy a betegség végigsöpörjön a szigeten, és csak halált és nyomorúságot hagyjon maga után.
Bregman jó tanácsai az élethez
Rengeteg munkát fektetett bele, hogy bebizonyítsa nekünk, hihetünk saját jóságunkban.
Egyik legnagyobb hőse, Bertrand Russel szerint: „Bármilyen témát vagy filozófiát is tanulmányozzon
az ember, csak azt kérdezze meg magától: mik a tények és mi az igazság, amit a tények megerősítenek.
Soha ne engedjük ettől eltéríteni magunkat azáltal, amit szeretnénk elhinni.”
Russel kísérletében teljesen átlagos patkányokat versenyeztetett egy labirintusban. Bár egyik sem rendelkezett különleges képességekkel, véletlenszerűen néhány egyedet „okos” felirattal láttak el. Meglepő módon ezek a patkányok rendre jobban teljesítettek átlagos társaiknál. Miért? Azért, mert ezekkel a patkányokkal, amelyekhez több reményt fűztek, több szeretettel, odafigyeléssel és gyöngédséggel bántak. Így megkülönböztetett bánásmódban részesültek.
Mindezt elvégezték általános iskolai diákokon és az eredmény ugyanezt mutatta. Tehát a hit valós változást idézhet elő, akár a placebo.
Bregman sokat foglalkozik a mai gyerekek viselkedésével. Elismeri Rousseau gondolatát, miszerint szabadságot kell adni a gyerekeknek. Mert manapság túlontúl korlátozva vannak a szülők és az iskola által egyaránt. Nincs lehetőségük szabad és kreatív játékra, mert minden percük ki van számolva, mindent készen kapnak és túl sokat ülnek a képernyő előtt egyedül, ahelyett, hogy barátaikkal játszanának a szabadban. Ugyanis a játék ellentéte nem a munka, hanem a depresszió. Az a népbetegség, ami nagyobb százalékban sújtja az emberiséget, mint a mélyszegénység.
Élvezetes olvasmány a könyv sok érdekes történettel és lélekemelő üzenettel, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Összegzésképp jól átrágott tételei nyomán nem kevesebb, mint 10 szabályt szedett össze nekünk követendő jó tanácsként egy új világ megszületésének reményében:
- Ha bizonytalanok vagyunk a másik embert illetően, feltételezzük róla a legjobbat!
- Gondolkodjunk win-win szituációban!
- Kérdezzünk többet!
- Tanúsítsunk kevesebb empátiát és több részvétet!
- Próbáljuk megérteni a másikat akkor is, ha nem tudunk vele azonosulni!
- Szeressük a mieinket úgy, ahogyan más szereti az övéit!
- Kerüljük a híreket!
- Ne verjünk nácikat!
- Legyünk bátrak: merjünk jók lenni!
- Legyünk realisták!
Mert a realista nem azonos a cinikus emberrel, ahogy az utóbb elterjedt. „Legyünk bátrak! Legyünk hűek természetünkhöz, és szavazzunk egymásnak bizalmat! Tegyünk jót fényes nappal, és ne szégyelljük a nagylelkűségünket! Lehet, hogy először hiszékenynek és naivnak fognak minket tartani. De ne feledjük: Akit ma naivnak tartanak, arról holnap könnyen kiderülhet, hogy a józan ész szavát követte.” – Írja a realista utópista.
