Aki jobban ismeri Mátét tudja, hogy a romantikus nihilizmus és a gyermeteg izgágaság közt lebegett élete nagy részében. Világlátott szörfös, gördeszkázással is elkarcolt pár évet, ügyes a snowboardon, talán jégkorongozott is kölyökként. Az biztos, hogy a szörfözés dominálta életét, de nem hiszem, hogy foglalkoztatja, hogy ki minek nevezi. Mostanában hivatásszerűen is függőlegesen lefelé merül a “nagy kékségbe”.
Bor Máté szabadtüdős mélymerüléssel foglalkozik Tenerifén. Egy meglehetősen terjedelmes, élettapasztalatait tekintve azonban mégis rövid interjún keresztül megpróbálom bemutatni gyerekkori jó barátomat. Kicsit megismertetni eddigi életútját, majd részletesebben faggatni új szenvedélyéről, amivel kapcsolatban nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokunkat kíváncsivá tesz, mivel emberi természetünkből fakadóan misztifikáljuk az óceán mélyét, a fulladástól való félelmünk ellenére is.
Mesélj egy picit a gyerekkorodról! Mikor és hogyan fedezted fel az extrém sportként megbélyegzett tevékenységeket?
Szegeden születtem és nőttem fel, rövidebb-hosszabb külföldi megszakításokkal. Alapvetően minden sport érdekelt, de így utólag visszagondolva, magamat jobban megismerve, a legkevesebb befektetéssel elérhető legnagyobb zsibbadásra vágytam. A bicikli mint első önpusztító eszköz adott volt. Volt a Katlan néven futó homokbánya, a Kis Halál és a Nagy Halál lejtőkkel, ahol első komolyabb fizika leckémet kaptam az élettől, itt tanultam meg ugyanis, hogy 90%-os lejtőn nem működik a kontra. Aztán nagybátyám építkezési állványból készített egy fullos 2,5 méteres negyedívet a lánya barátjának, azon ütöttem ki magam először, 8 évesen.
Valahol hallottam, hogy “bármiben lehetsz jó, de mindenben nem”.
Az utóbbi volnék én, sok mindenben nem a legjobb.
Szociálisan lightosan alulfejlett voltam és vagyok is, csak már tudom leplezni…időnként. A csapatsportok nem annyira feküdtek. Kajak, kick-box, versenytánc, vitorlázás, downhill még nagyjából, amik fent lemaradtak. Semmi sem kötött le igazán sokáig. Mindenből eljutottam egy már vállalható szintre, aztán más után néztem. Lehet, hogy nem vagyok kompetitív, vagy csak az izgágaság hajt tovább, esetleg az alázatos munkához nem fűlik a fogam, ami bármely elit szinten űzött sporthoz szükséges? Nem tudom. Valahol hallottam, hogy “bármiben lehetsz jó, de mindenben nem”. Az utóbbi volnék én, sok mindenben nem a legjobb.
Milyen szignifikáns időszakai voltak az életednek sportok, hobbik terén?
Talán három részre bontanám az életem sporttörténetileg. A fent említett gyereksport időszakkal kezdődött. Aztán indokolatlanul fiatalon tettem egy pár éves kitérőt a drogok előbb fényes, utóbb szürke világába, ami igazából egy logikus lépés volt a kevés energia befektetés – nagy zsibbadás vonalat követve, csak nem igazán fenntartható a végtelenségig. Továbbá a drogok száma is véges volt akkoriban. Megvolt, elég volt. Ebben a sporttörténeti időszakomban leginkább goa partykra jártam, meg néha kocogtam egyet, ha még kedd hajnal négykor sem sikerült aludnom. Aztán eladtam az Ozora bérletem, vettem egy gördeszkát, és azzal el is kezdődött a felnőtt sportéletem, 18 évesen.
Térjünk rá egy kicsit a szörfre, hisz az is végigkövette az életedet. Hogyan alakította az óceánnal való kapcsolatodat és miért váltotta fel a mélybe merülés ezt a fontos tényezőt az életedben?
Édesapámmal Kaliforniába költöztem egy évre. Szívem szerint downhilleztem volna, de kétszáz dollárért egy pár felnit tudtam volna venni max. Lett helyette szörfdeszka. Nem tudtam mit csinálok, vettem egy mega kicsi, mega cool deszkát. A mai napig gondot okoz a rajta kialakult rossz szokásaim levetkőzése.
Itt meg is ragadnám az alkalmat egy tanácsra: őszintén mondd el a boltban mennyire tudsz szörfözni és ne vegyél egy centivel sem kisebb deszkát, mint amit ajánlanak!
Igazából pálmafák ide vagy oda, a pesti utcázós-deszkázós évek határozzák meg leginkább
a személyiségemet, egy városi street rat vagyok, papucsban nyaralós háttérrel.
Miután hazamentem Magyarországra, rápörögtem a gördeszkára, ment a szörf a szögre. Igazából pálmafák ide vagy oda, a pesti utcázós-deszkázós évek határozzák meg leginkább a személyiségemet, egy városi street rat vagyok, papucsban nyaralós háttérrel. A legjobb esetben is csak középszerű deszkás voltam, de bőven elégedett a sporttal. Aztán két egymást követő keresztszalagszakadás-műtét kombó után búcsút intettem a gördeszkának. Ha a gördeszkás életmódból kiveszed a gördeszkát, marad a hétköznapokon a sosem kényelmes, olykor hideg, mindig koszos padokon sörözés-rötyögés a késői órákban, ami közel sem olyan vonzó már. Ekkor jutott ismét eszembe a szörf, amit bír a térdem, és adható a negyvenes éveidig bőven. Még tovább is, ha nem gördeszkával alapozol.
Egy augusztusi nyaralást követően azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak már február lenne és mennék síelni. Hirtelen megijesztett a gondolat. A halálos ágyamon hogy fogok elszámolni a napok százaival, amit azzal töltöttem, hogy vártam a holnapután utánt. Felmondtam, elmentem marketing menedzsernek a Rip Curlhoz Hossegorba, Franciaországba, ahol helyette mosogató meg fagyi-gombócozó lettem. Kicsit népszerűbb volt a menedzseri pozíció, mint gondoltam. A francia nyarat a francia tél szokta követni, ami elől Ausztráliába menekültem fél évre… hat lett belőle. Ott édesapám szavaival élve, minden voltam csak halott ember nem. Szélhámos módjára bárminek kiadtam magam, amiről úgy gondoltam hamarabb meg tudom tanulni, mint hogy kiderüljön, hogy lövésem sincs, mit csinálok. Voltam szakács, báros, halász és dokkmester is.
Aztán hat év kemény munka után adtunk magunknak egy év szabit a barátnőmmel, és elköltöztünk Indonéziába. Itt ismerkedtem meg a freedive-val. Az első kurzusom első napján tudtam, ezzel akarok foglalkozni, ezt akarom tanítani, mert erről az embereknek tudniuk kell! A szörfoktatás sosem vonzott, nem sok mindent tudsz tanítani valakinek pár nap alatt, pontosabban tudsz, de évekbe fog telni mire beérik a munkád és a munkája. Ezzel szemben, ha úszni tud az ember, lényegében minden adott, hogy valakit 0-ról 20 méterig lejuttass 2 nap alatt. Valójában háromból egy embernek szokott a kiegyenlítés gondot okozni, nekik eltarthat 3-6 napig is elsajátítani a technikát, de ezt leszámítva minden adott, minden emberi mivoltunkból fakadóan bennünk van, ami a merüléshez kell. Annyira könnyen elsajátíthatók az alapok, amik megnyitják számunkra a felszín alatti első 10-15 métert, hogy enélkül leélni egy életet olyan, mint nem megtanulni biciklizni vagy úszni. Kár kihagyni.
Mi vonzott be igazán a szabadtüdős merülésben? Hogy érzed, ebben megtaláltad azt, ami a magánéleted mellett boldoggá tesz, mint szenvedély és hivatás egyaránt?
A szabadtüdős merülés pont a teljes ellentéte az extrém sportoknak. Amikor deszkázunk, sziklát mászunk, bringázunk, teljesen ki tudunk kapcsolni, mert a feladat az adott pillanatban 110%-osan lefoglalja az elménket. A freedive-nál is teljesen ki kell kapcsolnod, a mélység meghódításának titka az ellazult test, viszont maga a feladat közel sem terheli le az agyad. Képesnek kell lenned a gondolataidat a megfelelő irányba terelni, az érzelmeidet, félelmeidet kontroll alatt tartani. Szinte mint a meditáció. Szóval, ha laza vagy, akkor ugorj be, nézzük a tenger is így gondolja-e.
Az itt szerzett tudás határtalanul kamatoztatható az életben. Minden vezetőnek, minden nagy nyomás alatt álló embernek tudom ajánlani. Úgy tanulod meg teljes kontroll alatt tartani az érzelmeidet, hogy észre sem veszed. Igen, megtaláltam a hivatást, ami boldoggá tesz. Magát a sportot nem űzöm teljes szenvedéllyel, sokkal inkább akarok jó oktató lenni, mint elit atléta.
A freedive-nál teljesen ki kell kapcsolnod, a mélység meghódításának titka az ellazult test, viszont maga a feladat közel sem terheli le az agyad. Képesnek kell lenned a gondolataidat a megfelelő irányba terelni, az érzelmeidet, félelmeidet kontroll alatt tartani. Szinte mint a meditáció.
Ugyanazt jelenti, mint a gyerekkori hóbortjaid? Értem ezalatt, hogy ugyanúgy beleásod magad a hagyományaiba, kultúrájába ennek a különleges sportnak, mint régen a szörfbe, deszkázásba, vagy felnőttként már nem tulajdonítasz ennek akkora jelentőséget?
Bele, bele. Alapból “beleásós” vagyok. Ha ráfüggök akár, egy golfos játékra a telefonon, egyből utánanézek mi fán terem az a golf, hogy kezdődött, mik és miért voltak a sport történeti fordulópontok, stb. A freedive egy nagyon új sport. A kilencvenes évek végéig egy “cowboy” sport volt, tele egoval és félőrültekkel. Mai szemmel nézve egyrészt nem merültek valami mélyre, másrészt gyakran teljes őrültségeket csináltak, mert nem volt meg a kellő tudományos ismeretük, de akkoriban még az orvosoknak sem. Ilyen szempontból kicsit mást jelentenek, mint a deszka meg a szörf úttörői.
A freedive-ban a jelen fontosabb, mint a múlt. Egyre több a freediver, aki orvos, biológus, fizikus, és ebben a témában kutatnak. 2-3 éves ismeretek már szinte elavultnak számítanak, annyira fejlődik a sport és a tudás mögötte. Inkább ebbe a részébe ásom bele magam. De csak módjával. Nem vagyok orvos, a sejtszinten történő dolgok megértéséhez közel sincs elég háttérismeretem. A többi dologgal ellentétben, ebben a témában a “hogyan” jobban érdekel, mint a “miért”. Az utóbbit teljesen úgy sem értem.
Irigylésre méltó, olykor idegesítő higgadtságod hasznodra válik-e, amikor nő a nyomás, fogy a fény és a levegő?
Igen, segít. Ugyanakkor a higgadtságomról és önbizalmamról is sokat tanultam. Az önbizalom egy szituációban szerintem két okból fakadhat. Vagy 100 százalékig biztos vagy benne, hogy valamit meg tudsz csinálni, vagy nem vagy benne biztos, de nem félsz a kudarctól. Az én nyugalmamat az életben az utóbbi adja. Úgyis meghalunk a végén, annál nagyobb baj meg nem nagyon lehet. Ez működik a legtöbb sportnál, a freedive-nál nem! Ha nem vagy biztos a sikerben, a tested felkészül a becsapódásra, megfeszülsz, és onnantól nem tudsz lejjebb menni. A rekeszizom és bordaközi izmok teljes lazaságára van szükség, hogy a tested alkalmazkodni tudjon a nyomáshoz. Ha vége a lazaságnak, vége a merülésnek. Úgyhogy lefelé nincs mese, muszáj őszintén magabiztosnak lenni. De felfelé már sosem stresszelek, ami jó. Teljesen át tudom adni magam az élménynek. Ahogy csökken a nyomás, egyre fényesebb van, aztán egyszer csak áttöröd a felszínt és veszel egy hatalmas levegőt. Mintha megszületnél, újra és újra.
A rekeszizom és bordaközi izmok teljes lazaságára van szükség, hogy a tested alkalmazkodni tudjon a nyomáshoz. Ha vége a lazaságnak, vége a merülésnek.
Mennyire társasági sport a freedive a nyilvánvaló egyénre szabott kihívás ellenére?
Ahh, kiváló kérdés! Igazából most, hogy így belegondolok, hasonlít a deszkázáshoz. Konkrétan sportolás közben mindenki csinálja a maga dolgát, de az edzés utáni kávézások legalább annyira részei a sportnak, mint az utcázás a deszkánál. Amiben még hasonlít, hogy mindenki saját magával küzd, így mindenki támogat morálisan mindenkit. Mint a deszkában. Ha valaki felugrik a deszkával élete első padkájára, megtapsolod és vele örülsz. Mind tartottunk ott, tudjuk épp mit érez.
A szörf az egy nagyon más téma. Ego, mellveregetés, szerintem a szörfösök a leggázabb extrém sportolók. A hullámok véges száma biztosan hozzájárul ehhez. Meg talán az, hogy puha a víz, nem tör össze annyira, hogy visszavegyél az arcodból. Amikor nagyok a hullámok, vagy száraz sziklára törnek, az más, akkor kihullik a férgese, és bajtársias lesz a hangulat, mindenki tuningolja a másikat, de figyel is rá, hogy feljön-e a zakó után. De az átlag napokon ritka rossz tud lenni a hangulat a vízben. Lehet, kicsit romantika gyilkos vagyok, de sajnos így van. Amikor a szörf világbajnok mondja, hogy jobban szeret a gördeszkás haverokkal lógni, az elgondolkodtató…kellene, hogy legyen a szörfösöknek.
Kicsit Guy Ritchie-s “cool factor”, szerintem nagyon vicces, nyilván nem követendő példa, hogy egész sokat bagózol annak ellenére, hogy talán az egyik legnagyobb opcionális ellensége az egészségnek, illetve ennek a sportnak kifejezetten. Ez mennyiben gátol, illetve hogy kezeled ezt a tényezőt?
Meglepődnél, vagy lehet pont nem, de nagyon sok addiktív személyiség találja meg a freedive-ot. Dunát lehet rekeszteni a “heroinista voltam, freediver lettem” minidokufilmekkel. De világbajnok ritkán lesz belőlük. A bagózás már szerencsére nem része a mindennapjaimnak. Mostanában már csak keverni használom a dohányt, és azt sem gyakran. A dohányzás károsítja a tüdő szöveteit, ami nagyobb mélységben könnyebben sérül. Ha a merülést megelőzően dohányoztál, a szén-monoxid elfoglalja az oxigén egy részének a helyét a véráramban, hamarabb fogsz “elfogyni”. Valamint a károsodott tüdőszöveten keresztül lassabban áll helyre a véred gázháztartása egy merülés után, több idő kell a regenerálódásra. Na, ezt az utóbbit érzem magamon, de belefér.
Milyen érzés a reggeli meló előtti nyűglődés és kávé helyett, hasonló indíttatásból az óceánban találni magad minden nap?
Jónak jó, de melónak is meló. Vízben lenni imádok, az emberek oktatása is hálás feladat, de nekem is óra indítja a napom és sokszor falhoz is vágnám. A legjobban egyébként az emberek megismerését élvezem a freedive oktatásban. 15 méteren leesik az álarc, kiülnek az érzelmek az arcokra. Egy kétnapos kurzus során rövid idő alatt meglepően közeli kapcsolatba kerülsz a diákjaiddal, jelen vagy a legsebezhetőbb pillanataikban és osztoztok a sikerélményen. Érdekes látni kinél, hogy működik a bizalom, illetve általánosságban az emberek ilyen kihívás hatására.
Hogyan néz ki egy napod? Mi visz rá, hogy nap, mint nap merülj?
Hétre tervezett kelés helyett háromnegyed nyolckor pánikszerű készülődés, fogmosás közben reggeli és öltözés, “nem etted meg a reggelid – nincs időm, rohanok, szép napot, csók”. Aztán jön egy negyven perces lightos gyorshajtás a sztrádán, hogy behozzam az öt perc késést. Minden egyes reggel. Nem jó, de így sikerül. Ezzel le is van tudva a nap stresszes része. 9-kor találkozó a centernél.
Ha edzés nap van, akkor bemelegítés, nyújtás, eligazítás, 1.5-2 óra merülés. Ezután ebéd, pihenés, 13:30 ismét találkozó, aztán a második 1.5-2 óra merülés. Ha kurzust tartok, akkor is hasonló, csak a vízbemenetelek előtt van 1-1 óra elméleti oktatás. 5-6 körül végzek. Kint a vízen ez úgy néz ki, hogy bójánként van 2-3 ember és 1 oktató. Ők felváltva merülnek, én meg vagy biztosítom őket, vagy merülök velük, és a víz alatt korrigálom őket. Egy durvább napon leúszok egy ezrest, meg fel is úszok egy ezrest. A legnagyobb kihívást a táplálkozás jelenti. Amikor a levegőt visszatartva végzel fizikai munkát, a tested rendesen bele kanalaz a tartalékaidba, amit feltétlenül pótolni kell.
Teli gyomorral nem jó merülni, egyrészt az emésztés sok oxigént fogyaszt, másrészt elhányod magad. Ne egyél merülés előtt és ne feküdj le teli gyomorral se. Ezzel ki is van lőve egy munkanapom. Emellett kellene bevinni 3000+ kalóriát. Ez a feladat még kigyúrásra vár.
Mi visz rá, hogy lemenjek? Háromból kétszer az, hogy szeretem, főleg az oktatást, egyszer meg, hogy kirúgnak, ha nem megyek. De tényleg. Amikor egy olyan diákkal készülsz a második napra, akivel az elsőn nem sikerült eljutni a tegyük a fejünket a vízbe részig, mert félt, az bizony színtiszta munka. Ilyen sokkal több van, mint gondolnád. Sokan jönnek hozzánk, hogy leküzdjék a víztől való félelmüket. Ugyan tisztelendő, de nem a legjobb módszer. Szóval van ilyen is bőven, de alapvetően egy zsír meló, jó irodával.
Egy kétnapos kurzus során rövid idő alatt meglepően közeli kapcsolatba kerülsz a diákjaiddal, jelen vagy a legsebezhetőbb pillanataikban és osztoztok a sikerélményen. Érdekes látni kinél, hogy működika bizalom, illetve általánosságban az emberek ilyen kihívás hatására.
Mi volt a legdurvább sztorid, amit a vízben éltél meg?
Pár éve Vietnámban belefutottam egy félig sikeres életmentésbe. Viszonylag gázos hullámok elsodortak pár orosz turistát. A legtöbben kijöttek, de egy 120 kilós idősebb hölgy nem tudott. A helyiek nem mertek bemenni a hullámok közé segíteni. Mi épp reggelizni mentünk, amikor felfigyeltem a jelenetre. Százak nézték a partról, ahogy egy 45 kilós vietnámi életmentő srác próbálja a nőt a víz felett tartani. Beúsztam segíteni. A nő a végét járta, esélyünk nem volt vele sodrás ellen úszni. Tartottuk tíz percig, mire jött egy jetskis életmentő. Nagy nehezen felraktuk a hölgyet, a jetski elvitte, siker.
Aztán kiúsztam a partra, ahol egy téboly határán lévő nő fogadott:
„A férjemmel mi lesz?” – kérdezte. Faaaaaaaakkk! Az érzés, hogy ott volt még valaki, aki mellett lehet elúsztam, a második legszarabb volt az életemben.
„Mikor és hol látta utoljára?” – kérdeztem vissza.
„30 perce, ott!” – és mutatott a vízre.
Ez kicsit megkönnyebbített, már víz alatt volt, amikor beúsztam, és már nincs hova feszülni, meghalt, van ez így. Ekkor odajött hozzám egy 12 év körüli kisfiú, megfogta a kezemet, felnézett rám és azt mondta – „kérlek, segíts az apukámnak is!”
Akkor értettem meg mit jelent, amikor valakinek megszakad a szíve. Évekig tudatosan próbáltam beszélni az esetről, de ennél a résznél mindig elment a hangom és megjött a könnyem. Már sokkal jobb, de rohadjak meg, most is megkönnyeztem mind a kisfiút, mind magam. Életemben először voltam teljesen tehetetlen, a legrosszabb érzés volt, amit eddig átéltem.
Volt bármilyen meglepő találkozásod rendhagyó méretű és megjelenésű lényekkel a felszínen és a mélyben?
Rája, delfin, teknős, befektetési bankár palackkal, polip. Ezek a leggyakoribbak errefelé. A polip a kedvencem, elképesztő állat. A tenger egyik legokosabb élőlénye, mégis a tápláléklánc alján helyezkedik el. Az intelligenciája a legfőbb fegyvere, viszont a szülők egyáltalán nem nevelik a kicsiket, nem adják tovább az életről megszerzett tudást, így minden polip generáció a nulláról kezdi.
A delfineket is szeretem, de ők engem kevésbé, mindig elúsznak. Csúsznak is lefelé a népszerűségi listámon rendesen. A nagyobb ragadozó halakat is szeretem, mint a wahoo (nyugat-afrikai spanyolmakréla – a szerk.), vagy a barrakuda. Ők nem igazán félnek az embertől, simán odaúsznak hozzád és megnéznek maguknak. Ha mondjuk kardhalat akarsz lőni és távolodik tőled, el kell kezdeni kergetni, azon egyből felszívja magát és rád ront. Nem bírja a megfélemlítést. Csak legyen biztos az ujjad a ravaszon, második lövésed nem lesz. Múltkor volt egy szürke bálna látogatóban az edzésen, amin én persze pont nem voltam ott. Tenerife a nyílt óceánon van, itt a sok kis színes hal helyett inkább vándorhal rajokat látni, szardínia, tonhal, ilyesmiket.
Személyes rekordjaid? Hová pozícionálnád magad egy amatőr-profi skálán?
45m lefelé, 107m hossz víz alatt, 5:02 levegővisszatartás. Ezek igazából egyáltalán nem nagy számok. Ha van időd minden nap edzeni, ez a szint elérhető pár hónap alatt. Már egy jó ideje nem edzek, csak dolgozok, ami teljesen más. A decembert megnyomom egy kicsit, 50m az szép kerek szám lenne. Szerencsére van egy új magyar freediver lány, Korok Fatima, aki a 70 méter felett jár és megdöntött minden magyar rekordot, ezzel levéve minden terhet a vállamról. Ilyen mélységekbe nem készülök.
Mindig is oktató akartam lenni. A legtöbben azért lesznek oktatók, hogy maguk is sokat tudjanak edzeni. Egyrészt nem fognak tudni, se idejük, se energiájuk nem lesz, másrészt, ha nem szereted az embereket és az oktatást, rossz pénzért fogsz rossz munkát végezni. Legyél inkább valami más, aztán menj le edzeni munka után.
Tenerife a végállomás, ha igen miért?
Nagyon úgy néz ki. Ha egy tökéletes sportjátszóteret kellene terveznem, pont olyan lenne, mint Tenerife. A téli sportok kivételével minden sportra alkalmas. A hőmérséklet 20-30 fok között van egész évben, a víz 18-24 fok. A domborzattal nagyon változik az időjárás, van itt a sivatagtól kezdve az esőerdőig minden. Van elég város, de a látképet mindig a természet dominálja. Gyereknevelésre is kiváló. Nem tudom, hogy mindenhol így van-e ez Spanyolországban, de itt mindenki az élni és élni hagyni filozófiát követi. Hippik ezrei élnek barlangokban a tengerparton. Amíg nincs rájuk panasz, békén hagyják őket. Aztán előbb utóbb lesz panasz, akkor kiköltöztetik őket, ők visszajönnek pár hét múlva, és egy jó darabig úgy viselkednek, hogy ne legyen rájuk panasz. Teljesen jól működik.
Az utakon sem érzed, hogy a halálodat kívánnák, inkább mintha felfognák, hogy egy hajóban evezünk. Nagy baja a szigetnek, hogy az 1 eurós sörről és paraszt angol turistákról ismert, pedig Ausztrália, USA hasonló vidékei eltörpülnek Tenerife mellett, annyival jobb ez a hely számomra. Két óra alatt bárhová eljutsz a szigeten. Tengerfenéktől 3700 méterig, sivatagtól dzsungelig, egymás szájába hányó angoloktól a jazz fesztiválig, tényleg mindent megtalálsz, így ha csak ki nem dobnak, maradni tervezünk.
Mit mondanál ösztönzésképpen annak, akinek megfordult a fejében, hogy időt és pénzt áldozzon a freedive-nak, akár csak egyszeri turistaként?
Freedive kurzusra a legtöbben méterekről és percekről álmodva érkeznek és egy új világgal a zsebükben távoznak, amiben a percek és a méterek teljesen másodrendűek. A megszerzett tudás önbizalmat ad, az önbizalom nyugalmat. 10 méter mélyen, a nagy kékség közepén teljes nyugalomban lebegni pedig egy csodás érzés! A nyugalom egy olyan mély formája, amit máshogy nem tudtam elérni, pedig anno azért végigettem a palettát.
Még annyit mondanék, hogy az internet tök jó dolog, sok mindent meg lehet róla tanulni, de freedive-olni speciel nem. Olyan, mint az öngyógyítás. A betegségek nagyjának sokszor ugyanazok a tünetei. Ha megpróbálod kideríteni, hogy vajon ilyen vagy olyan bajod van, előbb vagy utóbb oda jutsz, hogy már csak napjaid vannak hátra. Egy tényleges tudással és gyakorlattal rendelkező emberre van szükség, hogy kiszúrja, mi is a pontos problémád. Így van ez a freedive-nál is. A technikán múlik minden, amit egyébként mindenki el tud sajátítani!
Amennyiben kíváncsiak vagytok egy friss podcastre Mátéval ITT megnézhetitek!
