Heinz Stücke gondolt egyet, majd felült a biciklijére és 51 évig jóformán le sem szállt róla. Fél évszázadon át tekert, országról országra, kontinensről kontinensre, megismerkedve szinte az összes létező kultúrával. Míg az átlagos életet élő emberek közel 50 évet dolgoznak az irodában, majd nyugdíjba vonulnak és jó esetben utazgatni kezdenek – ő 51 évet töltött utazással és csak ezt követően vonult vissza, a saját irodájába.
Stücke egyik japán ismerőse szerint, sokan keressük azt a szenvedélyt, vagy akár küldetést ami boldogsággal tölt el és ha sikerül rátalálnunk saját missziónkra, az egyfajta „élet értelme” felismerés.
Heinz Stücke megtalálta. 18 év alatt szinte minden országba ellátogatott, megismert rengeteg, hozzá hasonlóan nyitott embert, ám mindvéig érezte, hogy nem lehet még vége az útjának, a küldetést folytatni kell. Így újabb célokat kitűzve, megújult stratégiát követve folytatta útját a világ körül egészen 51 évig. Értelmet nyert az élete, mivel olyan felismerésre lelt már egészen fiatalon, amelyet mások egész életük során keresnek és korántsem mindenki talál rá.
Ő az egész világot, mindent és mindenkit szeretett volna látni, a lehető legtöbbet tapasztalni a különböző kultúrákból, mindezt annak tudatában, ha majd egyszer leáll, emlékeit és azok lenyomatát ráhagyja az utókorra egy Heinz Stücke-féle múzeum formájában.
Joggal merülhet fel a kérdés, mi vihet rá valakit arra, hogy olyan utat válasszon magának, olyan életet éljen, mint senki más? Hiszen ez a döntés rengeteg lemondással jár. Nincs családi fészek, stabil otthon, nem várja haza az embert se gyerekek, se feleség, de még barátok sem.
Minden változó, csak és kizárólag Stücke és a bicikli mutat
állandóságot, de mint tudjuk a szabadság magányos dolog.
Heinz Stücke esetében ráadásul csakis a jelen létezik. Semmi jövőbemutató tervezés, még sejteni sem akarta, hogy másnap éppen milyen kalandok várnak rá, vagy a következő héten hol fog aludni, milyen környezetben és mennyi ideig ragad le egy adott helyen.
Itt viszont érdemes megállnunk egy pillanatra – fontos sajátossága ennek az egyedi életmódnak: a jövő gondolata. Ez valójában nem is lemondás, ha jobban belegondolunk, hiszen mi, a társadalomban élő emberek hajlamosak vagyunk szorongani a jövő miatt. Saját magunkat kergetjük elvárásokba, kitűzött célok és teljesítendő feladatok szerint futjuk a versenyt folyamatosan az idővel, miközben szorongó gondolatok üldöznek: „Mi lesz, ha nem sikerül? Már nem is itt kellene tartanom, rá tudok még kapcsolni? El tudom még érni? Vagy adjam fel, az idő csak megy, inkább kezdjek új célokba? Maradjak a munkahelyemen, befuthatom itt azt a karriert, amit célul tűztem ki?” Aggódunk folyamatosan a jövő miatt, minden cselekedetünk az elkerülhetetlen elől való menekülést jelenti, azaz, hogy közeledik majd a halálunk órája, vagy legalábbis az utolsó életszakaszunk – hiszen addig mindent el kell érnünk! Így lesz csak értelme az életünknek, nem igaz? Vagy mi is az értelme egyáltalán?
Innen nézve: Heinz Stücke megtalálta saját életének az értelmét. Nem szorong a jövő miatt,
hiszen az 51 évnyi biciklizés egyik napján sem tudta igazán, hogy mi vár rá a következő napokban.
Cserébe minden egyes napon megélte a jelent. Feldolgozta magában a sok ezernyi élményt és
pillanatot, sőt, még archiválta is fotó, vagy írásos formában, a naplójában.
Az alvás is különleges élményt jelentett számára, minden esetben törekedett arra, hogy extrém, vagy különösen szép tájon hajtsa álomra fejét a kis sátrában. Reggel pedig következett az állandó szertartás: gőzölgő kávé mellett szemlélni a tájat, elmélkedni, majd a tisztálkodás állandó koreográfiája.
Heinz Stücke szerint sok világutazó tudatosan szakít az ápolt külsővel – hogy lássa mindenki, ők valóban dzsungelekben járnak, civilizálatlan körülmények mentén élik mindennapjaikat, így szeretnének hitelessé válni mások szemében – de ezzel a felfogással Stücke sosem tudott azonosulni. Ő mindig tartott magánál egy üveg vizet a fürdéshez és minden reggel frissen borotvált arccal pattant fel a biciklire. Rengeteg helyen persze nem a természetben aludt, kedves és szívélyes emberek hívták meg a házukba, hogy beszélgessenek vele és feltegyék kérdéseiket Stücke elképesztően izgalmas életéről.
Számára a bicikli volt maga az útlevél, elég volt egy pillantást vetni rá – az emberek látták a bringára függesztett ikonikus táblát a világtérképpel és az utakat jelző rengeteg vonalat – egyből tudták, hogy különleges emberrel találkoztak. A „kétkerekű útlevél” láttán sok ember nyitott felé, segítette útja során, vagy éppen befogadta házába. Így alakult ki, egy kb 60 főből álló „belső” csoport, akik speciális családként lettek jelen Heinz Stücke életében. Velük a mai napig tartja a kapcsolatot és leveleznek.
Az 51 évig tartó útja során 648 000 kilométert tett meg, 196 országban járt, 100 000 képet hozott magával és 18 000! oldalt írt, folyamatosan vezetett napló sorozatába. Relikviák, ajándéktárgyak és út mellett talált dolgok, mindegyik egy kisebb háttérsztorival kísérve. Elmondása szerint, elérkezett életének második felvonásához és a következő szakasz, élete végéig szól és legalább olyan izgalmas lesz, mint a fél évszázadig tartó utazása. Életében először, beköltözött szülőfalujában egy saját otthonba, amelynek tereit kialakította egy logisztikai raktárnak, irodának és németesen precíz ütemterv alapján kezdte el élni mindennapjait. A korai ébredést követően tornázik (tesz azért, hogy hosszan tartó élete legyen), szoba biciklizik – közben az útjáról hozott memóriajegyzeteit olvassa, így trenírozva lassan kopó memóriáját – majd indul a munka! Gondosan rendszerezi emlékeit, képi anyagait és relikviáit csoportosítja az adott év naplóbejegyzéseivel együtt. Ez már maga a múzeumi repertoár előkészítése.
A munkafolyamat során újra megéli az 51 év minden egyes pillanatát, Stücke szerint ez az élmény, pontosan olyan szenvedéllyel tölti el és olyan fontos értelmet ad időskori éveinek, mint a fiatalabb és középkorú éveiben átélt biciklis utazás.
Az egyik csodálója és ismerőse fogalmazta meg találóan:
„Jelentőségteljes életet teremtett az utazással. Oly módon, ami egy álom. Ugyanakkor tudom, hogy úgy érzi, sok mindent feláldozott. Azt kérdezte: „miért áldozzuk fel a családot?” Az évek során kifejlesztett egy módot arra, hogy tartsa azokkal az emberekkel a kapcsolatot, akikhez közel érezte magát. A saját globális családját, vagy társadalmát alakította ki maga körül. Senki sem lesz képes ezt utánozni, azért, amilyen korszakban utazott. Ahogy az analóg korszakról, áttért a digitálisra. Ezt nem lehet megismételni. Mert ez hagyaték nem? Bizonyos értelemben halhatatlanság. A génjeinken, az emlékeinken át élünk tovább. És Heinz nagyon sokáig él majd nagyon sok ember emlékezetében.„
