Metelitsa, magyarul hóvihar. Így hívták azt a kizárólag nők alkotta szovjet sífutó-csapatot, mely úgy hódította meg a nyolcvanas évek végén a Déli-sarkvidéket, hogy expedíciójukat nem csak a jégmezőkön, hanem a társadalomban is erőteljes szembeszél akadályozta.
Noha cikkünk főszereplői elsősorban a Metelitsa tagjai, mégsem velük kell kezdenünk az amúgy igencsak kalandos történetet. 1966-ban ugyanis egy csapat fiatal, atomfizika szakos egyetemista srác elsíelt Moszkvából egészen Szentpétervárig, akkori nevén Leningrádig, majdhogynem megállás nélkül. Az összesen 766 kilométeres távot mindössze hat és fél nap alatt tudták le, vagyis nagyjából 118 kilométert tettek meg naponta. Grandiózus teljesítményük híre megannyi emberhez eljutott a Szovjetunióban, köztük a 29 éves Valentyina Kuznyecovához is, aki rádiótechnikusoként dolgozott egy moszkvai kutatóközpontban. Elhivatott síelőként több sem kellett neki, elkezdett maga is egy sífutó-csapatot szervezni, ám csak és kizárólag női sportólók részvételével. Tette mindezt azzal az egyelőre ki nem mondott szándékkal, hogy megismételje a férfiak futását, sőt, ha lehet rájuk is verjen néhány „kört”.
Edzője mindenben támogatta, ketten pedig sikeresen kilobbizták, hogy a helyi hatóságok is rábólintsanak a nem éppen hétköznapi ötletre. Valentyina körül ekkor már jónéhány, a harmincas évei elején járó, jelentős síelő múlttal rendelkező nő mozgott, de idővel egyre többen csatlakoztak hozzá. És amiről már ketten tudnak, azt nem könnyű titokban tartani. Merthogy ez lett volna cél, de persze valaki kikotyogta a sajtónak a még nem is oly’ biztos részleteket. Ezt követően több cikket is lehoztak azzal a provokatív felütéssel, miszerint a női csapat elsősorban azért alakult, hogy megdöntse az egyetemisták által felállított friss rekordot, akik ugyebár férfiak. Ha ez nem lenne elég, a moszkvai heti sportújság zsurnalisztái voltak olyan gálánsak, hogy egytől-egyig megnevezték a részvevőket.
Addigi támogatóik a nem várt sajtóvisszhangnak „hála” rögtön visszavonulót fújták, ám a Metelitsa ezen dühítő körülmények ellenére is megkezdte az edzéseket orvosokkal, meteorológusokkal, egykori olimpikonokkal és űrhajósokkal a soraiban. Válogatott társaság jött tehát össze, a többségi társadalom viszont továbbra is meglehetősen szkeptikus volt a létjogosultságukat illetően. Még Dmitri Shparo, a híres sarkköri felfedező sem tudta felmelegíteni a fagyos hangulatot, holott tényleg minden tőle telhetőt megtett az ügy érdekében.
„Nincs kétségem afelől, hogy egy nő akár teljesen egyedül, bármiféle segítség nélkül
el tud síelni a sarkpontig. Na de azt, hogy egy csapatnyi? Heves rivalizálás,
non-stop cicaharc menne csupán. Számomra ez így elképzelhetetlen.”
Az ilyen és ehhez hasonló kommentárok persze cseppet sem vitték előre a Metelitsa ügyét. Hiába voltak ugyanis teljesen elkötelezettek a tagok, ha a legtöbben – kimondva-kimondatlanul – inkább a konyhában látták volna őket, nem ám a végtelen havas rónákon, ahol még kapálni sem lehet rendesen.
Ebben a piszkosul nyugtalanító miliőben sikerült felkészülniük a Moszkva-Szentpétervár sífutó ultramaratonra, bár az indulást egy tragédia árnyékolta be. Egyetlen nappal a start előtt az egyik Metelitsa versenyző, Valentyina Kurepkina háza porig égett, ami az anyagi káron túl elég rossz ómennek hathatott. A csapat azonban, Kurepkinával együtt, felsorakozott rajtnál, és 1966. december 22-én, reggel tíz órakor nekiveselkedett, hogy lenyomja mind a 766 kilométert a lehető leggyorsabb tempóban.
A csontig hatoló, néhol -34 fokos hidegben hét és fél nap alatt tudták le végül a távot, amiből rekord ugyan nem lett, de mind mentálisan, mind fizikálisan jócskán megszenvedtek érte. Kuznyecova így írta le az egyik nehezítő körülményt a sok közül:
„Néhány versenyzőnk lábfeje olyannyira feldagadt, hogy a 37-38-as bakancsaik helyett négy-öt számmal nagyobbakat, 42-es méretűeket kellett kérnünk nekik.”
És mivel az egyetemisták maradtak a trónon, a Hóviharral kapcsolatban is elnézőbb lett a szovjet társadalom, na meg az állampárt. Utóbbi közbenjárásával olyan kapuk nyíltak meg a sífutó hölgyek előtt, melyek emberemlékezet óta csak férfiak számára voltak kitárva.
Végre szabadon tervezhettek, habár csupán „látótávolságon” belül, hiszen hiába vágytak nagyon az Antarktiszra, akkoriban ott még csak nem is dolgozhattak nők, nemhogy különböző expedíciókon vegyenek részt arrafelé. Eljutottak ellenben Helsinkibe és Alaszkába, de a legyakrabban a nekünk, magyaroknak régről ismerős, Ferenc József-földön tréningeztek:
„Nyolcszor jártunk a Ferenc József-földön. Többször, mint bárhol máshol. Jobban ismerjük a szigeteket és a környezetüket, mint Moszkva utcáit.”
A Metelitsa tagjai folyamatosan feszegették határaikat. (Mindeközben még az ország űrprogramjából is kivették a részüket azzal, hogy vér és vizeletmintákat szolgáltatták az emberi ellenállóképességet tanulmányozó professzoroknak.) Egyre keményebb, egyre emberpróbálóbb célokat tűztek ki maguk elé. Ezek során nem csak a zord időjárással és földöntúli körülményekkel, hanem alkalomadtán még medvékkel is farkasszemet kellet nézniük. Míg előző kettőre könnyebben, a többszáz kilós ragadozókra már bajosan készülhettek fel. Éppen ezért, biztos, ami biztos alapon, állítólag mindig volt náluk egy Kalasnyikov gépkarabély, kéttárnyi munícióval. No de, akadt még ott egy s más a kötelező felszerelési tárgyak között. Magukra még a világ végén is adó nőkről lévén szó, a rúzs és parfüm állandó kellék volt, de néhanapján bikini is előkerült a málha aljáról. A kenceficék egyébként vígan megfértek a szintén örökös utazótársnak számító Lenin-mellszoborral, melynek jelenléte a pártfunkcionáriusok vigyázó tekintete miatt volt a csapat számára nélkülözhetetlen.
Évtizedeken keresztül sportoltak együtt a sí-kollektíva tagjai, bár dédelgetett álmuk, hogy sílécen elérjék a déli-sarkpontot mindvégig elérhetetlennek tűnt. 1988-ban a Metelitsa megalakulását követően huszonkét évvel, amikor jóformán már mindenki feladta a reményt, mégiscsak eljött a nagy pillanat, melyet hosszas logisztikázás és helyszíni szemle előzött meg.
Decemberben aztán a Metelitsa kilenc tagja léphetett első Szovjetunióból származó nőként az Antarktisz jegére, a szovjetek Mirny nevezetű kutatóállomásának közvetlen közelében. Vezetőjük természetesen az ekkor már ötvenegy éves Kuznyecova volt. Huszonhét éves lánya, Irina is velük tartott a hó és jég birodalmába, hogy fényképekkel dokumentálja az expedíciót, mely során az volt a tervük, hogy elsíelnek az 1420 kilométerre lévő Rosztok állomásig. Jobb híján. Tudniillik a sarkpontot nem érinthették azon prózai oknál fogva, hogy az történetesen amerikai területnek számított, míg a hidegháborús hangulat a röpködő mínuszok közt valószínűleg még dermesztőbb volt, peresztrojka ide vagy oda.
Hiába azonban a számtalan sífutással legyűrt kilométer, saját magukon kívül alig hitt bennük bárki:
„Megérkezésünkkor a Mirny állomáson azt mondták nekünk; lányok, ha legalább három napig képesek lesztek itt síelni, akkor szupersztárrá váltok az emberek szemében. Ötvenhét nap lett belőle. Mikor elindultunk -7 fokos hideg volt. Mire Rosztokhoz értük már – 48 fokos. Éjszakánként mínusz 55-ig is tovább hűlt a levegő. Összesen 3800 méteres szintkülönbséget tudtunk le, ami ezen brutális körülmények között olyan, mintha cirka 5-6000 méteres magasságban időztünk volna.”
A Hóvihar bevette a sarkvidéket, de a Déli-sark síléceken való elérése afféle Szent Grálként még mindig ott lebegett a csapat lelki szemei előtt. Öt évvel a Szovjetunió széthullása után, 1996-ban erre is lehetősége nyílt a Metelitsának, noha immár az alapító Kuzenyecova nélkül. Hogy miért? Mert közbeszólt a nagybetűs történelem. Az épülő szocializmusban ugyanis a párt finanszírozta a nők minden felmerülő költségét, illetve intézte az engedélyeket és egyéb papírokat, a piacgazdaság viszont nem volt ilyen nagyvonalú. Kuznyecova egyszerűen nem tudta előteremteni az utazáshoz szükséges pénzt, ezért maradt otthon. Hatan jutottak el aztán a Dél-sarkra, beteljesítve ezzel az utolsó, ámde legnagyobb álmukat.
Valentyina Kuznyecova 2010-ben hagyta itt az árnyékvilágot, halálával sajnos a mozgalom is jobblétre szenderült.
