A hátizsákos, magányos túrázó, aki divatot csinált a gyaloglásból.
Prológus
Colin Fletcher hadnagy felnézett az átázott, szürke papírzacskókból, amelyeket épp most hányt tele, majd megtörölte a száját a zsebkendőjével. Nem tudta eldönteni, hogy ő a pedáns hülye, amiért ilyen apróságokkal foglalkozik, vagy a többiek csinálják jól, akik telerókázzák a hajót, majd a zubbonyuk szélével törlik meg magukat. Sok ideje nem volt ezen töprengeni, mert a Landing Craft Infantry 517 keményen nekicsapódott a jobb oldalán haladó másik partraszálló járműnek. Amint lenyílt a csapóajtó, a tatfedélzetre máris német golyózápor zúdult. Viszonozni kellett a tüzet. Reggel fél nyolc volt, 1944. június 6-a, a D-nap. Normandia tengerpartja. Az invázió első hullámai már partra szálltak.
Miután kijutottak a partra, megpróbálták felvenni a pozíciót. „Meglehetősen tengeribeteg voltam, mint a többiek nagy része – mindenki rendkívül ideges volt” – emlékezett vissza később.
Német lövedékek robbantak mindenütt. Sivító golyók hasították át a levegőt közvetlenül a feje fölött. Az egyik a jobb válla mögötti fegyvernek csapódott, és éles, csilingelő hangot adott ki. Ahogy kiért a partra, egy lövedék olyan közel robbant, hogy letépte a bal bakancsa felét, és a forgatagba repítette. Colin félig cipő nélkül egy fedezékhez futott, levetette magát a földre, és csak tüzelt, lőtt, nem tudta, kire és mire. Fletcher egyike volt a szerencsés túlélőknek.
22 éves volt. Akkor még nem gondolta, hogy húsz év múlva a modern hátizsákos túrázás egyik legismertebb alakja, egyik legnagyobb hatású népszerűsítője lesz. Fletcher szó szerint megtapasztalta az „utolsó nap az életedben” lehetőségének érzését. El akart indulni egy fejlődési úton, végül önmaga megismerése a természet megismerésén keresztül vezetett.
Biogyorstalpaló
Fletcher a walesi Cardiffban született 1922. március 14-én. Angliában tanult, majd hét évet szolgált a Királyi Tengerészgyalogságnál, ebből hatot a második világháború éveiben. A háború után, 1945-ben megházasodott. Feleségével előbb Cornwallban éltek, ahol Fletcher a Mountain Warfare Training Centre oktatója volt, majd 1947-ben Kenyába költöztek, és a Kitale Hotelt vezették. Egy évvel később útjaik különváltak.
Fletcher ezt követően Kenyában gazdálkodott, majd az akkori Dél-Rhodéziában – a mai Zimbabwéban – útépítéssel és földmérési munkákkal foglalkozott. Ezután Nyugat-Kanadában kutatóként, illetve arany után kutató prospektorként dolgozott. 1956-ban az Egyesült Államokba, Kaliforniába költözött.
Két évvel később gyalogosan végigjárta Kaliforniát a mexikói határtól Oregonig. Az útból később megszületett első könyve, az Ezermérföldes nyár (The Thousand-Mile Summer: In Desert and High Sierra), amely 1964-ben jelent meg.
Írói karrier
Fletcher nemcsak szorgalmas túrázó, hanem alapos író is volt. 1964 és 1997 között kilenc könyvet jelentetett meg, majd 2002-ben, Chip Rawlins társszerzőségével megjelent a tizedik is. Első könyve, az Ezermérföldes nyár (1964) az 1958-as, Mexikótól Oregonig tartó kaliforniai túrájáról számol be. Második könyve a The Man Who Walked Through Time (1968).
Fletcher 1963-ban első emberként gyalogolta végig a Grand Canyon Nemzeti Park akkori teljes hosszát. Útját a Colorado folyó vonalát követve, a kanyon mélyén tette meg. Ez ma is komoly fizikai és technikai kihívásnak számít. A könyv olyan témákat is tárgyal, mint a gyaloglás technikája, maga az utazás monotonitása és azok a reflexiók, amelyek többhetes gyaloglás után a túrázó és a meglátogatott táj közötti, szinte meditatív „összeolvadás” állapotához vezethetnek.
Amikor Fletcher 1963-ban végigjárta a kanyont, a Grand Canyon Nemzeti Park még nem foglalta magában a kanyon teljes hosszát. A park határait később, 1975-ben jelentősen kibővítették, így a Grand Canyon teljes hossza egyetlen nemzeti park igazgatása alá került.
Az első ember, aki a Grand Canyon teljes hosszát végiggyalogolta, Kenton Grua volt 1977-ben. Fletcher könyve ihlette: a The Man Who Walked Through Time nemcsak az ötletet adta neki, hanem számos hasznos gyakorlati információval is szolgált.
Legnépszerűbb műve, a The Complete Walker (1968) több mint 500 000 példányban kelt el, és az évek során még három átdolgozott kiadást is megélt. Fletcher könyvét a vadonban való utazás technikájának és felszerelésének enciklopédikus bemutatása, valamint az olvasókat lelkesítő humora és elegáns, lendületes, irodalmi szintű prózája miatt is dicsérik. Különös sajátosságai a túrabotok, kalapok és kordbársony rövidnadrágok szinte kimerítő elemzései.
Az 1970-es évek elején Fletcher visszatért Kelet-Afrikába, és egy évet töltött a kenyai Maasai-földön, illetve a Serengeti térségében. Ezt az élményt mesélte el az 1973-ban megjelent The Winds of Mara című könyvében.
1981-ben kiadta a The Man From the Cave című könyvet. A történet 1968-ban kezdődött, amikor egy nevadai sivatagi túrán egy régi ládára, majd egy kis barlangra bukkant, amelyben egy évtizedekkel korábban ott élt ember nyomai maradtak fenn. Egy évvel később tíz napot töltött a barlangban, és az ott talált több száz tárgyból megpróbálta összerakni a titokzatos egykori lakó, az általa Trunkmannek nevezett férfi történetét.
Fletcher évekig kutatott, mire eljutott egy Bill Simmons nevű, magányosan élő aranyásó és vándor történetéhez, akit „Chuckawalla Billként” ismertek. Bár soha nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítania, hogy Simmons volt a barlang egykori lakója, a nyomok és a személyisége között felfedezett párhuzamok egyre inkább meggyőzték erről. Miközben feltérképezte a férfi életének titkát, Fletcher önmaga felfedezését és tükörképét is látta benne: „Mindketten nagyra értékeltük a magányt, a csendet és a négyzet alakú, lesimított gránitsziklákat.”
1989-ben még mindig nem állt le – ne feledjük, ekkor már 67 éves volt. Fletcher ezúttal egy egészen másfajta kihívásnak vágott neki: a Green és a Colorado folyón ereszkedett végig, a Green wyomingi forrásvidékétől egészen a Kaliforniai-öbölig. A mintegy 1700 mérföldes utazás történetét az 1997-ben megjelent River című művében írta meg. A folyó útját és tengerbe érkezését metaforaként használta, amelyen keresztül saját életéről, az idő múlásáról és arról elmélkedett, hogyan válik az egyéni élet egy nála nagyobb egész részévé.
Keresztül-kasul Kalifornián
A háború utáni éveket önmaga keresésével töltötte. 1956-ban költözött Kaliforniába, és két évvel később úgy döntött, hogy végigsétálja az egész államot: a mexikói határtól egészen Oregonig. A mintegy ezer mérföldes út során a Colorado folyó mentén, a Mojave-sivatagon és a Death Valley-n keresztül, a White Mountainsen és a High Sierrán át, majd Észak-Kalifornián keresztül haladt észak felé.
Hozzá kell tenni, hogy ez nem a mai értelemben vett, kijelölt hosszútávú túraútvonalon megtett séta volt. A Pacific Crest Trail még nem létezett. Fletchernek saját térképeire, terepismeretére, tájékozódási képességére és nem kevés találékonyságra kellett hagyatkoznia. A későbbi Pacific Crest Trail már más útvonalat követett, és több szakaszon jóval nyugatabbra vagy éppen keletre tért el Fletcher útjától.
A Pacific Crest Trail hivatalos története csak később kezdődött: az útvonal 1968-ban kapott szövetségi nemzeti ösvény státuszt, és a teljes nyomvonalat 1993-ban nyilvánították elkészültnek. Vagyis Fletcher másfél évtizeddel a hivatalos PCT megszületése előtt járta végig Kaliforniát.
A thru-hiker kifejezés ugyan már létezett, de Fletcher az elsők között volt, akik a később megszokott hosszútávú hátizsákos túrázás kultúráját megtestesítették. Mintegy ezer mérföldet tett meg a mexikói határtól Oregonig, és olyan terepeken haladt át, amelyek ma is komoly kihívást jelentenek. Akkoriban nagyon kevesen csináltak ilyesmit. Nem volt még kiforrott recept arra, hogyan kell egy ilyen vállalkozásra felkészülni, ezért Fletcher maga fejlesztette és csiszolta azokat a hátizsákos technikákat, amelyek később sokak számára általánossá váltak.
Az utazás során született első könyve, az Ezermérföldes nyár, amely 1964-es megjelenése után a hosszútávú gyaloglás egyik klasszikusává vált. Fletcher eredeti térképei, jegyzetei és fényképei évtizedekkel később is olyan értékesnek bizonyultak, hogy egy 2008-as, az eredeti útvonalat követő rekonstrukció során ezek segítségével próbálták újra végigjárni az utat.
A nagy kanyon grandjai
Öt évvel később – Harvey Butchart segítségével – Fletcher a Grand Canyonba vette be magát.
A Grand Canyon Nemzeti Parkot 1919-ben hozták létre, ám a park területe az évtizedek során többször változott. Az 1975-ös Grand Canyon National Park Enlargement Act jelentősen kibővítette a parkot, többek között a korábban nemzeti emlékműként kezelt területekkel, és kialakította a mai, lényegesen nagyobb parkhatárt.
Fletcher 1963-ban járta végig a Grand Canyont, amikor a mai parkhatár még nem létezett. Harvey Butchart, aki addigra már a kanyon egyik legelszántabb felfedezőjévé és túrázójává vált, fontos segítséget nyújtott neki. Butchart több évtizeden keresztül járta a kanyon eldugott szurdokait, és részletes túranaplókat, térképeket vezetett; ezek ma is a Northern Arizona University gyűjteményének részét képezik.
Bárki, aki túrázott a kanyon mélyén, tudja, hogy ez nem sétagalopp. A Grand Canyon belsejében a nyári hőség, a vízhiány, a szintkülönbségek, a meredek és technikás terep, valamint az elszigeteltség egyaránt komoly veszélyt jelentenek. Fletcher 1963-as útján pedig mindehhez hozzájött, hogy a maihoz képest jóval kevesebb információ, infrastruktúra és kommunikációs lehetőség állt rendelkezésére. Ha bajba kerültél, nem volt egyszerű megoldás segítséget kérni. Nem jött érted azonnal helikopter. És persze mobiltelefon sem volt.
A Grand Canyon azóta is szedi áldozatait. A mai mentési lehetőségek sokat változtak, de a kanyon természeti környezete nem lett kevésbé könyörtelen. A hőség, a kiszáradás, a zuhanások, a folyó veszélyei és az emberi túlbecsülés ma is okoznak haláleseteket. Fletcher azonban nem egyszerűen végigjárta a kanyont. 1963-as útjából megszületett a The Man Who Walked Through Time című könyve, amely nemcsak egy rendkívüli túra dokumentációja lett, hanem a gyaloglásról, az egyedüllétről, az időről és a tájjal való kapcsolatról szóló elmélkedés is.
Fletcher sem elsőre vágott neki a teljes távnak. Először felderítette és feltérképezte a terepet, hogy egyáltalán kiderüljön, hogyan lehet végigjárni a kanyont. Ide már stratégia kellett. Nem egyszerűen menni kellett, hanem megtervezni, hol lehet biztonságosan haladni, hol található víz, hol lehet kijutni a kanyonból, és hogyan lehet az embert próbáló terepen heteken keresztül életben maradni.
Ezek az utak és tapasztalatok szülték Fletcher első híres könyveit is. 1968-ban, ugyanabban az évben jelent meg a The Man Who Walked Through Time és a The Complete Walker. Az előbbi azt mutatta meg, hogy a vadonban való elmerülés milyen hatással lehet az ember belső világára, hogyan változtathatja meg az időérzékét és a saját magáról alkotott képét. A másik pedig olyan hátizsákos technikákat és felszerelési elveket mutatott be, amelyek egyszerűbbé, hatékonyabbá és – nem utolsósorban – biztonságosabbá tehették a hosszú túrákat.
Fletcher ezzel két külön világot kapcsolt össze. Az egyikben a gyaloglás önismereti és szellemi kaland volt, a másikban mérnöki pontossággal megtervezendő gyakorlati vállalkozás. És mindkettőben ugyanaz volt a közös: hogyan lehet az ember minél hosszabb ideig, minél kevesebb fölösleges teherrel együtt élni a vadonnal.
A The Complete Walker önmagában több mint félmillió példányban kelt el, és a könyv generációk számára vált a hátizsákos túrázás egyik alapművévé.
Úton
„A vadon világa valóságos, az emberi világ egy rárakódott vakolat csupán.” – Colin Fletcher.
Fletcher időzítése tökéletes volt, bár nem volt ebben üzleti szempontból semmiféle tudatosság. Mindkét könyv 1968-ban jelent meg – abban az időben, amikor az előző évtizedben kibontakozó ellenkultúra már egyre hangosabban kérdőjelezte meg a kapitalista világ értékeit, a nyugati világ pénzhajhász életformáját és a megszokott társadalmi normákat. A beatgeneráció nagyjai ekkorra már legendává váltak. Kerouac is Úton volt, Ginsberg üvöltött. Burroughs Meztelen ebédet fogyasztott. Vad idők voltak, na.
Ez már messze nem csak a hippikről szólt. Egy teljes kulturális és társadalmi átalakulás zajlott. A fiatal generációk egyre nyíltabban kérdőjelezték meg az idősebbek által örökített etikát és erkölcsöt, és alternatív életmódokat kerestek. A környezeti problémák is egyre inkább a közbeszéd részévé váltak. A természet, az egyszerűbb élet, a keleti filozófiák és a társadalmon kívüli létezés lehetősége egyszerre kerültek az érdeklődés középpontjába.
Hunter S. Thompsonról és Burroughsról szóló cikkünkben ennek az időszaknak az árnyékosabb oldalát mutattuk be, de létezett zöldebb oldala is. Fred Beckey ugyan nem ekkor kezdett el túrázni – már tizenhárom évesen mászott –, de az ő története is jól mutatja, hogy az amerikai természetjáró és hegymászó kultúra már jóval korábban is létezett, mire a hatvanas évek ellenkultúrája felfedezte magának.
Fletcher, Thoreau és Edward Abbey könyvei más-más korszakban születtek, mégis ugyanabba az irányba mutattak: ki a természetbe, távolabb a civilizáció zajától, közelebb valami eredetibbhez. El sem tudom képzelni, mekkora hatása lett volna mondjuk Hamvas Bélának, ha az USA-ban születik.
A jól ismert fősodrású kultúra nem adott mindenre választ. Az emberek pedig olyan szerzőket kerestek, akik hitelesnek tűntek. Szerencsére nem mindenki a drogokba és az élvhajhászásba menekült. Sokan egyszerűen fogták magukat, hátizsákot vettek a vállukra, és elindultak.
„A természet gyógyír a sebekre, míg a drogok hamis mennyországok.” – Colin Fletcher
A természet azt sugallja Rousseau-val együtt, hogy egykor ez volt a paradicsom – és talán ma is az lehetne.
Fletcher tehát nem a természetjárást találta fel. Azt mutatta meg, hogyan lehet egyedül, önellátóan, nagy távolságokon és a lehető legkevesebb külső segítséggel járni a vadont – és hogyan válhat ebből önálló életforma.
A természetjárás intézményes története nálunk jóval régebbre nyúlik vissza. 1873. augusztus 10-én Ótátrafüreden alakult meg a Magyarországi Kárpát Egyesület, hazánk első, a világ hetedik turistaegyesülete. Az egyesület a Kárpátok, mindenekelőtt a Magas-Tátra feltárását, kutatását és a szervezett turizmus fejlesztését tűzte ki célul. Érdekes belegondolni: amikor Colin Fletcher fél évszázaddal később Amerikában a magányos, önellátó hátizsákos túrázás új kultúráját építette, nálunk már több generációra visszatekintő szervezett természetjáró hagyomány létezett.
Solitary son of a b*tch
Fletcher az 1970-es évek elejére, részben könyveinek sikere és hírneve révén, egyre inkább kivonult a társadalomból. Hosszabb időkre eltűnt a vadonban, és szinte teljesen visszavonult. Úgy emlegette magát, mint a „solitary son of a b*tch” (magányos kurafi).
Akik ismerték, azt mondták, hogy olyan ember volt, akinek a személyisége egy kalózkapitányétól egészen a Mikulásig terjedt. Nagy szíve volt, de tudott verekedni is. Továbbra is hátizsákkal, gyalogtúrázva járta a vidéket, de egyre kevesebbet írt a meglátogatott helyekről. Hírneve a szélesebb nyilvánosságban megkopott, de ez őt cseppet sem zavarta. A túrázók világában azonban továbbra is legenda maradt.
Önálló túrákat tett a Grand Canyonban található Bridge Canyontól a Boulder Damig. Innen elsétált Nelson’s Landingbe, majd feltárta a Nelson és Needles közötti szakaszt Kaliforniában. Ezeknek az utaknak az összekapcsolásával ő lett az első ismert ember, aki Mexikótól egészen a Nankoweap-kanyonig gyalogolt. Mindezeket a túrákat egyedül vállalta.
Fletcher csendes, sztoikus alkat volt. Néhány apró kivételtől eltekintve szinte
soha nem panaszkodott fájdalomra vagy félelemre. Nem színezte ki, ha medvével,
hiúzzal vagy pumával találkozott. Általában az esetek úgy néztek ki, hogy a felek
óvatosan kikerülték egymást, és nem történt semmi – szerencsére.
Szinte minden nagy túrája a fizikai és lelki állóképesség rendkívül nehéz próbatétele volt, amit ő soha nem dramatizált túl a könyveiben. Túráit később megismétlő követői azonban hamar felfedezték, milyen nehéz vállalkozások is voltak valójában.
Fletcher, a prepper és a legenda
„Mindkét világ valóságos. A városé is, de csírájában benne van az önpusztítás. A vadon világa minden bizonnyal régebbi, és szinte biztosan tovább fog tartani.” – Fletcher.
Fletchert komolyan foglalkoztatta a túlélés mint életforma. Ő is egyfajta prepper volt, csak nem fűzött hozzá összeesküvés-elméleteket. A prepperek olyan emberek, akik valamilyen jövőbeli vészhelyzetre, társadalmi vagy gazdasági összeomlásra, természeti katasztrófára készülnek. A prepping, avagy felkészülten várni a szokatlan helyzeteket, tehát önmagában egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ember laposföldhívő.
Fletcher is olyan figura volt, aki proaktívan készült a lehetséges vészhelyzetekre. Nem a társadalom összeomlásának forgatókönyveit gyártotta, hanem egyszerűen biztosította magának a lehetőséget, hogy szükség esetén egy ideig külső segítség nélkül is boldoguljon. A kaliforniai Coast Range-ben olyan felszerelést és készleteket rejtett el, amelyekkel – saját elképzelése szerint – négy évig is képes lett volna túlélni a külvilág segítsége nélkül. 1977-ben pedig elásott egy aranyat, ezüstöt és ékszereket tartalmazó kincset is, amelynek mai értékét mintegy 100 000 dollárra becsülik. Ezt részben azért tette, mert attól tartott, hogy az amerikai gazdaság komoly válságba kerülhet.
Vizi Fletcher
A ’80-as években további három könyvet írt, majd 1989-ben, 67 évesen úgy döntött, hogy saját erejéből végigjárja a Green és a Colorado folyó teljes hosszát. Gyalog és egyetlen rafttal vágott neki a mintegy 1700 mérföldes, azaz 2736 kilométeres útnak, a wyomingi Wind River Range forrásvidékétől egészen a Kaliforniai-öbölig. Több kezdeti kudarc után végül sikeresen teljesítette a vállalkozást. A folyó egyes alsó szakaszain azonban még a raft sem jelentett megoldást: ahol a víz eltűnt, Fletchernek a száraz folyómederben kellett továbbgyalogolnia, a raft pedig más módon jutott tovább.
A hat hónapos kaland végén, Baja California partjainál egy fegyveres mexikói Federales-csapat várta. Azt hitték, valamiféle invázió élén érkezik. Miközben arról döntöttek, hogy lelövik-e a helyszínen, vagy egyszerűen letartóztatják, Fletcher higgadtan elmagyarázta, hogy békével jött, egészen Wyomingból, hogy meglátogassa El Golfo jó embereit. Olyan meggyőző és nyugodt volt, hogy a kivégzés helyett végül a falu mebecsült vendége lett, és vacsorát rendeztek a tiszteletére.
A történet szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – de valahogy tökéletesen illik Fletcherhez. A 67 éves, egyedül érkező angol férfi egy apró rafton végigutazott egy kontinensnyi folyórendszeren, majd a mexikói határnál egy fegyveres alakulatnak kellett elmagyaráznia, hogy nem inváziót vezet, hanem egyszerűen megérkezett.
Az utazás számít, nem a megérkezés
2001-ig Fletchernek tíz könyve jelent meg. Néha egészen rejtélyes, már-már misztikus válaszokat adott, ha megkérdezték arról, milyen az élet, ha az ember szinte folyamatosan kint van a természetben: „A halál teljesen hétköznapi esemény. Olyan gyakori, mint az élet. Ez nem egy nagy dolog.”
Nyugodt, csendes természetét azonban néha szélsőséges kihívások tették próbára. 2001. augusztus 13-án, kora este a kaliforniai Montereyben gyalogolt egy találkozóra, amikor elütötte egy autó. A 79 éves Fletcher súlyos sérüléseket szenvedett, köztük többszörös töréseket és életveszélyes fejsérülést. Az agysérülés következtében fizikai és verbális képességeinek jelentős részét elveszítette. A baleset után már nem tudott úgy élni, ahogyan addig. Közel hat évvel később, 2007 júniusában halt meg.
A végén azonban még egyszer megmutatkozott Fletcher sajátos, száraz humora. Végrendeletének utolsó mondata állítólag ez volt: „Égessetek el, és húzzatok le a WC-n!”
Maradványait elhamvasztották, hamvait pedig szétszórták a vadonban, a Grand Canyonban, azon a tájon, amely oly fontos szerepet játszott az életében.
Fletcher úttörő munkái nélkül nem valószínű, hogy a backpacker-, hátizsákos, magányos gyalogtúrázás azzá vált volna, ami ma. Könyvei nem egyszerű útnaplók a kalandjairól. A Complete Walker sorozat pedig nem csupán a felszerelésről és az eszközök használatáról szólt.
Fletcher valójában egy egész életfilozófiát csomagolt a hátizsák mellé. És közben természetesen szórakoztatott is. Egy helyen például azt írta: „Ha a biztonság a legfontosabb az életében, soha ne menjen egyedül hosszú túrákra. Sőt, lehetőleg rövid túrákra se menjen egyedül.”
Aztán persze nem állt meg itt. Fletcher szelleme hamarosan átvette az irányítást, és a biztonság kedvéért gyakorlatilag magát az életet is ellenjavallta.
Fletcher szellemes, hozzáértő, mogorva, vicces, éleslátó és figyelmes volt. Röviden: élvezetes olvasmány. Magyar kiadásban tudomásom szerint sajnos egyik munkája sem jelent meg, így hozzánk legfeljebb közvetett módon jutott el a hatása.
Ma már a legtöbben nem hallottak róla. Még Amerikában sem tartozik a közismert nevek közé. Mégis az általa kitaposott ösvényen haladnak.
És ezt nem csak képletesen lehet érteni, hanem szó szerint is.
