Valljuk be őszintén, hogy szinte mindannyiunkban felmerült, hogy egyszer csak hátat fordítunk a konzumidióta világnak és holnaptól máshogyan állunk az élethez, csak legtöbbünknek valahogy ez sosem jött össze. Nos, akkor induljunk el Millican Dalton példáján, akinek ez néhány évtizede valóban sikerült. „Borrowdale remetéje” ugyanis, aki mai cikkünk főszereplője, menő londoni biztosítási ügynökként döntött úgy, hogy maga mögött hagyja a városi élet zaját és nomád módon egy használaton kívüli kőfejtő barlangjába költözve éli meg azt, amit a puritán élet csak kínálhat számára.
A Kalandok Professzora
Millican Dalton ugyan visszavonult a világtól, de egykori biztosítási ügynökként pontosan tudta, hogy miként nyűgözzön le egy riportert, így első interjúját egy fa tetején terpeszkedve adta 1933-ban a „Sunday Chronicle” magazinnak, méghozzá saját magát „szerényen” a Kalandok Professzoraként aposztrofálva. Ekkoriban épp ifjonc 66-éves volt és saját maga szőtte rövidnaciban és skótmintás felsőben nyilatkozott miközben elhagyhatatlan – azóta megszűnt – Woodbine márkájú cigarettája füstölgött épp a szája csücskében. Az egykori sikeres biztosítási ügynök ekkoriban már bő két évtizede egy igencsak nomád barlangban lakott.
Az első interjú, amivel a riporter sem tudott mit kezdeni
„Negyven évvel ezelőtt irodai tisztviselőként dolgoztam, de nem éreztem azt, hogy az pont az az élet lenne, amit a sors nekem szánt volna. Gondoltam ezért egyet és éppen ezért hátat fordítottam az üzleti világnak és a szabadság, illetve az általam elképzelt romantika felé vettem az irányzékot” – nyilatkozta Millican Dalton első interjújában, melyet az említett fa ágán csüngve adott a pislogva és meglehetősen értetlenül bámészkodó bamba riporternek.
Business a vadonban
Millican ezt követően élete hátralévő éveit London belvárosa helyett a természetben töltötte. A teleket egy saját maga építette erdei fakunyhóban Essexben, a nyarakat pedig a Lake District néven futó nyaralóhely körzetében egy barlangban, ahol önkéntes remeteként belevágott első vállalkozásába: képeslapokon pózolt pénzért és fizetett túrázásokat, hegymászást, vadvízi evezéseket és táborozásokat szervezett az elkényelmesedett fővárosi nagyérdeműnek. Sőt, még a „Keswick csizma” reklámjához is kölcsönözte jellegzetes arcképét. Akik találkoztak vele, kimondottan társaságkedvelő emberként ismerték meg, aki semmit sem szeretett jobban, mint a tábortűz körüli hosszú beszélgetéseket a vendégeivel. Bár soha nem nősült meg, Millican élvezte a női társaságot, és korát megelőzve egyenrangú félként kezelte a nőket a kalandok során.
Az első botcsinálta outdoor márka
Egy évszázaddal ezelőtt Millican „ügyfelei” nem tudtak leugrani a legközelebbi pláza outdoor szekciójába, hogy alkalomhoz illő cuccot vásároljanak a Londonból-szakadt kalandtúraszervező programjaihoz. Márpedig a konfekció-ruházati boltok kínálata alkalmatlan volt mindenre a vadvízi evezéstől kezdve a hegymászásig. Millican Dalton azonban erre is talált megoldást: a saját maga szőtte, egyiptomi pamutból készült könnyű, majdhogynem vízhatlan ruhákat adta el, illetve kölcsönözte azoknak, akik a metropolisból érkezve akartak részt venni valamelyik messze földön híres nomád kalandtúráján. Bár nem épített outdoor brandet, de mottóját bármelyik mai márka megirigyelhetné, hiszen a túraruházatról ekképpen vélekedett:
„A cuccaimnak fele akkora sincs a súlya, mint a bolti ruháknak, vízállóak,
ráadásul egyharmad annyiba kerülnek, mint a vackok az üzletekben.”
Minden a tesókkal közös táborozásokkal kezdődött
Millican Dalton 1867-ben született egy hétgyermekes család hatodik sarjaként a híres Lake District üdülőhely környékén, majd a család Londonba, ezt követően pedig az Anglia déli részén lévő Essex-be költözött. A városokból azonban rendre visszavágyott a vidéki életbe, így nyaranta tesóival rendszeres bicajos túrákat szerveztek szerte Angliában, Skóciában és Walesben. Bringáik nem egyszer úgy meg voltak pakolva, hogy épp csak tolni tudták őket, nemhogy hajtani. A cumó és a túlsúly nagy részét a saját maguk fabrikálta családi sátor tette ki. A nagy országos testvéri csatangolásnak azonban központi eleme volt a hegyek megmászása, így ezen évek alatt vált szakavatott hegymászóvá, mai főszereplőnk, a hatodik Dalton-tesó.
A heti öt napon át makulátlan Viktoriánus úriember, aki folyton visszavágyott a vadonba
Millican legidősebb testvérét, Jasont követte a melóba egy fővárosi biztosítótársaság alkalmazottjaként, de egyre kevésbé bírta elviselni a heti öt munkanapot, melynek szinte minden percében szakadatlanul a természetbe vágyott vissza. Végül közel húsz év munkaviszony után, 36-évesen egy unalmas irodai nap után közölte munkáltatójával, hogy végleg lelép a nagyvárosból, amit egyre kevésbé volt már képes tolerálni.
Dalton ezt követően teljesen felszabadult és onnantól kezdve sosem töltött egyetlen estét sem hagyományos fedél alatt, pláne nem városban. Londoni cimborái és egykori kollégái voltak az első „ügyfelei”, akiket bevezetett a túrázás és a hegymászás világába, majd az első télen, amikor senkinek sem akaródzott kimozdulnia a városból, elkezdte szőni saját készítésű túraruháit, mert – jogosan – úgy vélte, hogy sokan azért nem tudják elkísérni a kalandjai során, mert nem rendelkeznek az alkalomhoz illő ruházattal.
Az első hegymászónőt is Millican pallérozta, ami komoly skandalumot okozott akkoriban
Az újságírók akkortájt már azon is forgatták a szemüket, hogy egy fővárosi fickó, miért érzi jobban magát egy barlangban, túrákat vezetve a hegyekbe, mint egy londoni kényelmes garzonban. A biztosítékot azonban azzal csapta ki végképp a korabeli zsurnalisztáknál, amikor első női ügyfelét, Mabel Barkert megtanította hegyet mászni, méghozzá olyan elfogadhatatlanul botrányos módon, hogy egy kötéllel magához rögzítette a tanítás során. Persze Millican pont annyira szarta le a korabeli pampogó kritikákat, mint női tanítványa Mabel Barker, aki később első angol hölgyként megmászta az összes magas hegyet és sziklát szerte Nagy-Britanniában.
A Barlang Hotel
Millican Dalton habár élete álmát követve végül igazi homeless csavargóvá vált, előszeretettel nevezte el átmeneti otthonait. Nyári menedékeit délen „Esperanca” illetve „High Heaven”-ként emlegette, míg a helyet, ahol a hideg teleket vészelte át, vagyis az elhagyott egykori szénbányát, „Cave Hotelnek” keresztelte el.
Zöldségek és bogyók
Jóllehet maga elhivatott vegetáriánus volt, ugyanakkor szemrebbenés nélkül főzött tábortüzén követőinek húsételeket, már amennyiben hoztak magukkal csirkeszárnyat, steak-et vagy egyéb húsalapú hozzávalót. A maga szükségleteit ezzel szemben 99 százalékosan az erdőben találta meg leszámítva a csomagszámra szívott Woodbine-dohányt és a fekete-kávét. A legtöbb remetével ellentétben azonban Millican Dalton egyáltalán nem volt embergyűlölő, sőt, kifejezetten jó partiarc volt, aki amellett, hogy imádta az emberek társaságát a természetben, tökéletesen képben volt a nagyvilág híreivel, hiszen napi szinten olvasta az újságokat. Beállítottsága szerint baloldali pacifista volt, aki nem a nyugati világ értékrendjének lenézése miatt hagyta maga mögött a városi életmódot, hanem pusztán azért, mert sehol máshol nem érezte magát olyan jól, mint a vadonban.
Churchill levelezőpartnere
Arról, hogy mennyire volt képben a világ dolgaiban és mekkora jelenség volt az öreg mi sem árulkodik jobban annál, mintsem, hogy a második világháború során élcelődő levelezésben állt az Egyesült Királyság miniszterelnökével, Sir Winston Leonard Spencer Churchillel.
„Miniszterelnök úr, kérem azonnal kössön békét Németországgal, mert a tököm tele van az éjszakai durrogásokkal, így nem lehet nyugodtan aludni uram…” – írta első levelében Millican Dalton.
Nem tudni, hogy Churchill hány ezer levelet kapott naponta ez idő tájt, de tény, hogy a közismert és népszerű barlanglakó remetéhez eljutott a válasz, méghozzá ezzel a felütéssel kezdve: „Kedves barátom, ha zavarják az éjjeli robajok, akkor sötétedés után kérem ne rakjon tábortüzet, mert csak ideális célpontot mutat a német bombázógépek számára”
Magányos? Döntse el mindenki maga.
Az utolsó interjúja idején már vastagon a hetvenes éveit taposta közel a nyolcvanhoz Millica, akit a riporter tisztelettudóan már csak, mint Mr. Dalton-ként kérdezett arról, hogy miként bírja a hideg téli estéket egy barlangban tökéletes sötétségben. A válaszból azonban olyan tanítás és bölcsesség áradt, hogy inkább mindenféle komment nélkül egy az egyben idézzük, amit mai protagonistánk mondott azon a fagyos hideg reggelen rövidnadrágban és cigi-dekkel a szája szegletében:
„Ez az egyetlen élet, amit érdemes élni” – mondta akkor „Borrowdale remetéje” pislákoló cigarettája felett a vaksötétben. „Amúgy sem alszom sokat és amikor éjszakánként a sötétben éberen fekszem, hallgatom az erdőt és gondolkozom. Az éjszaka hangjai, a hegyek moraja, a kutyák és rókák vonyítása és a madarak ijedt csipogása mind telis-tele vannak élettel. Hogyan is lehetne bárki magányos ebben a hangkavalkádban?”
Respekt
Mélyen legbelül valószínűleg sokan érezzük az ezen szavakban meglapuló tanítások súlyosságát, ugyanakkor mégsem akaródzik lemondani a fridzsiderben hűtött sör, az angol WC, a budipapír hovatovább a radiátor biztosította központi fűtés lusta gyönyöreiről az elektromos áram táplálta streaming szolgáltatók nyújtotta talmi örömökről nem is beszélve. És bár mai portréalanyunk életének romantikája szellemiségében irtó vonzó én magam mégis Márai Sándor gondolataival közelítenék a témához, mely szerint:
„A legtöbb remete (…) pontosan ismeri a vonatok indulási
idejét, a vonatokét, melyek visszavihetik a világba!”
Az 1947-es év tele különösen kemény volt, ráadásul a kunyhója is leégett, így kénytelen volt a szezon hátralévő részét vászon alatt tölteni. Tüdőgyulladást kapott, majd 79 éves korában meghalt.
Első olvasatra talán romantikusnak tűnhet az a vadregényes élet, amit Millican Dalton a háta mögött hagyott, azért nem véletlen, hogy legtöbbünk csak gondolati szinten tekint erre a kalandos életformára a kényelmes városi élet perspektívájából szemlélve, de „Borrowdale remetéjének” életútja pont ettől olyan különleges, amiről egy nálam sokkal okosabb ember, bizonyos Carl Gustav Jung így vélekedett egykoron:
„Személyiségfejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés az útról, különc remeteség – ahogy azt a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra.”
