Nemrég írtunk egy cikket a jég és hó fogáságába rekedt emberek túlélési esélyeiről szóló filmekről. Douglas Mawson geológus és felfedező történetének kétségkívül helye lenne a listán. Sajnos azonban erről még nem készült méltó feldolgozás, csupán egy előadás a National Geographic csatornáján, valamint egy nagyon nehezen beszerezhető TV-film When Hell Freezes címmel.
Mawson antarktiszi utazását a valaha volt legviszontagságosabb sarki felfedező túrák egyikeként tartják számon, nem véletlenül. Ma ezt a történetet járjuk körül.
Ahol a jég az úr: előszó az Antarktiszhoz
A legutóbbi Australasian Antarctic Expedition (AAE) nemrég indult neki, hogy megismételje Sir Douglas Mawson eredeti útját. Az AAE csapatának megfigyelései és tapasztalatai alapján a Déli-sark ma is ugyanolyan életveszélyes és kiszámíthatatlan, mint 100 éve. Műholdak, előrejelzések, GPS ide vagy oda. Jó példa erre az MV Akademik Shokalskiy kutatóhajó esete, amely évekkel ezelőtt épp karácsony este, messze az Antarktisz partjaitól 10 napra a vastag és kiterjedt jégtakaró csapdájába esett.
A rádióriasztásra egy kínai jégtörő és más nagy teljesítményű hajók együttesen átgázoltak a jégpáncélon, hogy megmentsék a fedélzetén tartózkodó 74 embert. Időközben a mentésükre siető ausztrál hajó maga is a jég fogságába rekedt, majd végül nagy nehezen őket is kiszedték.
Ha Mawson hajója, az Aurora elakadt volna a jégben, szinte biztos, hogy csapatának mind a 28 tagja, valamint a John King Davis kapitány vezette hajó legénysége kivétel nélkül meghalt volna. Éhezés, hipotermia vagy egyéb kitettség okán. Akkoriban nem volt remény arra, hogy egy másik hajóról megmentsék őket. 1912-ben Davis-nek és Mawsonnak nem volt rádiókapcsolata a külvilággal, ráadásul még jégtörők se voltak akkoriban. Ha egy hajó elakadt a jégben az Északi-sarkvidéken vagy az Antarktiszon, az egyetlen reményük az volt, ha áttelelnek a fedélzeten, és remélik, hogy a következő nyári olvadás kiszabadítja őket. Ez „csak” az oda és a visszaút veszélye.
Douglas Mawson
Sir Douglas Mawson (Shipley, Anglia, 1882. május 5. – Brighton, Ausztrália, 1958. október 14.), ausztrál geológus, Antarktisz-kutató. A Déli-sark egyik felfedezője.
1907-ben csatlakozott Ernest Shackleton Nimród nevű expedíciójához, ami 180 km-rel a Déli-sark előtt kénytelen volt visszafordulni. Mawson eredetileg csak a nyári időszakra maradt volna az Antarktiszon, de professzorával végül még egy évre maradtak. Vele és Alistair Mackay-jel elsőként megmászták az Erebus vulkánt, továbbá szintén az elsők voltak, akik először érték el a mágneses Déli-sarkot, avagy a déli pólust, 1909-ben.
1911. december 14-én a norvég Roald Amundsen elsőként jutott el a Déli-sarkra. Robert Falcon Scott angol kutatónak ez csak röviddel később 1912. január 18-án sikerült, azonban Scott a visszaút során életét vesztette. Érdekesség, hogy Scott hívta Mawsont is a tragikus útjára, de ő végül másfelé kutatott.
Még a mai fejlett technikai eszközök, élelmiszerek, és szigetelt ruházat ellenére is a gyalogos utazás az Antarktiszon az egyik legkeményebb próbatétel, amellyel egy embernek szembe kell néznie. Száz évvel ezelőtt még rosszabbak voltak a feltételek. A gyapjúruházat felszívta a havat és a nedvességet. A magas energiatartalmú élelem kizárólag a kiolvasztott zsírok nem túl étvágygerjesztő masszájában, az úgynevezett pemmikán keverékeként létezett. Ám a legelviselhetetlenebb az egészben a mindent és mindenkit átható szélsőséges hideg. Az Északi-sarkon az átlaghőmérséklet télen mínusz 40 Celsius-fok, nyáron pedig fagypont körüli. Ezzel szemben a Déli-sarkon az átlaghőmérséklet télen mínusz 60 fok, nyáron pedig mínusz 28,2. 1983. július 21-én jegyezték fel a Déli-sarkon lévő szovjet Vosztok kutatóállomáson a Földön eddig mért leghidegebb hőmérsékletet, mínusz 89,2 Celsius-fokot. Apsley Cherry-Garrard, aki Scott kapitány 1910–13-as déli-sarki expedíciójában részt vett, felidézte, hogy fogai („idegei elsorvadtak, majd fogai darabokra törtek”) a -77 fokos hőmérséklet áldozatául estek.
Cherry-Garrard túlélte, beszámolóját a kalandjairól A világ legrosszabb utazása címmel könyv formájában publikálta. Azonban még az ő antarktiszi túrája sem volt annyira kegyetlen, mint az ausztrál felfedező, Douglas Mawson egy évvel későbbi, a déli tél mélyén, jóformán teljes sötétségben megtett antarktiszi túrája. Mawson útja bekerült a sarki kutatások évkönyvébe, mint a legszerencsétlenebb felfedezés története az Antarktiszon.
Egyedül a jég ellen
1912-ben, amikor Mawson áthajózott a Déli-óceánon, 30 éves volt, és már generációja egyik legjobb geológusaként emlegették. Egyértelműen tervezte, hogyha már ott van, felfedezi az egész Antarktiszt. Ide nekem az oroszlánt is, ugye.
Az ausztrál csapat 1912 januárjában horgonyzott le a Commonwealth-öbölben, az Antarktisz partjainak egy különösen távoli részén. A következő néhány hónapban a szél sebessége a tengerparton átlagosan 50 km/h volt, néha meghaladta a 200-at, mindez állandósult hóviharok közepette. Mawson elsődleges tervei között szerepelt négy csoportra osztani az expedíciót. Az egyik az alaptáborban marad, a másik három pedig a belső területre merészkedik és tudományos munkát végez.
Kijelölte magát az úgynevezett Far Eastern Shore Party (Távol-keleti Part csoport) élére. Ez egy háromfős csapat volt, amelynek feladata több gleccser felmérése a bázistól több száz kilométerre. Ez különösen kockázatos feladat volt. Mawsonnak és embereinek kellett a legtávolabb utazniuk, és ezért a legnehezebb terheket is nekik kellett cipelniük. Emellett egy köztudottan mély gleccserszakadékokkal tarkított területen kell átkelniük.
Mawson kiválasztotta a két legerősebbnek vélt társát, hogy csatlakozzanak hozzá. Az egyik, Belgrave Ninnis hadnagy a brit hadsereg tisztje volt, egyben az expedíció kutyaszakértője. A másik, Ninnis közeli barátja, Xavier Mertz volt, egy 28 éves svájci ügyvéd, akinek erőssége hegymászói, valamint profi síelői múltjában keresendő.
Az út oda, de hova?
A felfedezők három szánkót vittek magukkal, melyet összesen 16 husky húztott. A 800 kilós poggyászuk élelemmel, túlélési felszereléssel, továbbá tudományos műszerekkel volt megrakva. Azért egy Thackeray kötet, és egy Sherlock Holmes novellagyűjtemény csak befért. Eleinte Mawson „déli partija” jól működött. 1912. november 10-én indultak el a Commonwealth Bay-ből, és december 13-ig 483 km tettek meg. Szinte minden a terv szerint haladt; csupán néhány beteg kutya lassította a tempót.
Mawson naplójában időközben egy sor sajátos eseményről ír, amelyek azt sugallhatnák egy babonás embernek, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Kezdve a furcsa álomról az apjáról. Mawson jó egészségben hagyta otthon szüleit, azonban a naplóbejegyzés dátumából kiderül, hogy pont az álom megtörténte napján apja váratlanul megbetegedett és meghalt. Aztán a felfedezőket meglepte egy fura esemény, melyben az egyik husky felfalta a saját kölykeit miután megszülte. Ez eléggé abnormális az emlősöknél. Innentől mintha egy horrorfilm forgatókönyve kelne életre. Mawson fél arca lebénult. Ninnis hóvakságot kapott, majd az egyik ujja hegyén tályog alakult ki. Amikor a fájdalom már túlságosan elviselhetetlenné vált, Mawson egy zsebkéssel megszúrta, érzéstelenítés nélkül. Ninnis több alkalommal is majdnem belezuhant a jég rejtett repedéseibe.
1912. december 13-án este a három felfedező egy újabb gleccser közepén ütött tábort. Ekkor mély, lövésre emlékeztető hangokat hallottak a távolból. Ezek megijesztették Mertz-et, akinek a hómezők terén szerzett tapasztalatai megtanították arra, hogy a melegebb levegő instabillá teheti előttük a talajt. „A hang olyan volt, mint egy távoli ágyúdörgés.” – írta.
Belgrave Edward Sutton Ninnis
Ekkor találták ki, hogy a három szánkó egyikét megkönnyítik, és aki azzal megy, az lesz egyben a felderítő is. Ezért újra elosztották a terhet a maradék kettőn. Másnap Mawson és Mertz mentek elöl, Ninnis pedig hátul lemaradva a nehezebb szánkóval. Egyszer csak hatalmas reccsenést hallottak. Mawson és Mertz visszasiettek miközben azon imádkoztak, nehogy beszakadva lássák társukat. Ehelyett egy 11 méter széles tátongó szakadékot fedeztek fel a hóban. Hason előrekúszva az ürességbe pillantva Mawson előtt halványan kirajzolódott egy keskeny párkány messze maga alatt. Két kutyát látott ott feküdni: az egyik holtan, a másik nyögött és vonaglott. A párkány alatt a hasadék falai sötétségbe borultak, nem láttak le az aljára, és hangot sem halottak. Se kutyaugatást, se emberit. Mawson kétségbeesetten Ninnis nevét kiáltotta, újra és újra. Néma csend volt a válasz.
Kis súllyal felszerelt damil segítségével megmérték a jégpárkány mélységét, és 46 méter után koppant a tekercs vége. Túl messze ahhoz, hogy lemásszanak. Több mint öt órán keresztül felváltva hívogatták társukat, abban a reményben, hogy hátha csak elájult. Végül feladva a kiáltozást azon töprengtek, hogy Ninnis miért is zuhant bele egy hasadékba, melyen a többiek biztonságosan átkeltek. Mawson arra a következtetésre jutott, hogy társa végzetes hibát követett el azzal, hogy inkább a szánja mellett futott, mintsem mögötte lett volna. Ninnis túllépte azt a terhelést, amelyet a hasadékot fedő jég elbírt. A baleset azonban Mawson felelőssége volt; vezetőként ragaszkodhatott volna a síléchez vagy legalábbis a hótalphoz. Tetézve a bajokat Ninnis szánkója volt az élelmiszerraktár. Szinte minden ételük odaveszett. Így feladták útjuk eredeti célját, és rögvest visszafordultak.
A visszaút, avagy a haláltúra
A visszaút első szakasza „őrült roham volt” – jegyezte meg Mawson. Arra a helyre mentek, ahol előző este táboroztak. Most volt menedékük, de még mindig el kellett dönteni, hogyan kíséreljék meg a visszautat. Nem hagytak élelmiszerraktárakat. (sarkkutatók szoktak a visszafele útra hagyni kis csomagokat). Dönteniük kellett, hogy a tenger felé veszik az irányt – ez az útvonal hosszabb volt, de lehetőséget kínált a fókavadászatra, és annak csekély esélye is előfordulhat, hogy megpillantják az expedíciót ellátó hajót – vagy visszamennek azon az úton, amelyen jöttek. Mawson az utóbbi utat választotta. Ő és Mertz megölték megmaradt kutyáik közül a leggyengébbet, megették belőle amit csak tudtak, majd megetették a többi kutyát is. Ezen kívül nem volt más élelmük.
Az első napokban jó időt mentek, de hamarosan Mawson hóvakságot kapott. A fájdalom gyötrelmes volt, és bár Mertz cink-szulfát és kokain oldattal fürdette meg vezetője szemét, így is kénytelenek voltak lassabb tempóban haladni. Nem akarom elviccelni, de tény, hogy amíg volt nekik, ették a kokaint is pasztillaformátumban. Ezt akkoriban serkentőszerként lehetett vásárolni. Étel hiányában lassan kezdtek a kutyáik is végelgyengülésben elpusztulni. Végül a férfiaknak kellett a szánokat húzni a folytatáshoz. A tájat a hosszú éjszakák miatt szinte végig sötétség és féhomály borította, nem láttak mást, mint „semmit csak végtelen összefüggő szürkeséget” – firkálta Mertz a füzetébe.
Xavier Mertz
Minden ételük a kutyahús volt. Mawson úgy találta, hogy „megérte egy kis időt tölteni a kutyahús alapos főzésével. Valamennyire ehető húskészlet alakult ki amikor az izomszövet és a porc zselé állagúra redukálódott.” Noha minden adag egyre kevésbé volt ízletes, mint az előző. A két férfi fizikai állapota gyorsan romlott. Mawson azt írta naplójába 1913. január 5-én: „Mertz általában nagyon rossz állapotban van… bőre leszakadt a lábáról stb”. Annak ellenére, hogy Mawson kétségbeesetten tovább akart menni, Mertz ragaszkodott egy plusz napos pihenéshez, így a páros 24 órát töltött hálózsákjukban.
„Mindkettőnk számára a legsúlyosabb a helyzet – ha nem tudunk naponta legalább 7-10 kilométert
haladni, egy-két napon belül pusztulásra vagyunk ítélve.” – írta Mawson január 6-án.
Másnap reggel Mawson arra ébredt, hogy társát a hideg rázza, és olyan hasmenés gyötri, amit nem tudott visszatartani, így beszennyezte magát és a hálózsákját. Mawsonnak órákba telt, mire feltakarította, és visszatette a saját hálózsákjába, hogy felmelegedjen, majd néhány perccel később hozzátette: „Egyfajta visszatérő roham alakult ki nála.” Miután újra mozgásba lendültek Mertz-cel megitatta az összes maradék kis kakaót, de a „rohamok súlyosbodtak, és delíriumba esett”. Megálltak, hogy tábort verjenek, Mawson ezt írta: „este 8 körül rohama van, tombol és összetör egy sátorfát… Továbbra is órákon át tombol. Lenyomom, majd nyugodtabb lesz, és csendben beteszem a zsákjába. 8-án hajnali 2 körül békésen meghal!”
Továbbra is rejtély, hogy mi okozta azt a betegséget, amely Mertz életét követelte, és majdnem elvitte Mawsont is. Egyes sarkvidéki szakértők meg vannak győződve arról, hogy a probléma pusztán a rossz táplálkozásnak és a kimerültségnek volt betudható, de az orvosok azt állítják, hogy a husky húsa okozta. A kutyák vitaminokkal dúsított mája olyan magas koncentrációban tartalmaz A-vitamint, hogy az betegséget okoz. Kiválthatják a „Hipervitaminózis A” néven ismert állapotot. Ez egy olyan állapot, amely a bőr kiszáradását és repedezését, hajhullást, hányingert és nagy adagokban őrületszerű rohamokat okoz. Pontosan azt, ami Douglas Mawson és a szerencsétlen Xavier Mertz tünetei is voltak. Mawson hajának nagyrésze egyébként ekkor kihullt.
Douglas Mawson egyedül a megfagyott pokolban
1913. január 10-éig a három ember közül kettő meghalt, és az expedíció vezetője, Douglas Mawson is a végkimerültség határán mozog és még mindig több mint 258 km-re van a legközelebbi embertől. 258 km, feltéve ha jól számította ki az utat, hiszen GPS nélkül minden nagyon nehezen ment a fehér rajzlapon, a végtelen hósivatagban.
Néhány mérföld megtétele után Mawson lába annyira hasogatott, hogy minden lépés kínszenvedés volt számára. Amikor felült a szánkóra, és levette a csizmáját akkor konstatálta, hogy a bőr levált a talpáról, és nem maradt más, csak hólyagok tömkelege. Kétségbeesetten kente be a lábát lanolinnal, majd visszakötözte a laza bőrfelületet, mielőtt tovább vánszorgott. Azon az éjszakán rögtönzött sátrában összegömbölyödve ezt írta:
„Az egész testem láthatóan rohad a megfelelő táplálék hiányától – fagycsípés
nyomok az ujjbegyeken, gennyesedések, az orrnyálkahártya eltűnt, a száj
nyálmirigyei megtagadják a kötelességet, a bőr leválik az egész testről.”
A felfedező később bevallotta, hogy ekkor „teljesen elhatalmasodott rajta a késztetés, hogy kicsit lefeküdjön pihenni”, de tudta, hogy az a halállal egyenlő, este is félve aludt el. Rettegve attól, hogy álmában megfagy és soha többé nem ébred fel.
1913. január 13-án ismét nekiindult, és a nap végére már a távolban látta a hatalmas fennsík magas hegyeit, amelynek a másik vége az alaptáborban végződött. Mostanra alig több mint öt mérföldet tudott megtenni naponta. Mawson legnagyobb félelme mégis az volt, hogy ő is beszakad egy hasadékba, ami január 17-én be is igazolódott
4,2 métert zuhant egy sötét hasadékba, a tátongó mélység azonban keskenyebb volt, mint a szán. Mawson azon kapta magát, hogy a szánhúzó hám tartja a látszólag feneketlen lyuk felett. A pánt hossza 14 méter volt. A feladás küszöbén Mawson kézzel felhúzta magát a kötélen, és elérte a felszínt, de a hasadék széle ismét beszakadt, ő pedig újra visszazuhant. A szán horgonyként ragadt a hóban, utolsó erőtartalékait összeszedve másodszor is felhúzta magát a szán kenderhámkötelén, felkúszott a szilárd hóra, majd elájult.
Miután magához tért a sátrában fekve vacsora helyett mindenféle kötelekből és szánhúzó hámból nagy csomókat bogozott össze, kötéllétrát készített, amelyet a szánhoz rögzített. Az elméletet másnap próbára tette a gyakorlat is, lévén újra bezuhant egy hasadékba, de ezúttal már könnyebben ki tudott mászni belőle. Január vége felé Mawson élelem nélkül csak vízen napi 6 km gyalogolt, maradék energiáját is teljesen felemészve. A haja hullani kezdett, a fogai meglazultak, miközben azon kapta magát, hogy egy újabb hóvihar lassítja haladását. Akkor érezte leginkább elveszettnek magát. Alig tud járni, nincs élelme, hóvihar tombol körülötte, és még elaludni sem mer.
Másnap reggel mégis úgy tűnt, megérte az erőltetett menet: Mawson ragyogó napsütésben bukkant elő a sátorból. Elért eredményei közül nem utolsósorban a tájékozódásának precizitása volt megdöbbentő. Január 29-én egy kis furán szögletes hókupacot vett észre mindössze 300 méterre a haladási útvonalától. Bebizonyosodott, hogy egy cetlit és egy élelmiszerraktárt jelöl, amelyet aggódó társai raktak ki neki. Bizakodva nyomult tovább, majd február 1-jén elérte az Aladdin-barlang bejáratát, ahol egy doboz fogadta étellel, gyógyszerrel, sőt még három narancsot és egy ananászt is otthagytak neki. Élete végéig a narancssárga szín volt a kedvence és állítólag bármikor el tudta sírni magát, ha adtak a kezébe egy narancsot és hagytak neki 1 percet a történteken elmélázni.
Ekkor persze még nem tudta mi vár még rá. Ugyanis öt napig a jégverem lett a börtöne, ugyanis az egyik legádázabb hóvihar tombolt felette, amelyet valaha megtapasztalt. Csak amikor a vihar lecsillapodott február 8-án, találta meg az utat a bázisra. Hihetetlen, de pont 5 órával késte le az expedíció Ausztráliába visszainduló hajóját, az Aurorát. Mawson azon kapta magát, hogy a második telet is az Antarktiszon kell töltenie. Így ő és az eltűntek felkutatására delegált hat férfi beletörődött a második három hónapba, amit ott kellett eltölteniük, amíg a hajó visszatér.
A tudomány számára tett munka a másik két csapat esetében sikeres volt, 555 kilométeres zónát jártak be. Amit véghezvittek, a mai szemmel nézve is páratlan teljesítmény. Mawson súlyosan legyengült állapotban éhezve 185 kilométert tett meg visszafelé. 15 hónappal számolt, végül 30 hónapot töltött az Antarktiszon.
Nem lett volna minden idők egyik legszerencsétlenebb kutatóútja, ha nem történik még valami. Az egyik ausztrál katona konkrétan megőrült, aminek következtében társainak éjjel-nappal őrséget kellett állítaniuk. A férfi ugyan könyörgött a többieknek, hogy ne öljék meg, de közben önvédelemből társai megölésével fenyegetőzött. Így voltak heten összezárva hónapokig. Jó hely ez az Antarktisz.
Alone on the Ice: The Best Survival Story You’ve Never Heard
