Vadászat Hunter nyomában

„Isten egyik prototípusa vagyok, amit soha nem akartak kipróbálni sorozatgyártásban. Túl bizarr, hogy éljek, túl ritka, hogy meghaljak.” – Hunter S. Thompson

Nehéz olyasvalakiről bármit is mondani, akinek minden a témája. Az élet franciasalátájában Hunter S. Thompson a bors. Kaotikus gonzóírásai tökéletes látleletek. Mintha mintát vennél egy adott korszakból. Talán a legismertebb újságíró – ha Hemingwayt nem vesszük. Sok a hasonlóság az életükben is, akár az elején, akár a végén. Mindketten a két végén égették. Most a gonzós végét nézzük meg az amerikai álomnak.

Az ember, aki sosem hazudott, de mindig kitalált, kitálalt dolgokat
Hunter Stockton Thompsont sokkal fiatalabbnak szokták gondolni, mert valahogy időtlen. Az élet nevű játékot 1937 és 2005 között játszotta. All in – mindig. Ő borított. Nem várta meg a végét, maga nézte meg mi van a fényes alagút végén. Néha egy pisztolycső. Mindenben szélsőséges volt, még a szélsőségekben is. Sehová nem tartozott, de mindenhol jól érezte magát bármi áron.

Thompsont gyakran a „gonzóújságírás” megalkotójaként tartják számon, amely írásmód elmossa a különbséget az objektív újságírás és a szépirodalom között. Munkásságát és stílusát az 1960-as és 1970-es évek New Journalism mozgalmához sorolják, amely megpróbált kiszakadni a korabeli mainstream riportírás pusztán objektív stílusából. Szinte mindig egyes szám első személyben írt, miközben bátran használta fel saját tapasztalatait és érzelmeit, hogy színesítse „a történetet”. Soha nem hazudott szándékosan, a kiszínezett történetei közelebb vittek a lényeghez. A tökénél fogta meg a lényeget. És a tőkét is szorongatta a maga módján, utálta a kapitalista Amerikát.

A Hells Angels bandáról szóló (1967) könyvével került a figyelem középpontjába. Ez igazi dokumentarista terepmunka, egy évet a Hells Angels motoros „klubbal” élt és motorozott, hogy első kézből írjon beszámolót életükről és élményeikről. Thompson legismertebb könyve a Fear and Loathing in Las Vegas (1972) először a Rolling Stone-ban jelent meg részletekben, és amelyben az 1960-as évek ellenkulturális mozgalmának kudarcával és következményeivel küzd.

Érdekesség, hogy valójában Hunter soha nem írt zenéről a magazinba. Mindazonáltal cikkeiben a zenei hivatkozások széles skáláját vonultatta fel Howlin’ Wolftól Lou Reedig.

Kevés író mondhatja el magáról, hogy minimum ötször is adaptálták filmre. A játékfilmek közül a legpontosabb látlelet a korszakról az Ahol a bölény dübörög (1980). Where the Buffalo Roamban Bill Murray játssza Thompsont. A Félelem és reszketés Las Vegasban (1998) meg egy vizuális agymenés, korszakos zsenikkel, drogkalandtúra, buddymovie, morálfilozófia. A Monty Python-os Terry Gilliam rendezésében, Johnny Depp és Benicio del Toro kirúg a hámból, eldobja a kötőféket. Ha megnézed megérted az ámokfutás kifejezés értelmét.

Akit a részletek érdekelnek, az a Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson (2008) a For No Good Reason (2012) és a Freak Power: The Ballot or the Bombból mindent megtudhat. De a Rumnapló sem rossz.

Híres volt élethosszig tartó alkoholizmusáról és illegális kábítószeres kísérletezéseiről.
Ő maga is csodának tartotta, hogy túlélt egy két sztorit. „Utálom a drogokat, az alkoholt,
az erőszakot vagy az őrültséget hirdetni bárkinek, de ezek mindig is segítettek nekem.” – Thompson.

A lőfegyverek iránti mániákus szeretetéről és a tekintélyelvűség elutasításáról is ismert volt. Komoly fegyver és robbanóanyag gyűjteménye volt.

Írói teljesítménye ilyen hardcore életvitel mellett az 1970-es évek közepétől hanyatlott, miközben a hírnév következményeivel is küzdött, és panaszkodott, hogy már nem tud pusztán odamenni és beszámolni az eseményekről, mivel túl könnyen felismerték. Maga is egyfajta sztár lett. Elvárták tőle ezt a szerepet, kicsit rá is égett a kosztüm.

Író, fegyverb*zi, az újságírás doktora, seriffjelölt, motormániás, Johnny Depp, Bill Murray és Jack Nicholson haverja. Hunter egy olyan forma volt, akinek valahogy megnyíltak a kapuk és egyszerre volt szabad bejárása a Fehér Házba, de még a Hells Angels köreibe is. Élete maga is a művei része. Nem lehet eldönteni, hol ér véget Thompson és hol kezdődik Raoul Duke, az ő a kitalált újságíró karaktere.

Thompson 67 éves korában öngyilkos lett, ekkor már számos egészségügyi problémával küszködött. Kívánságának megfelelően a hamvait egy ágyúból lőtték ki a barátja, Johnny Depp, által finanszírozott ünnepségen, amelyen olyan barátok is részt vettek, mint az akkori szenátor John Kerry és Jack Nicholson.

Hari Kunzru ezt írta róla: „Thompson az amerikai moralisták egyik utolsó hangja…
aki gyakran csúnyává teszi magát, hogy felfedje a maga körül látott rútságot.”

„A normális élet a normálisé lett”
Thompson középosztálybeli családba született a kentuckyi Louisville-ben. Csupán 14 éves volt, amikor édesapja meghalt. Virginia, Hunter édesanyja, könyvtárosként dolgozott, hogy eltartsa gyermekeit, és férje halála után „nagy ivónak” írták le. Az alkoholproblémák öröklődtek a családban. Hunter óriási sportrajongó volt, és szívesen hamisította a múltját. Annyi bizonyos, hogy a gimiben nem fért be se a kosár, se az amerikai foci csapatba, ami nagy vágya volt. Ezért maga alapított sportklubot Hawks Athletic Club néven, melynek célja az volt, hogy felkészítse a fiatalabbakat a középiskolai sportokra. Ez egy klasszikus, aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja szituáció. De már ez is sokat elárul szerzőnk csavaros észjárásáról, amit ő skót felmenőinek tulajdonít.

Végül is 31 napot kellett a böriben hűsölnie. Maga Thompson nem vett részt közvetlenül a gazdag gyerek kirablásában, de egy autóban ült az elkövetővel. Erre mondják azt, hogy szó szerint rossz társaságba keveredett. Kirúgták a gimiből, sőt a város egyetlen középiskolája sem vette fel. Nem engedték leérettségizni, később a hadseregben tette le a vizsgákat. Szabadulása után az Egyesült Államok légierejébe jelentkezett.

Rumnapló és szamba az újságok körül
Újságírói pályájának eleje elég kacifántos, szerencsére Amerika annyira nagy, hogy bárhol kezdhetsz új életet. Miután elhagyta a légierőt, szerette így mondani (khmm) Thompson mindent is csinált. Sportszerkesztőként dolgozott egy újságnál a pennsylvaniai Jersey Shore-ban, majd New Yorkba költözött. Ott nem kamu, tényleg járt kicsit a Columbia Egyetemre. Hogyan jutott be? Jó kérdés. Ugye érettségije is lehet, hogy hamis. Ez idő alatt rövid ideig dolgozott a New York Times-nál, mint másolófiú heti 51 dollárért. Munka közben, ahogy Esterházy leírta Ottlik Iskola a határonját, na, Hunter meg legépelte F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby és Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című művét. Ezt tényleg megcsinálta, a célja az volt, hogy megismerje a szerzők ritmusát és írási stílusát. 1959-ben a Time engedetlensége miatt kirúgta. Ugyanebben az évben a The Middletown Daily Record riportereként is dolgozott a New York állambeli Middletownban. Elbocsátották ebből az állásából is, miután megrongált egy irodai édességgépet és vitába szállt egy helyi étterem tulajdonosával, aki történetesen a lap fő hirdetője volt.

1960-ban Thompson egy váratlan húzással a Puerto Ricó-i San Juanba költözött, hogy munkát vállaljon az El Sportivo sportmagazinnál, amely tőle függetlenül épp beszüntette működését érkezése után. Bad karma, mondaná az angol. Thompson állásra jelentkezett a Puerto Ricó-i angol nyelvű The San Juan Star napilaphoz, de annak ügyvezető szerkesztője, William J. Kennedy leendő regényíró visszautasította. Ennek ellenére ketten összebarátkoztak. Az El Sportivo megszűnése után Thompson a New York Herald Tribune és néhány más állam karibi témákkal foglalkozó lapjának dolgozott.

Igazi örökmozgó ember volt, aki akár meg is nyugodhatott volna, de ugyanezen év nyarán Hunter elkezdte szedni a Dexedrine-t, amelyet túlnyomórészt íráshoz használt egészen 1974-ig. Akkor már több pénze volt és átszokott arra, hogy kokain hatása alatt ír.

Methodman: a módszer embere
Úgy írt, mint Philip K. Dick. Ő tolt ugyanis komoly spurimaratonokat. Leült az írógép elé, 48 órán keresztül írt majd összeesett. Aztán pár hét múlva kipihenten tisztázta a grafomán rohamot. Meglepő hatékonysággal működött ez nála.

Jann Wenner (Rolling Stone alapító) szerint Thompson hajlamos volt „hosszú energiakitörésekben dolgozni, hajnalig vagy túl gyakran két napig ébren.” Hunter ezt a név kötelez alapján úgy nevezte, hogy „a vadász nyomon tartása, ami a munka befejezéséhez szükséges.” Ezen kívül a módszerét nevezte úgy is,hogy a „vidám társaságom, a szerkesztőim” vagy, hogy „Ő egy fiatalabb tiszt lenne a háborúban, akit visznek a századosai, felesei, negyedei a csatába.” Meglehetősen bensőséges viszonya volt a rásegítőkkel és hangulatfokozókkal.

Werner szerint „Szüksége volt a teremtményei kényelmére, ami azt jelentette, hogy megfelelő írógép és egy bizonyos színű papír, Wild Turkey whiskey, mindenféle bogyók, porok, miegymás és a megfelelően nagyon körültekintően kiválasztott zene.” Az nagyon fontos, mert mint tudjuk, néha a fehér nyúlnál páran kényszert éreznek, hogy belevágják a magnót vagy a hajszárítót a kádba, amiben éppen benne vannak.

Thompson a hatvanas évek elején továbbra is írt a National Observernek számos hazai témáról. Az egyik történet 1964-ben tett látogatását meséli el, az idahói Ketchumban, ahol erősen rásegítve megvizsgálta Ernest Hemingway öngyilkosságának okait. Ottléte közben „véletlenül” ellopott egy nagy jávorszarvasagancsot, amely Hemingway házának bejárati ajtaja fölött lógott. Még abban az évben Thompson San Franciscóba költözött, elmélyült a környéken gyökeret verő, akkor még tényleg új és szokatlan drog- és hippi kultúrában, és hamarosan írni is kezdett a berkeley-i Spider nevű underground lapnak, majd úgy döntött világhírű lesz.

Még abban az évben Thompson San Franciscóba költözött, elmélyült a környéken gyökeret verő,
akkor még tényleg új és szokatlan drog- és hippi kultúrában, és hamarosan írni is kezdett a
berkeley-i Spider nevű underground lapnak, majd úgy döntött világhírű lesz.

A Pokol angyalai és egy ördögi újságíró
1965-ben The Nation szerkesztője felkérte Thompsont, hogy írjon egy történetet a kaliforniai Hells Angels motoros klubról. Ugyanis abban az időben Thompson egy háztömbben lakott pár Hells Angels-taggal. Érdekesség, hogy velük szemben pecózott akkoriban a Greatful Dead zenekar is. Hunter „The Motorcycle Gangs: Losers and Outsiders” című cikke a Hells Angels-ről még abban az évben megjelent, majd számára is meglepő módon ezt követően több könyvajánlatot kapott. Ráharapott a témára, így a következő másfél, két évet a bandával töltötte. Thompsont Birney Jarvis, egykori klubtag, majd a San Francisco Chronicle riportere mutatta be a brigádnak. Ez az ajánlólevél, amely egy angyaltól és egy riportertől érkezett, lehetővé tette Thompsonnak, hogy olyan közel kerülhessen a bandához, ahogyan másoknak esélye sem volt. Thompson nyíltan beszélt az angyalokkal az újságírói szerepéről, ami veszélyes lépés, tekintve, hogy az illegális dolgokat is művelő bandák a riporterekkel szemben kifejezetten bizalmatlanok. De Thompson mindent csinált, és tolt is, amit ők, sőt, ő mutogatott nekik cuccokat meg fegyvereket. Az angyalok így könnyen megnyíltak neki, még a cikk korai vázlatait is átnézték, hogy megbizonyosodjanak arról, kellően tisztában van a tényekkel. Sőt, a banda egy időben gyakran felkereste San Franciscó-i lakását, felesége és szomszédjai legnagyobb megdöbbenésére. Thompson azonban jól érezte magát ebben a megállapodásban.

„Már nem voltam biztos abban, hogy a Pokol angyalairól kutatok, vagy lassan magukba szívnak.” – Hunter S. Thompson.

Amikor tréfálkozva, erőszakkal fenyegetőztek az agresszívabb motorosok, ő csak egy töltött kétcsövű vadászpuskára mutatott, amely a falán lógott és hasonló módon azt válaszolta, hogy „Először ez a madár fog két magot kiköpni, ha szórakoztok velem.”

Nem éppen szelíd motorosok
Thompson majd két évig szoros kapcsolatban maradt az angyalokkal, de végül a viszony megromlott. Ez akkor ért véget teljesen, miután a banda több tagja összeverte Huntert. Az oka az volt, hogy beszólt egy Junkie George nevű angyalnak, aki bántalmazta a feleségét. Thompson azt mondta: „Csak egy sz.r ember veri a feleségét és a kutyáját.” Ezután úgy helybenhagyták, míg végül már a helyi parancsnok mondta, hogy elég.

Miután felgyógyult, barátainak és Sonny Bargernek (Hells Angels-tag, Hunter barátja maradt) írt leveleiben megjegyezte, hogy nem azok a tagok vettek részt a verésben, akikkel a legszorosabb kapcsolatban állt. A műről szóló kritikák nagyon pozitívak voltak annak ellenére, hogy Thompson (saját bevallása szerint) szinte minden interjúkor részeg vagy kimerült volt, hisz épp velük bulizott. A könyv jól fogyott, de ennek ellenére maga Thompson keveset keresett vele. A Hells Angels-tagok nem fogták fel, hogy Hunter még a pénz 20%-át sem kapta meg.

A siker ára
A Hells Angels sikerét követően Thompson befutott és a legnívósabb magazinoknak publikált.

1967-ben, nem sokkal a szerelem nyara előtt már megírta a „Hashbury a hippik fővárosa” című cikket a The New York Times Magazine számára. Bírálta a San Francisco-i hippiket, mivel úgy érezte mentesek az Új Baloldal politikai meggyőződésétől és még a beatkultúra művészi magját (Kerouac, Ginsberg) sem ismerik. Hunter szerint a fiatalok csak a bulit és a kábítószereket, a felelőtlen életet keresik.

„A hajtóerő már nem a „változás”, a „haladás” vagy a „forradalom”, hanem pusztán a menekülés.
Nem harcoltunk meg azért a világért, ami a miénk lehetett volna. Kis alkukat kötünk a túlélésért.
Mindenki, amit ki tud zsarolni tisztán személyes feltételekkel.”

Thompson gyakran használta a fikció és a tények keverékét, amikor önmagát ábrázolta írásaiban, néha a Raoul Duke nevet használta szerzőtársként, akit általában érzéketlen, önpusztító újságírónak írt le, aki folyamatosan iszik és hallucinogén szereket szed. Az 1980-as évek elején Wenner beszélt Thompsonnal alkoholizmusáról és kokainfüggőségéről, és felajánlotta, hogy fizeti a kezelését. „Hunter határozottan elutasította” – írta 2022-ben Wenner. Úgy érezte, hogy a kábítószerrel való visszaélés kulcsfontosságú a stílusához. Azt mondta, ha nem csapná szét magát, akkor könyvelő agya lenne.

Kritikusok közül sokan megjegyezték, hogy ahogy öregedett, az a vonal, amely Thompsont megkülönböztette irodalmi énjétől, egyre elmosódottabbá vált. Thompson egy 1978-as BBC-interjú során bevallotta, hogy néha nyomást érzett, hogy megfeleljen az általa létrehozott kitalált énnek.

A gonzó születése
1970-ben Thompson írt egy cikket „A Kentucky Derby dekadens és romlott” címmel a rövid életű Scanlan’s Monthly magazinba. Ebben a cikkben Warren Hinckle szerkesztő párosította Thompsont Ralph Steadman illusztrátorral, aki expresszionista illusztrációkat rajzolt rúzzsal és szemceruzával. Thompson története gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a versenyt, és inkább a szülővárosában zajló éves esemény körüli részeg mulatozásra összpontosított. A lényegre, amit az aktuális politikai szereplők csinálnak valójában.

Egyes szám első személyben írt a kicsapongásról, de nagyon a gyomrodba akart nyúlni, hogy te, az olvasó, legalább lelkiismeretfurdalást érezz, a buli és nagy álhappy örömködések mellé tette Kambodzsa bombázását vagy, hogy „véletlen” négy diákot megöltek az Ohio Nemzeti Gárda csapatai a Kent Állami Egyetemen egy mészárlás során, és hasonlók. Thompson és Steadman ezt követően rendszeresen együttműködtek. Ezt a stílust szerzőnk később szinte minden irodalmi törekvésében alkalmazta. A történet mániákus, első személyű szubjektivitás, állítólag a puszta elkeseredettség eredménye. Közeleg a határidő, és elkezdte küldeni azt, ami épp jött. Szerencsére általában jó arányban őrület és humor.

Szabad vállalkozás. Az amerikai Álom. Gonzóújságírás.

Hunter S. Thompson’s America

Félelem és reszketés Las Vegasban
A könyv, amely Thompson legismertebb munkája, szintén nem egy drogtrip sztorijának indult, hanem a „Strange Rumblings in Aztlan” című cikk vagy lehetséges könyvtéma kutatása során kezdődött. A cikk mexikói-amerikai televíziós újságíró, Rubén Salazar 1970-es meggyilkolásával foglalkozik. Salazart közvetlen közelről fejbelőtték egy könnygázgránáttal, amelyet a Los Angeles-i rendörök lőttek ki a vietnami háború elleni chicano békés tüntetés során.

Thompson egyik forrása a történethez Oscar Zeta Acosta, egy prominens mexikói-amerikai aktivista és ügyvéd volt. Ő lett Roul Duke/Hunter örökös mitfahrere az őrület ösvényein. Mivel Los Angeles feszült légkörében nehezére esett beszélgetniük, Thompson és Acosta úgy döntött, hogy Las Vegasba utaznak. Huntert a Sports Illustrated bízta meg, hogy írjon a Mint 400 salakmotorversenyről.

Gyorsan valami egészen mássá nőtte ki magát a szörny. Thompson először a Sports Illustratednek nyújtott be egy 2500 szavas filozofikus salakmotoros kéziratot, amelyet, mint később írta, „agresszíven elutasították”. A Rolling Stone kiadójának, Jann Wennernek, viszont tetszett, és azt javasolta, legyen ebből egy könyv.

A történet folyománya érdekében Thompson és Acosta visszatért Las Vegasba, hogy részt vegyenek egy drogellenes konferencián. A két utazás a „Fear and Loathing in Las Vegas” alapja lett. Egy Raoul Duke nevű újságíró első személyű beszámolója Dr. Gonzóval, az ő 130 kilós szamoai ügyvédjével. Az utazás során Duke és társa (akire mindig „az ügyvédemként” hivatkozik) félresiklik az Amerikai Álom keresése során: Segítségükre van „két zacskó fű, 75 labdacs meszkalin, öt lap nagy teljesítményű LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, és sokszínű tabik, bogyók egész galaxisa, lehozók, felhozók, antidepresszánsok… és egy liter tequila, egy liter rum, egy doboz Budweiser, egy pint nyers éter és két tucat amil vérnyomásszabályzó.” Az eredményt, aki ismeri, az sejti. Aki sejti, az tudhatja.

Újságírói heccek
Mélyen belemenni nem szeretnénk Hunter politikai cikkeibe, kampányokat elemző műveibe, de újságíróként elkövetett csíntevései azért megérnének még egy filmet.

Frank Mankiewicz, McGovern kampányigazgatója Hunter S. Thompson politikai-újságírói
munkáját így foglalta össze: a „legpontosabb és legkevésbé tényszerű.”

A legdurvább hecc, óriási hírverést kapott, hogy az álmatag elnökjelölt Muskie az ibogaine pszichoaktív szer rabjává vált. A történet megsértette Muskie hírnevét, és szerepet játszott abban, hogy elvesztette a jelölést. De akaratán kívül még egyszer megtréfálta, egy vadidegen embernek odaadta a sajtóakreditációs kártyáját, és elmondta, hogy ingyen és teljes ellátással utazhat a következő városig a vonattal. Mit tesz isten, Thompson egy teljesen őrült fazonnak adta oda a jegyet, aki nem meghúzta magát, hanem verekedést provokált. Huntert emiatt eltiltották a demokraták köréből jó sokáig. Egy élénk, másik anekdotában Thompson leírja, hogyan ugrott ki Mankiewicz egy bokor mögül, hogy kalapáccsal megtámadja. Na, most ezeket a sztorikat a kortársak is tudták, hogy poénos hanták. De ott volt benne a múlt igazsága, amikor egy politikus a testőreivel veret meg valakit. Ezeket így is kell nézni.

1970-ben Thompson a Colorado állambeli Pitkin megye seriff posztért is indult a Freak Power kampányban. A program magában foglalta a kábítószerek dekriminalizálását (csak személyes használatra, nem kereskedelmi, mivel ő helytelenítette a haszonszerzést) az utcák feltörését és füves sétálóközpontokká alakítását, valamint minden olyan magas épület betiltását, amely eltakarja a kilátást a hegyekre. A sétáló város/Budapest puzséri koncepciója nyakamat rá, hogy innen (is) jön.

Ezen kívül tervezte Aspen átnevezését „Fat City”-re, hogy elriassza a befektetőket. Thompson ezután, hogy nehogy lehippizzék, skinheadre borotválta a fejét és már csak „hosszú hajú ellenfelemként” emlegette a rövid katonai hajviseletet viselő republikánus jelöltet. Bármennyire hihetetlen 44%-ot ért el. Sajnos nem nyert, de volt olyan szakasz, amikor vezetett.

A számomra legviccesebb újságírói linkeskedése egészen pofátlan. 1975-ben Wenner megbízta Thompsont, hogy utazzon Vietnamba, hogy írja le a vietnami háború végét jelentő eseményt. Thompson éppen akkor érkezett Saigonba, amikor Dél-Vietnam összeomlott, és más újságírók elhagyták az országot. Ott volt egy napot, becsekkolt, megmutatta magát látványosan a többi újságírónak, hogy itt van, de kb. ennyi. Ezután egy kereskedelmi járattal elutazott Bangkokba, ahol találkozott feleségével és Wenner pénzén néhány hetes, ahogy ő nevezte „teljesen meg nem érdemelt pihenést és kikapcsolódást töltött.” Thompson nagy jókedvében Thaiföldön egy egyedi sárgaréz ajtótáblát is készíttetett, amelyen a „Rolling Stone: Global Affairs Suite. Dr. Hunter S. Thompson” felirat állt, emellett egy belegravírozott világtérkép és két villám volt látható a táblán. „Ennyi volt.” – mondta később Wenner. „Nincs történet. Csak az a tábla.” Thompson később időben befejezte a történetet. Mármint úgy értem 1985-ben Saigon bukásának 10 éves évfordulójára.

Ahogy William McKeen életrajzíró írta: „Saját szórakoztatására írt, és ha mások is eljöttek az útra, az rendben volt.”

A hírnév és következményei pt. 100
Thompson újságírói munkája az őt ismerők szerint az 1974-es afrikai útja után kezdett komolyan kárát látni, akkor a Rumble in the Jungle című filmet és a meccset kellett volna tudósítania – George Foreman és Muhammad Ali legendás nehézsúlyú bokszmeccsét.

Ahogy Wenner Roger Ebert filmesnek fogalmazott a 2008-as Gonzo: Dr. Hunter S. Thompson élete és munkássága című dokumentumfilmben: „Afrika után egyszerűen nem tudott írni. Nem tudta összerakni.” Thompson 1973-ban próbálta ki először a kokaint. Különböző barátok, családtagok és szerkesztők megjegyezték, hogy annak hatása a termelékenységére és kreativitására pusztító volt. Pedig kapott volna jó lehetőségeket. Szerkesztője a The Examinernél, David McCumber így reklámozta be a többieknek Huntert: „Egyik héten savtól átitatott halandzsa lesz a maga varázsával. A következő héten a legmagasabb szintű, éles politikai elemzés.”

Továbbá volt egy zseniális, fanyar, cinikus könyvötlete, amit sosem írt meg. Az 1990-es évek elején Thompson azt állította, hogy a Polo Is My Life című regényén dolgozik. 1994-ben a Rolling Stone röviden kivonatolt belőle. Wenner úgy jellemezte, mint „Hunter utolsó nagy írása”. Ebben persze a koktélozgató, jachtozgató, pólózgató gazdagokat osztja. Maga Thompson 1996-ban úgy jellemezte, hogy „szexkönyv lesz – tudod, szex, drogok és rock and roll. Egy lepukkant szexmozi menedzseréről szól.”

Thompsont 1990 márciusában szexuális zaklatással is vádolták, amikor az egykori pornószínésznő Gail Palmer azt állította, hogy Thompson megdobta egy jégkockával, és csavargatni akarta a bal mellét. Az érdekesség, hogy Hunter maga hívta ki a rendőröket. Öt vétség miatt indult ellene testi sértés és kábítószerrel való visszaélés vádja, miután a rendőrség razziát tartott otthonában. A vádakat két hónappal később ejtették.

A regényt a Random House 1999-ben tervezte kiadni, és még az ISBN kódja is megvolt, de végül a fiókban maradt. Thompson ugyanúgy fejezte be újságírói pályafutását, ahogy elkezdte: sportról írt. 2000-től 2005-ben bekövetkezett haláláig heti rovatot írt az ESPN.comnak.

„A saját hazámban egy távoli országban vagyok,
Hajnalban jó éjszakát kívánok”- Villon parafrázis Thompsontól

Halál és egyéb durva tréfák
Hunter a februárt mindig „komor” hónapnak találta, mert ekkor véget ért az amerikai futballszezon. Emellett nehezen viselte a korát és krónikus egészségügyi problémáit (csípőprotézis). Gyakran motyogta: „Ez a kölyök öregszik.”

Elég érdekes a halálának sztorija, mert egyáltalán nem olyan öngyilkosság, mint az esetek 99%-a. Fia, épp meglátogatta a hétvégén, de az unokája és a menye is ott volt, sőt, a volt felesége is, csak nem a lakásban. Felesége, Anita, az Aspen Clubban tartózkodott, és telefonált vele, miközben Hunter felhúzta a fegyvert. Az Aspen Daily News szerint Thompson megkérte, hogy jöjjön haza, és segítsen neki megírni az ESPN rovatát, majd a pultra állította a kagylót. Anita azt mondta, hogy összetévesztette a pisztoly kattanását az írógép billentyűinek hangjával, és letette a kagylót, amikor lőtt. Will, az unokája, és Jennifer a szomszéd szobában voltak, amikor meghallották a lövést, de összetévesztették a hangot egy leeső könyvvel, és nem ellenőrizték azonnal Thompsont. Juan, a fia, találta meg az apja holttestét. Thompson belső köre azt mondta a sajtónak, hogy depressziós volt.