John Szwed: So What – Miles Davis élete
Lets talk about jazz!
A jazz az olyan, hogy: Jó csípősen szereted a levest? Mehet még bele paprika? Igeeen? Na, akkor még kettőt!
Szóval jó szívvel senkinek nem merem ajánlani ezt a műfajt, aki nem szereti alapból. Ellenben a jazz története maga végtelenül izgalmas. Tulajdonképpen csípős méz. A zene betömörült, besűrűsödött egy adott pillanatban, ez a momentum a XX. század egyik legnagyobb csodája.
Miles Davis élete maga a jazz, és egyben a XX. századi Amerika története. Fura, hogy két egymást követő évben (2004 és 2005), két könyv is jelent meg magyar nyelven Davisről, míg másokról addig semmi, leszámítva a Robert Goffin által jegyzett 1974-es Armstrong, a dzsessz királya című kötetet. De szerencsére John Szwed könyve: So What – Miles Davis élete mindenkiről szól. A másik „igazi” önéletrajzi könyv (Quincy Troupe – Miles Davis) nagyon Miles szemüvegén át láttatja a világot. A So What esetében viszont felteheted a többi jazz-zenész napszemüvegét is.
Attól ne félj, hogy elveszel a jazz kakofóniában, ez egy jól megírt, le- és felvehető könyv. Ne feledd,
amerikaiaknak írták Amerikában, akik nem az olvasáskultúrájukról híresek! Menni fog, nyugi!
Miles Davis
Miles Davis hatása szerintem beláthatatlan, nélküle nem teljesen érthető a XX. század zenei kultúrája. Nemcsak nagy hatású, hanem ténylegesen fantasztikus muzsikus volt, és az a vicces, hogy nem volt minden idők legjobb trombitása, de játéka mégis páratlan.
A jazz egyik nagy újítója, olyanokat is mondtak, hogy amikor nem zenélt, akkor csak toporgott a jazz. Nevezték a Sötétség hercegének és a Jazz Picassójának is.
Életéről olvasni annyi, mint utazni a jazz történetében az 1940-es évek közepétől az 1990-es évek elejéig, mivel ebben az időszakban szinte minden fontos újításba és stílusfejlődésbe belekeveredett vagy maga indította el.
Davis ütötte a ritmust és a nőket, fújta a trombitát és a heroinfüstöt.
Sok jazz-zenészről készült film, de érdemes Miles-szal kezdeni, mert mind jó. Megkerülhetetlen kis ember.
Ha nem szeretsz olvasni, és utálod a jazzt, akkor is kötelező. Nézd Mike Dibb dokumentumfilmjét, az Emmy-díjas The Miles Davis Story-t vagy a zenésznek is kiváló Don Cheadle által rendezett és főszerepelt a Miles Ahead című filmet.
Miles Davis III
Miles Dewey Davis III (1926–1991) amerikai trombitás, zenekarvezető, karmester és zeneszerző.
Harmadik Davis 1926. május 26-án született egy jómódú afroamerikai családban. Már ez is egy érdekesség. Nem fogom a könyv poénjait lelőni, de ezt nem bírtam kihagyni. Édesanyja, az arkansasi Cleota Mae Henry zenetanár és hegedűművész, édesapja, Miles Dewey Davis fogorvos volt. Egy 200 hektáros birtokuk is volt az arkansasi Pine Bluff közelében, jövedelmező sertésteleppel. Ha nem lett volna elég, még az apai nagyszülei is jómódúak voltak. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy a szegregált, rasszista Amerikában volt ilyen sztori is.
Miles az élet nevű játékban nem sokat teketóriázott, rögtön a húrok közé csapott, izé, vagyis belefújt
a trombitába.12 éves korára kijelentette szüleinek, hogy a zene lett a legfontosabb dolog az életében.
Tizenharmadik születésnapján apja vett neki egy trombitát. Azóta csak a magáét fújja. Az anyukája azt szerette volna, hogy hegedüljön. Érdekes lett volna egy híres fekete hegedűs, benne volt a pakliban.
Spoiler alert: ugord át!
Mint azt említettem is, tisztában vagyok vele, hogy nem feketeöves gyakorló zenebuziknak írok könyvajánlót, ezért hidd el, ha nem szereted annyira a jazzt, akkor is izgalmasnak fogod találni! Kezdve azzal, hogy felteszi Saint Louist a térképre, kicsit túl van ez a New Orleans sztárolva, nem? A baseball sem csak a New York Yankees.
A könyv megértet sok dolgot veled, hogy bár Miles kivételesen jó körülmények között élt, világosan látta hogy mi veszi körül. Példának okáért, hogy az idősebb generáció, Armstrong, Cole, stb. mindig mosolyognak, sztárkorszakukban is alázatoskodtak a fehérek előtt. Nat „King” Cole még milliomosként is feszengett a fehérek környezetében.
Miles elmagyarázza, hogy ezek a zenészek fiatal korukban olyan megaláztatásokat éltek át, amik örökké beléjük ivódtak. Mi nem tudjuk, de ott köztudott, hogy Louis Armstrongot kilenc évesen zárták először börtönbe, pontosabban nevelő intézetbe, de az börtön volt. Majd amint kiengedték, rá egy évre még két évet kapott, tudod miért? 1912 szilveszterén a levegőbe lőtt egy 38-as kaliberű revolverrel. Ennyi. Azt a pasit kenyérre lehet kenni, sosem volt egy gengszter. De az egy ilyen világ volt.
Nem lelőve mindent sztorit, tudjuk, hogy mennyire számít a zenekar minden tagja. Akár egy focicsapatban: Messi is a Barcelonában tud tündökölni igazán, az argentin válogatottban sokszor eltűnik. Tehát, ahogy Minarik Ede mondotta volt: Kell egy csapat. És miután összeállt, nem volt megállás. Folyamatosan játszottak, melyből olyan dolgok születtek, amit később maguk se tudtak hova tenni.
A zene szülte a zenét. Egyszer Charlie Parkernek megmutattak egy kottát, nézegette majd megjegyezte, hogy ez zseniális jazz, de ő nem tudná ezt lejátszani soha. Mire azt felelték neki, ez az ő egyik pár nappal korábbi improvizációja. Hát ilyen idők voltak ezek.
Miles Davis sok súlyos, már-már megbocsáthatatlan hibával „megáldott”, esendő ember. Tulajdonképpen az egyik függőségből ment át a másikba. Éveken át egy külön világában élt. Másfelől azonban a démonait, a hibáit, az önmaga, illetve másokkal szemben elkövetett bűneit páratlan és zseniális művészi teljesítménnyel árnyalta.
A könyv ezzel szemben nem keni el a dolgokat, nem csupán arra világít rá, hogy mekkora zenész, hanem arra is, hogy verte a nőket, és konkrétan strici is volt. Ezt úgy értsd, hogy híres embereket ismert, akkor még nem volt internet, és rajta keresztül üzletelt az utca a felső tízezerrel. Kokó és lányok. Ezek egy hatalmas tehetség legrosszabb évei voltak.
Aztán a mániás depressziójára, a paranoid viselkedésére is kitérnek, valós vagy képzelt személyes sérelmeit gyakran a feketékkel szembeni diszkriminációként élte meg. A könyv nem csak a jazz hullámait, hanem Amerika drogtrendhullámait is megmutatja: heroinláz, kokainőrület, crackjárvány.
Miles mérföldkövei
Davis öt évtizedes pályafutása során számos zenei irányt választott, de ő nem avult el, a jazz jelentős stílusbeli átalakulásának felszínén maradt.
Pályáját gyakran úgy ábrázolják, mint amely legfeljebb a hatvanas évek végéig volt fejlődőben, majd stagnálni, illetve művészileg hanyatlani kezdett, és a nyolcvanas években is mintha a múltjából akart volna élni.
Hát, meg lehet hallgatni az utolsó albumát, amit Biggie beatmakerével, Easy Mo Bee-vel csinált. Ez 1989-ben kész volt, csak a halála miatt csúszott a megjelenés.
Az egész trip hop vonalat megelőzte.
Doo-Bop (1992)
Rebesgetik azt is, hogy az 1950-es évek elején a Prestige Records-nál rögzített legkorábbi hard bop zenék csak a zenészek heroinfüggősége miatt ilyenek, vagyis azért ez a zaklatott jazz. Az ilyen megfogalmazások olyan szintű zenei műveletlenségre vallanak, mintha valaki villával akarná enni a levest. Természetesen ezek az albumok elképesztő koncentrációt és szellemi munkát igényelnek. Csodák. A könyv nem tagadja azt sem, hogy mi volt akkor, amikor valójában be voltak herkázva. Szörnyű pancserkodás, önmaguk égetése.
A cool korszak természetesen cool, a Louis Malle filmjéhez szerzett zenéje már előre vetíti a jazz jövőjét (tizedik perc környékén).
Aztán jön a hard bop és a modális jazz (a Milestones, Kind of Blue, az E.S.P.; a So What vagy a Flamenco Sketches, ezek mind megkerülhetetlenek).
Miles Davis: Kind Of Blue (Full Album)
És akkor van az elborult „elektromos” Miles, ami vízválasztó, sokak korszakalkotónak tekintik, mások nem tudnak mit kezdeni vele. Ez nem az öltönyös szalonjazz, az biztos. Forradalmi időszak, radikális technikával készíti zenéit, amik még ma is olyanok, mintha a jövőből szólnának. Sun Ra is hasonló vonalon mozgott. Itt felesleges klasszikus albumban gondolkodni, itt minden session maga egy mű.
Miles Davis: Dark Magus (1974)
A hetvenes évek eleji Davis-számok vonatkozásában ezek zenekari összművek. Csapatmunkák. Nem voltak előre megírva. Hangszilánkok, dallamtöredékek és egymásra reflektálás a zene nyelvén. Felettébb kétséges indokolt-e az a beidegződés, hogy a fantázianevekkel ellátott hatalmas áradások után Miles Davis nevét írták ki, mint szerzőt. Mondjuk akkor ő volt a húzónév, ma mindenki legenda onnan: Herbie Hancock, Wayne Shorter, Ron Carter, Tony Williams, Liebmann. Sőt, legyünk őszinték, van, aki túl is szárnyalta.
Jazz Ablak-Zsiráf, jazz Mi-micsoda
Szwed külön erőssége ahogy Davis zenészéletét tárgyalja, a zenei mozgalmakat illetve egyes felvételek hátterét. Egy zeneelméletben és a jazz előállításának (értsd: a hangszerek speciális megszólaltatásának) technikáiban jártas szerző elemzi az életmű csúcsait és kulcsfontosságú felvételeit. Árnyaltan magyarázza el olyan zenei forradalmárok újításait, mint Charlie Parker és Gillespie bebop játéka.
A „cool” stílus
„A gesztusok, a laza tartás, a begyakorolt kifejezéstelenség, a kiszámított közöny, egy adott ívű hanyatlás. A „cool” hatásos metaforája a huszadik századi létnek. A cool gyökerei a nyugat- és közép-afrikai filozófiákban keresendők, amelyben a szépség és a jellem a nyugodt önuralomban egyesül. Összecseng ezenfelül a találékony ember tizenkilencedik századi megtestesülésével, a dandy-vel, azzal az arisztokratikus bohém entellektüeltípussal, amelyet Baudelaire ábrázol: »A dandy szépségének megkülönböztető vonása mindenekelőtt a hűvös fellépés, ami abból a szilárd meggyőződésből ered, hogy nem szabad felindulni; nevezhetnénk szunnyadó tűznek is, amely felsejlik, és akár lángra is lobbanhatna, de ez nem célja.« A dandy mozgatórugója „az a heves szükségérzet, hogy eredeti legyen…”
Ez mind 1/1 Miles Davis. Kivéve mikor elcsúszott a havon.
