„Többet tanultam a dalokból, mint bármiből. A dalok az én lexikonom. Hiszek a daloknak.” – Bob Dylan.
Aligha akad még egy ember a modern könnyűzenében, aki többet tudna a dalszerzés fortélyairól, mint Bob Dylan. Azonban a cím által keltett várakozásokkal ellentétben ebből a könyvből ezt nem fogod megtudni. Vagy mégis? Dylan egy intellektuális utazásra invitálja az olvasót, beszélget velünk, sztorizgat, mesél. A kötet jelentős részét alkotják a dalszerzés mesterségét boncolgató gondolatmenetek, ám mindezt személyes megfigyelések árnyalják, melyekkel Dylan azt kutatja, miért is vannak ránk ilyen mély hatással ezek a zenék. Mégsem ad egyértelmű magyarázatot arra, miért pont ezt a 66 alkotást emelte ki. Taylor Swift vagy Elton John mindent tud a dalszerzésről, de egy ember nem lehet ennyiszer szerelmes, és szerencsére nem is csalódik ennyiszer, mint ahogy az a számaikban hallható.
A gyártósoron dolgozó giccsgyárosok mindent le tudnak másolni, szinte tökéletesen. Azonban az igazi dalok soha nem tökéletesek; hibáikban és egyediségükben rejlik varázsuk, hiszen a szerző valódi szenvedélyeit és szenvedéseit tükrözik. Ahogy a népdal mondja: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.”
Bob ezt így fogalmazta meg:
„Az emberek megpróbálhatják a zenét tudománnyá változtatni, de a tudományban egy meg egy mindig kettő lesz. A zene, mint minden művészet, újra és újra azt mondja el nekünk, hogy egy meg egy az a legjobb esetben három.”
Az ember, aki mindenhol ott volt
Bob Dylan neve hallatán számtalan megközelítés létezik, ám valahogy mégis mindig elillan a lényeg a kezünk közül. Martin Scorsese két dokumentumfilmet is készített róla. Ez már önmagában is hallatlan?! Kiről készít Scorsese két doksit is? A 2004-es No Direction Home, és a 2019-ben a Netflix által kiadott Rolling Thunder Revue is ajánlatos.
Kötelező viszont a 2007-es Todd Haynes által fémjelzett I’m Not There című játékfilm, amelyet „Bob Dylan zenéje és megannyi élete ihletett”. A film hat színészt, Christian Bale-t, Cate Blanchettet, Marcus Carl Franklint, Richard Gere-t, Heath Ledgert és Ben Whishaw-t mutatja be Dylanként. Bob életének különböző aspektusainak feltárására. Igen, Dylant nő és fekete kisfiú is alakítja. Érdemes elveszni benne.
Dylan lett az egyetlen olyan előadó a könnyűzene történetében, akinek a hatvanas évek óta minden évtizedben sikerült felkerülnie a Billboard Top 40-es listájára. A legfurább vele kapcsolatban a szürreális díjeső.
A Grammy-, Oscar- és Golden Globe-díjas dalszerző 2016-ban még az irodalmi Nobel-díjat is megkapta, amiért bővítette a költői eszköztárat az amerikai dalhagyományok terén. Ez könyvünk szempontjából is fontos, Dylan mindent tud, és amit netán mégsem, azt érzi.
Több mint 145 millió lemezt adott el, amivel a valaha volt egyik legkelendőbb zenész, mindezt olyan számokkal, amik nem feltétlen keresik a hallgatók kegyeit.
Bob Dylan hetvenedik születésnapjának alkalmából három egyetem – a Mainzi Egyetem, a Bécsi Egyetem és a Bristoli Egyetem – szimpóziumokat rendezett munkásságáról. Irodalomkritikusokat és kultúrtörténészeket hívtak meg, hogy előadásokat tartva mélyebb betekintést nyújtsanak Dylan életművébe és zenei örökségébe. Dylan művészete azonban túlmutat a zenei világon; kevésbé ismert, hogy 1994 óta kilenc festmény- és rajzkönyvet is kiadott, miközben képzőművészeti alkotásai nagynevű galériákban is feltűntek.
Írásban már messze nem ilyen aktív. Első könyvterjedelmű kiadványa a Tarantula című verseskötet még 1971-ben jelent meg, ezt követte a Chronicles: Volume One című memoárja 2004-ben. Legutóbbi kötete, a The Philosophy of Modern Song közel egy évtizednyi munka eredményeképpen született meg, ráadásul jelentős formai eltérést mutat előző két kiadványához képest. Egyesek szerint az írások rögtönzöttnek tűnnek, én úgy vélem, inkább természetesek. Dylan legfőképp személyes megfigyeléseit osztja meg, mintsem hogy általános igazságokat hirdessen, ezzel gondolkodásra serkentve az olvasót steril válaszok helyett.
A könyvben megjelenő zenei merítés meglehetősen széles skálán mozog. Dylan azokat a dalokat válogatta össze, amelyeket tinédzser- és huszonéves korában hallgatott, és minden egyes szám esetében külön kitér arra is, hogy miért számítottak akkoriban újdonságnak. Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi magyarok, mikortól és hogyan kapcsolódtunk be az angolszász pop-rock és egyéb zenei stílusokba, de úgy tűnik, a rockzene későbbi változatai jelentették számunkra a kapcsolódási pontot. A rock and roll már szinte retróként érkezett el hozzánk, Fenyő Miki révén. Mindenesetre a könyv vizuális megjelenése 10/10. Rockabilly kedvelőinek kimondottan ajánlott, de ajándéknak sem utolsó.
Amennyiben az ötvenes, hatvanas évek iránt érdeklődsz, ez a kiadvány tökéletes választás számodra. Nem csupán a dalok miatt, hiszen kevés mű nyújt olyan átfogó betekintést az Amerikai Egyesült Államok akkori kultúrájába, amelyet egyaránt jellemeztek a határtalan nagy álmok, a kiapadhatatlan remények és az atomfenyegetés sötét árnyéka. Ebből a szempontból az írás kicsit becsapós lehet, mivel nem egy tudományos dalszerzői kézikönyvről van szó. Inkább egy nosztalgikus visszatekintés az elmúlt korokra, noha abba maximálisan belevisz.
Sokan várták, hogy Bob Dylan aktuális sztárokat, mint Kendrick Lamar vagy Taylor Swift is elemezni fog. Hát nem. Bob az angolszász könnyűzenei dalkincs legjavát gyűjti egybe Little Richardtól, Elvis Presley-től és Frank Sinatrától kezdve Roy Orbisonon, Santanán, Clashen és a Grateful Deaden át egészen Nina Simone-ig.
Hatvanhat lírai esszében egyszerre fejti ki a dalok mögött húzódó érzésvilágot, zenei formanyelvüket, valamint keletkezési körülményeiket. Utóbbiak tárják fel csak igazán a korszak lényegét. Dylan azonban nem elégszik meg puszta kommentárokkal: egy-egy dal kapcsán gyakran az emberi létezés mélyére visz, sorai néhol szinte maguk is költészetté válnak. Hű maradva önmagához, soha nem habozik véleményt formálni erkölcsi és társadalmi kérdésekben. Van itt C.I.A, népirtás, de buli és szerelem is. Dylan olyan titkokat és tényeket is felfed, amelyekről még az amerikaiak sem tudtak. Kíváncsi vagy, hogy mit jelent valójában a „Tutti Frutti”? Biztos vagy benne?
Mi ellen lázadsz? – Mid van?
„Mi ellen lázadsz, Johnny? – Mi ellen lehet?”. Idézi a könyvben Marlon Brando A vad című 1954-es motoros roadmovie filmjének mondatát.
Vegyük példának okáért Little Richard halandzsa nyelven felsíkoltott: vapabalubap, vapbembum nyitását. Ilyesmi azelőtt nem létezett, egyszerre idézik meg a woodoo szertartások misztikus atmoszféráját, egy megszállott lélek drámai kitöréseit, amelyen keresztül mintha maga a démon nyilvánulna meg, de ezen túlmenően is Kicsi Ricsi száma tele van belső poénokkal, utalásokkal.
Little Richard: Tutti Frutti
A Frutti az akkori szlengben, a meleg férfit jelentette, és a Tutti frutti egy olyan parti volt, amit nem merek leírni, mert nagyon forró és nagyon 18 karikás. Dylan elmondja konkrétan a könyvben mi a sztori, persze ezt Elvis-ék, a fehér Amerika nem ismerte. Ők csak koppintották a feketéket. Félreértés ne essék, Bob Elvis-t is nagy énekesnek tartja. Természetesen helyet kap a könyvben, ahogyan a Blue Suede Shoes is. Bár nem Elvis dalaként, lévén azt is koppintotta, beleértve Perkins kis kiállásait is, így megy ez.
Carl Perkins: Blue Suede Shoes
A zseniális képek mellett, nagyon jók a megfigyelései is. A könyvben például kiemeli, hogy a country egyik előfutára, a bluegrass műfaj a metálzene kliséi mentén is értelmezhető.
„A bluegrass a Heavy Metal másik oldala. Mindkettő hagyományokkal átitatott zenei forma, amely évtizedek óta nem változott, sem látványban, sem hangzásában. Művelői még mindig úgy öltözködnek, mint Bill Monroe (bluegrass) vagy Ronnie James Dio (heavy metal). Mindkettő jellemzője a sajátos hangszerelés és a formához való szinte áhítatos ragaszkodás.” – Dylan.
Dylan éleslátása és az ilyen típusú párhuzamok megfogalmazása teszi igazán értékes olvasmánnyá ezt a könyvet. De még véletlenül se higgyük, hogy lenézően nyilatkozik, épp ellenkezőleg, szerető figyelemmel fordul a témához. Hogyan is lehetne másként, amikor olyan dallamokról van szó, mint ez az Osborne-szám. Tiszteljük a régi vadulókat, ők is tudtak, ők is megtették, amit lehetett.
The Osborne Brothers sing „Ruby, Are You Mad?” in Bluegrass Country Soul
A könyv dalszerzésről szóló lényegi üzenetét tömören is összegezhetjük. Ahogy korábban is említettük, a valós élményeket kell megénekelni. Emellett természetesen helyet kapnak technikai észrevételek is.
„A dalírás java része, mint minden írásé, szerkesztés: a lényegi gondolat lepárlása.
A kezdő szerzők gyakran a finom megmunkálás, a díszítőelemek mögé bújnak.
Sok esetben a művészi tökély abban rejlik, ami kimondatlan marad.”
Dylan élettapasztalata a könyvben megjelenő idézetekből tisztán kiviláglik: „Nem a dalaim voltak nagyok, a világ lett kicsi.” Vagy. „A bolondoknak is sok dalt köszönhetünk.” Arra járnak, amerre mi nem mernénk vagy olyat látnak, amit mi nem látunk.
A következő sorok kvintesszenciája a művészi szabadság megfogalmazásának.
„A pénz nem beszél, hanem káromkodik.” […] „A művészet: véleménykülönbség. A pénz: egyetértés. Én Caravaggiót szeretem te Basquiat-ot. Mindketten szeretjük Frida Kahlót. Warhol pedig mindkettőnket hidegen hagy. A művészet épp az ilyen pezsdítő öklözések, a nézetkülönbségek révén fejlődik. Ezért nem létezhet úgynevezett nemzeti művészeti forma. Az effajta próbálkozásokon érződik a görcsös igyekezet az élek lekerekítésére, a törekvés, hogy minden vélemény beleférjen, a remény, hogy senkiével nem ütközik. Ebből az egészből aztán egykettőre propaganda lesz, és rangsorokkal operáló kommercionalizmus.”
Továbbá megtudunk olyan kis finomságokat is, hogy az amerikai és angol dalokban a „river” szó mint főmotívum gyakran eltérő metaforikus jelentéssel bír. Amerikában a Mississippi fenséges, hatalmas, áradó erőt és előrehaladást sugall, útmutatást nyújtva céljaid felé. Angliában a Temze mocskos csatorna, ami lefed, eltakar, amibe beleköpsz.
A zenész, mint próféta, mint varázsló szerepéről is már-már misztikus megfejtéseket is hallhatunk.
„Az igazi szemfényvesztőknek, az igazán jóknak egy kicsit hinni is kell a csodákban. A becsületes embert nem lehet becsapni.”
A történetek mélységéről, a karakterekről is minden számnál külön értekezik. Semmi sem tükrözheti az amerikai sokszínűséget annyira hitelesen és megindítóan, mint az alábbi videó. Az olasz-amerikai nő és a holland-amerikai férfi mellett egy afroamerikai szereplő is megjelenik benne, míg a dal maga a spanyol közösséget állítja a középpontba. Ez a dal is helyet kapott a könyvben, mint a kulturális diverzitás zenei ünneplése.
Townes Van Zandt: Pancho and Lefty
A megannyi humoros képen és sztorin túl, egészen megrázóak is helyet kaptak. John Trudell (1946. február 15. – 2015. december 8.) sziú indián író, költő, zenész és politikai aktivista volt. Az 1970-es évek nagy részében az Amerikai Indián Mozgalom elnökeként tevékenykedett. Keményen fellépett az az amerikai kormányzattal szemben. Mint korábban egy lovas extrém sportokkal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, anno a sziúk soha semmilyen módon nem írták alá és egyeztek bele, hogy területük (kb. négyszerese Magyarországénak) az államok része legyen. Nemes egyszerűséggel, elvették tőlük.
1979. február 12-én Trudell felesége, Tina Manning, három gyermekük és anyósa, életüket vesztették egy gyanús tűzesetben. Rájuk zárták kívülről a lakókocsit és felgyújtották. A mai napig nincs feltárva az ügy. Miután várandós felesége, három gyermeke és anyósa meghalt, Trudell az írás és a zene felé fordult. Terápia és gyógyír. Nehéz ilyenkor mit mondani.
John Trudell: My Heart Doesn’t Hurt Anymore – (Bone Days)
A dal elszáll, az írás megmarad?
A cikkünkben nem tértünk ki külön erre, de fontos megjegyezni, hogy a The Philosophy of Modern Song nem csupán egy hagyományos olvasmány, hanem audiovizuális élményt kínál. Az olvasás során ajánlott az adott dalok meghallgatása, miközben az album képeit lapozgatjuk, hiszen a kötet gazdagon illusztrált, és a vizuális tartalom jelentősen hozzájárul az élményhez.
Egy érdekes és vitatott esemény is kapcsolódik a könyv amerikai kiadásához.. Kiderült, hogy Dylan egy dedikáló gépet vett igénybe. Ezzel tán még nem is lenne baj, de pénzt is kértek érte. Kilencszáz példány „saját kezű aláírást” tartalmazott, amit darabonként 599 dollárért (kb. 234 ezer forint) árultak. Sőt, minden egyes példányhoz a Simon and Schuster kiadó hitelességet garantáló levelét is csatoltak. Amint azonban az olvasók megkapták a könyveket, többen fotókat osztottak meg róla az interneten, és gyorsan észrevették, hogy minden aláírás egyforma. Miután ez nyilvánvalóvá vált, a kiadó és Dylan bocsánatkérő közleményt adott ki, amelyben elismerték a gépi aláírás használatának tévedését, és kártérítést ajánlottak minden elégedetlen vevőnek.
Ne feledjük mit mondott anno: „A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van.” Dedikálni momentán nem volt kedve. Ez a kis intermezzo azonban ne szegje kedveteket a könyv beszerzésétől.
