Cleon Peterson az Angyalok városában alkotó művész, akinek inkább az ördögök dominálnak a kaotikus, harcokat és erőszakot sajátosan ábrázoló festményein, amelyek a hatalom és az alávetettség örök kérdéseit szimbolizálják.
Annyira stilizáltak és esztétikusak a festményei, hogy elsőre talán nem is tűnik fel mi folyik ott. Mi folyik? Véééér. Nagyon szép, esztétikus kivégzések. Az embernek szinte kedve lenne így meghalni.
Cleon Seattle-ben született, és nemcsak festő, hanem szobrász is. Nem tudtam kideríteni, hogy felvett művésznév vagy igazi a Kleón név. Abban biztos vagyok, hogy találó, és Cleon mindenképp utánanézett Kleónnak. Kleón ugyanis a leghíresebb görög demagóg volt. A szó negatív csengése is jórészt neki köszönhető. Eredetileg bőrkereskedő, aki ezt az üzletet rabszolgáira bízta, és államügyekkel foglalkozott.
Tulajdonképpen egy személyben is sokat tett azért, hogy nagyravágyó tervei hozományaként Athént, a városállamot, akaratán kívül romlásba döntse. Többek között mindenáron erőltette a háborút Spártával. Epic fail! Ezen kívül arról híres még, hogy kegyetlen büntetést erőszakolt ki a hűtlenség vádja alá került Leszbosz szigetén élők ellen, ezer arisztokratának vették vérét a kivégzések sorozatában. Amerre járt, megtévesztés, halál és vér szegélyezte útját. Természetesen ő is erőszakos halált halt.
Cleon Peterson képein is észre lehet venni a görög vázákról ismert kinetikus hatású mozgó alakokat. Biztosan ihlették a hírhedt névrokonához kapcsolódó történetek is. Amúgy ő is híres faszi, konkrétan celebnek számít az úgynevezett jobb körökben. Csak nálunk nem ismerik. Egyéni kiállításait, mint például a „Victory” és az “End of Days”, a világ több nagyvárosának galériáiban is bemutatták.
A nyers erő logikája
A képein gyakran utolsó tragikus végkifejletek láthatók. Ezeket a pillanatokat nagyon szép formanyelvvel festi le, de ettől függetlenül ijesztőek. Hatalmas, izmos, nagytestű, kisfejű, gorillaszerű, sötét alakok ölnek meg világos, emberibb lényeket. Mint amikor valakinek a vitába nem érve van, hanem hangosabban leugat, leüvölti a fejed. Na, ez továbbtolva a végletekig. Carl von Clausewitz gondolata, miszerint a vitában lehet végső érv a totális háború, a másik megölése, itt tökéletesen beigazolódik. Hisz ha kinyiffantod a másikat, akkor nem lesz több ellenérve sem. Sötét és gonosz logika.
A képein összeütköző alakok vagy ugyanolyan tufa, sötét lények, vagy még rosszabb.
Ha figyelmesen megnézi az ember, azt látja, hogy gyakran nagyobb méretű, erősebb, többségben
lévő lények pusztítanak kisebb lényeket. A teljes igazságtalanság. Erősen lehet érezni képein,
nem érteni, érezni, azt a pusztító hatalmat, ami nem ismer semmilyen szabályt és kegyelmet.
A nyers erő logikája
„Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” Friedrich Nietzsche
Nietzsche is sokat foglalkozott azzal, hogy van-e a csúfnak esztétikája, vagyis szépsége. Ő arra jutott, hogy van. A rombolásnak is van szépsége. Én ezeket a festményeket szépnek tartom, de nem mernék nekik hátat fordítani. Van bennük valami végső rémisztő pillanat. Amikor a ragadozó ránéz az áldozatára és annak megfagy az ereiben a vér.A téma mindig ugyanaz: az erőszak, amely agresszív, hatalmat és behódolási dinamikát megalapozó figurák között generálódik.
A majdnem mindig görögös, félmeztelen feszülő testek feltárják az agresszorok izmos robbanékonyságát és a támadást, a halált megélők végső elernyedését. Ez a szenvedés nem valóságszerű, de mégis zsigeri, a szó, amit keresünk az, hogy pszichológiai.
Detroit | Library Street Collective | “POISON” by Cleon Peterson, 2015
A szabadság megtörését látjuk a képein. Szinte arra késztet, hogy harcolj.
Képei egyszerre ógörög hatásúak, egyszerre fasisztoidok, és kommunista propagandaplakátok. Intenzív hatást gyakorolnak. Arra késztetnek, hogy állást foglalj.
Szerintem a képei nagyon jó tesztek alapjai lehetnének pszichológusoknak a pszichopaták kiszűrésére. Lehetetlen nem érezni azonnal valami furcsa érzést Cleon Peterson munkái iránt. Mint Munch Sikolyánál, azonnal hat. Ugyanakkor a legtöbben úgy gondolom, érzünk valamilyen elutasítást, ami miatt el akarjuk venni a tekintetünket a képről, hogy ne lássuk.
Ne lássuk az igazságot?
Világos, hogy Peterson nemcsak a jelenről beszél: a múltról és talán a jövőről is. Soha többé.
Ez teszi őt és a munkáit a kortárs művészet olyan furcsa, hipnotikus szirénjévé. Aminek furcsa éneke magához húz, de egyben le a sötétbe is. Vissza tudsz jönni?
