Gördeszka és a szobrászat fura találkozása
Mit szabad és mit nem a térben? És ki dönti el, mi a jó, mi a szép?
Kényes téma, pont mint a graffiti. A gördeszka bár sport, mégis a művészet és a vandalizmus határain is mozog. Egy biztos, nem ismer szabályokat és a normakövetés hamis biztonságában élők ezzel nem tudnak mit kezdeni.
Dinamizmus és statika
A gördeszka nem a gördeszkaparkokban született, hanem az utcán, a váratlan elemeken alakult ki. A szabadság, a freestyle alapeleme ennek. A gördeszka mindent használ, és ebbe beletartoznak a szobornak nevezett tárgyak is. Igen, ez nem rendeltetésszerű használat. De biztos ez?
A művészet maga folyton fennhangon hirdeti, hogy nem ismer
szabályokat és határokat. Na, ez most tesztelve lett.
A kívülállók számára úgy tűnhet, hogy a gördeszkások csak effektíve lezúzzák ezeket a szobrokat. De sokszor a gördeszkások és a fotósok együtt dolgoznak, hogy valami újat alkossanak ezekből az egyébként statikus műalkotásokból. Ezért most megosztunk néhány zseniális fotót, egy kis kontextust is adunk ezekhez a szobrokhoz.
Forma és fotó
Ha azt hinnénk, hogy nincs erről külön könyv, tévedünk. Raphaël Zarka egy egész könyvet szánt a témának. A Riding Modern Art szigorúan a gördeszkások és a nagyméretű szobrok és a public art kapcsolatára összpontosít. Zarka amúgy a témával már a Free Ride (2011) című könyvében is foglalkozott, amelyben többek között a hivatalos pályaelemek geometriája és a szobrok hasonlóságai is szóba kerültek. Deszkás képeket imádóknak ez sk8 porn. Szóval igazi esztétikai nyálcsorgatás. Amellett érdekes, de nem minden művészt zavarja, ha rágurulnak az alkotásaira. Sőt, ha ez sem lenne elég, még filozófiája is van a dolognak.
Gördeszkázás, mint fenomenológiai minimalizmus? Mi van? Nyugi, azért érthető.
Raphaël könyvében a gördeszkázást fenomenológiai minimalizmusként írják le.
Ha tovább megyünk az esztétika nyelvén, a geometriai absztrakcióra utalnak a szerzők, miszerint a gördeszkásokat az alapvető formák érdeklik. De nem kell ezt túlgondolni, a lényeg, hogy deszkázás közben állandóan egyfajta vadászat folyik az érdekes elemekre, helyszínekre és mindezek középpontjában a forma áll, amely ezáltal új szerepet kap.
A művészek formát, kompozíciót szeretnének létrehozni, gyakran a figurák, fák vagy virágok helyett háromszögek, körök és kockák vannak. Ez ad egyfajta bármi lehet, bárminek nézhetem, felhívást, dinamizmust.
Zarka ezt így fogalmazza meg: „A minimalizmus legradikálisabb művészei, akiket én fenomenológiai minimalistáknak nevezek, nem igazán törődnek a tárgyakkal. A térélmény érdekli őket. Nem igazán a látás, hanem a tapasztalat. Nem arról van szó, hogy egy tárgyat egy térbe helyezünk és ránézünk, azt gondoljuk, hogy a tárgyak újradefiniálják az egész teret. Számukra a szobor nem tárgy, hanem egy tér, amit nem csak nézel, hanem mozgáson keresztül, egész testeddel is felfoghatod, és nem csak a szemeddel tapasztalod meg. Szerintem ez nagyon fontos és megfelel a gördeszka logikájának is.”
Az átlagember logikáján túl. Mit gondolnak maguk a szobrászok?
Érdemes a másik fél másik felét is meghallgatni. Természetesen senki nem örül annak, ha szobrát tönkreteszik, de azt, hogy használják már nagyon is sokan szeretik. A szobrászok egy része alkotó ember. Az átlagember nem is sejti, hogy műalkotások sokasága van múzeumok hátsó termeiben eltemetve, ahol szinte senki sem figyel rájuk. Sok szobrász valójában örül annak, ha „beélik”, ha használják a szobrát, ha történetet, utóéletet kap az alkotása, ha kommunikál vele a világ.
Tehát a műalkotás, az egyszerű forma és a körülötte lévő tér kapcsolata igenis fontos,
és nem csak a polgármester urak, és a fagylaltozó turisták véleménye számít.
Barry Flanagan, akinek a Camdonian nevű szobra Londonban található, és meg is lett „deszkázva”, élő példa arra, hogy kimondottan örül neki, ha a szobra élővé, használttá válik. Barry Flanagan azért készítette ezt a darabot, hogy Londonban nyilvánosan kiállítsák, mert nem tetszett neki, ahogy a múzeumok megváltoztatták az emberek véleményét a szobrokról, a szobrairól. Eleve a steril kiállítótermi pózerkedést nem kedvelte. A szobrok csak használódjanak, az se baj, ha le vannak kakilva. Ezt ő maga mondta.
Deszkázható szobrok
De vannak művészek, akik kimondottan deszkázható szobrokat is építettek. Például CJ Rench Seattle-ben, a Jefferson Parkban vagy a gördeszkás vallási oltárnak is tekinthető Cuellar-szobor, ami előtt úgy kell imádkozni, hogy nyomsz rajta valamit.
Még egy kis filozófia: gördeszka mint tánc?
A város a színpad, a deszka az eszköz. Igen, vannak olyan művészek, akik a gördeszkát egyfajta sportos koreografikus táncművészetnek tekintik. Miszerint „a gördeszkázás egyfajta tánc, az egyensúlyi játék művészi szintje. Koreográfia, szabad szituációs játék, kísérletezés.” A már említett Raphaël Zarka is egyetért ezzel, és Iain Bordent, Tait Colberget idézi, akik a „The Skateboarding Art” koncepció hívei.
A szobrok hangszerek, amin játszanak a deszkások
„A művészetben, ha szobor helyett akció van, azt performansznak nevezzük, a művész pedig előadó. Egy zenész és egy színész is előadó, játszanak, színészkednek, ami azt jelenti, hogy előadnak egy forgatókönyvet vagy egy kottát, és ha ezt megteszed, akkor az egy interpretáció. Ez volt tehát az egyik ötlet, hogy túllépjünk a modern művészet vandalizmusán. Az volt az ötletem, hogy a szobrokat partitúrákként tekinthetnénk meg, amelyeket gördeszkázók adnak elő. Tehát van egy deszkás, aki aktiválja a szobrot.” – Zarka
Szoboraktiválás: ON!
Ha a szobor nem megy a deszkáshoz, a deszkás megy a szoborhoz.
Minek ment oda? Hahaha! Mondhatnánk, csakhogy a szobrok nem mentek oda, ellenben a deszkások igen. A sok érdekes geometriai forma szinte ingerli és kihívást jelent a gördeszkások számára, hogy új trükkökkel teszteljék határaikat – ez persze tűnhet vandalizmusnak, de ez nem szándékos, és a műalkotás újfajta megközelítését hozza. Azt is mondhatnánk kissé cinikusan így jártak a modernek. A nyers geometria beindítja a deszkásokat.
Különösen hívogató Tony Smith nagyon sok szobra, az egyik 1962-ben készített alkotásnak még a neve is „Free ride”. Mivel ennek eredetije a New York-i MOMA-ban van, Raphaël Zarkaék építettek egy hasonmást direkt deszkázásra. Michael Heizer Mega Sculpture-je meg egyenesen olyan, mint egy posztmodern gördeszkapálya. Aztán Clement Meadmore is szintén nagy kedvenc. Neki majdnem minden vízszintes köztéri szobra gördeszkázható forma.
Charles Daudelin Embacle (Párizs) alkotásától minden deszkás pavlovi reflexe azonnal beindul. A szobor, ami szinte gördeszkaparknak teremtődött. Szinte felhívás keringőre. Gördeszkás bűnbeesések első számú helye. A szobor 1984-ben fejeződött be, és a bronz mű a tavasz kezdeti szakaszában megolvadt jég témáját közvetíti.
Igazán különös szépsége van a profiknak beadható „Le Signal”-nak is. Henri-Georges Adam alkotása Le Havre-ban található. A szobor betonból készült, jól tűri a deszkások „modern értelmezéseit” is.
Picasso feje sem maradhat ki. Tête de Femme (Egy nő feje, 1967). Picasso egyik legnagyobb nyilvánosan elérhető szobra Chicago belvárosában található. A szobor összköltsége csaknem 3 millió dollár lett volna, és maga Pablo ajánlotta fel, hogy segít kifizetni költségeit, ajándékba adta Chicagónak. Picasso soha nem magyarázta el mi volt a szobor vagy minek kellene lennie, de a vezető elméletek egy fiatal francia nőre vagy egy afgán kopókutyára hivatkoznak.
Ezek a képek azért valahol különlegesek, nem csupán szelfik a halhatatlansággal.
Már oly sokszor elmondtuk a gördeszkázás nemcsak egy sport, inkább egyfajta szemlélet, életérzés. Ebbe beleférnek határsértő dolgok is. A szobrok megdeszkázása ilyen. Nem jó vagy rossz, egyszerűen van. Amúgy is régi vita, hogy a művészet jó-e? Mindenesetre vad.
