Elárulok egy nem titok titkot: a 4BRO blog kitűzött célja, hogy olyan embereket mutasson be, akik itt vannak velünk, kortársaink, akik nem kapnak akkora figyelmet, mint amit szerintünk megérdemelnének. László Márk nem a haverunk, nem a haverunk haverja. Egyszerűen tehetséges és ennyi elég is kéne legyen. Magyarországon nem elég. De Amerikában úgy látszik elég.
Márk az egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb alternatív képregénykiadónak is dolgozott. A Dark Horse Comics és Mike Mignola kérték fel arra, hogy rajzoljon egy Hellboy-történetet, majd egy magyar kiadványhoz, Az utolsó előtti huszárhoz is becsatlakozott. Ezenkívül Csepella Olivér: Nyugat x Zombik képregényén is dolgozott. Biztos vagyok benne, hogy fogunk még róla hallani. Úgy értem a világsajtóban. Nálunk majd csak akkor, amikor a világsajtót szemlézik. Megkerestük, hogy vigyen el minket a világába kicsit. Gyertek ti is velünk!
Hogyan kerültél kapcsolatba úgy általában a művészettel?
A korai inspirációidra vagyok kíváncsi, amik a vizuális berkek felé vittek?
Kiskorom óta vonzanak a képek és a képes történetmesélés. A legeslegelső erre vonatkozó emlékeim már elvesztek a feledés ködében, de ha nem számítjuk a nyilvánvaló Buci Maci/Donald kacsa/Dörmögő Dömötör magazint és társait, amik édesanyámnak hála már egészen kicsi koromban járatva voltak, akkor szerintem a tévé és a benne látott mindenféle mesék meg filmek lehetnek a ludasak a dologban. Meg az álmaim is, az tisztán megvan, hogy már kicsiként is elég sokat rémálmodtam, az egyik első emlékem pl., hogy lázas lettem miután megnéztem a Tim Burton-féle első Batman-filmet, és utána para lázálmaim voltak, amiben Jack Nicholson óriási Jokerként nevet Gotham city háztetői felett.
Gondoltál magadra úgy mint festő ?
Dehogy. Jártam régen rajzszakkörökbe, meg rajzsulikba, ahol próbálkoztam a festéssel, de az más skillsetet igényel, mint az a vonalkázós rajzolás, amit én nyomok. Kicsit félek is talán a festéstől, mert nehezemre esik színekben meg foltokban gondolkodni, szóval egy nap, amikor majd úgy érzem készen állok rá, lehet szembenézek ezzel a félelmemmel és előkapok egy vásznat, de az nem ma lesz.
Mennyire fontos neked a történet?
Nem akarok nagy szavakat használni, hogy hú, mindennél fontosabb, de eléggé nagyon az. A saját életemet is ilyen kis minitörténetek füzéreként élem meg, mindig van egy narratíva, amire felhúzom az eseményeket fejben, szóval valahogy erre van ráállva az agyam. Amikor rajzolok, akkor is ritkán van úgy, hogy amit csinálok, az „csak” egy rajz/kép, a fejemben rögtön kanyarodik a vonalhalmaz köré valami háttérsztori is.
Miben klasszikus és miben eltérő az, amit képviselsz? (Ez nem biztos, hogy benne lesz így, hosszan kérdezhetem úgy is, hogy akik darkosabb, véresebb témákat rajzolnak, kicsit gothok, én a te stílusodon érzek egy kis lazább hatást, kicsit mint az Adventure Time, hogy kedves, de mégis vad egyszerre.)
Van bennem egy olyan érzés, hogy ezt nem nekem kellene megválaszolni, mert én ezt belülről nem tudom szerintem objektíven megítélni. Amit itt mondasz, hogy van a „sötétség” mellett a rajzaimban egy ilyen kis funabb lazaság, az talán annak az eredménye, hogy nem nagyon szeretem az önmagukat komolyan vevő dolgokat. Ennek nem tudom mi a pontos oka, de ilyen a személyiségem, taszít az, ha valakiben nincs humor vagy önreflexió, és ez a művészeti „termékekre” is igaz. Kivéve, ha mondjuk valami naivan, őszintén bénácska, mint pl. egy gyerekrajz, vagy a korai McFarlane vagy Tim Vigil munkái, vagy Lovecraft novelláinak sokszor már komikumba hajló pátoszossága – na azt a fajta komolyan vevést tudom értékelni meg szeretni, de amúgy számomra minden más ilyen „simán” gothos darkosság az kuka.
Milyen a viszonyod a filmmel? / A képregény akár egy forgatókönyv, szkript?
A film és a képregény viszonyáról már sokan értekeztek, akik nálam sokkal okosabbak. Nyilván társmédiumok, de amellett hogy egy csomó közös van bennük, azért nagyon más is a kettő.
Nekem például, mint élmény, jobban bejön, hogy a képregényolvasás egy személyesebb,
intimebb helyzet, mint a filmnézés, és ez a gyártási folyamatra is ugyanúgy igaz.
De nagyon szeretem a filmeket is, főleg azokat, amikben van valami vizuálisan izgalmas szellem/szörny/lény, vagy Adam Sandler, vagy Jim Carrey. Szóval például a magukat nagyon komolyan vevő filmeket sem szeretem, Christopher Nolan Batmanjétől a falra mászok, de egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli zsé-kategóriás creature feature-t bármikor szívesen megnézek.
Mit gondolsz, a magyar művészek mennyire vannak felkészülve egy külföldi bemutatkozásra (lásd Futaki Attila)? A magyar képregény mennyire állja meg a helyét külföldön?
Mióta nagyjából mindenki számára elérhető az internet, szerintem mindenki egyenlő eséllyel indul, előtte nyilvánvaló okokból volt egy lemaradás a hazai meg nyugati képregények között (a külföldiek javára). Jelenleg szerintem ennek a lemaradásnak a behozása történik épp.
Milyen volt a kommunikáció a Dark Horse Comics-szal? Multi hangulat volt, miközben ők is alternatív vonal. Vagy no-budget-Magyarországról nézve a low budget is blockbuster?
Azt hiszem az én esetem valamennyire speciális, mert én nem a kiadóval meg a szerkesztőkkel kezdtem el kommunikálni először, ahogy az gondolom általában szokás, hanem Mike Mignolával, aki egy szuperkedves, közvetlen, laza arc benyomását keltette bennem minden megnyilvánulásával. Vele a kapcsolatfelvétel úgy jött, hogy csak így lazán rám írt Messengeren. De a szerkesztők is nagyon kedvesek és segítőkészek, bármi kérdésem van, azonnal válaszolnak. Nincs sok viszonyítási alapom, de a másik amerikai kiadó, akiknek dolgoztam (Boom! Studios), egy pár fokkal kevésbé tűnt profinak.
Tapasztaltál kulturális különbségeket? Voltak félreértések?
A Dark Horse kiadónál semmi ilyen nem volt. A Boomnál kitöröltettek velem néhány mikroszkopikus péniszt a képregényből, amit csináltam nekik (szerepel a képregényben egy újszülött szellem, neki látszott néhány panelen a fütyköse). Ezzel mondjuk nincs semmi baj, szigorú szabályai vannak annak, hogy mit szabad megjeleníteni egy minden korosztálynak szóló képregényben. Amiatt egy kicsit haragudtam rájuk, hogy a megkérdezésem nélkül átírtak benne néhány szöveget, de igazából még ezzel együtt is nagyon hálás vagyok nekik a lehetőségért.
Tényleg, a Hellboy a kedvenc képregénykaraktered, vagy csak azóta, amióta Mignola felkért, hogy rajzold is?
A tizenvalahányadik szülinapomra anyukám Hellboy arcformájú tortát csináltatott, és a lábamra van tetoválva egy panel a képregényből. Mondjuk a cukrász, aki csinálta azt a tortát, nem nagyon volt képben, mert a torta inkább hasonlított egy random klasszik magyar alkeszra, akinek piros az arca, és dudorok vannak a homlokán, de a gesztus maga nagyon kedves volt.
De tényleg, Hellboy a kedvenc képregénykarakterem, szóval a legszürreálisabb dolog az életemben az, hogy „hivatalosan” is rajzolhattam őt.
Mindig azt kérdezik meg, hogy milyen alkotókat kedvelsz, kiket nem kedvelsz. Egye fene, leírhatod a kedvenceid is!
Erre azt hiszem válaszoltam egy korábbi kérdésnél: azokat a művészeket nem annyira csípem, akik komolyan veszik magukat és elhiszik magukról, hogy ők tényleg művészek. Minden más meg csak ízlés kérdése, az meg azért relatív. Ízlésnáciskodni amúgy kifejezetten szeretek, de csak a 4 fal között.
Mennyire ismered a közép- és kelet-európai képregényalkotókat és munkásságukat? Románia, Lengyelország, Csehország (stb). Japán, francia, spanyol (ésígytovább) inspirációid is vannak, vagy nagyrészt az amerikai vonal van rád hatással?
Soha nem aszerint válogatom a kedvenceimet, hogy honnan származnak, ami megfog, az megfog, legyen az amerikai, frankofón, manga vagy bármi. Én mindig azt keresem egy rajzolóban, hogy mennyire izgik a rajzai, mennyire jön meg a kedvem nekem is rajzolni az ő rajzaitól. Nagyon sok alkotó van, akinek ha ránézek a cuccaira, rögtön jön bennem is az a bizsergető inger, hogy hú basszus ez annyira jó, hogy azonnal el kell kezdenem nekem is rajzolni. Néhány ilyen európai alkotó, aki elsőre eszembe jut: Mikkel Sommer, Artyom Trakhanov, Simone D’armini, Frederik Peeters.
Mivel képpel dolgozol és az univerzális, gondoltál arra, hogy külföldön próbálsz szerencsét, hogy elhagyod Magyarországot? Egyáltalán el kell menni?
Minden nap gondolok rá. Én épp készültem erre, amikor beütött a kovid – most még egy picit meghúzom magam itt, de aztán remélem élhetek majd máshol is.
Egyre inkább a képek korában élünk, egyre többen képekkel kommunikálnak, fejlődik az emberek vizuális világa vagy nem?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert tényleg érezhető egy lebutulás, visszafele fejlődés a mainstream vizuális kultúrában. Nézd meg, hasonlítsd össze a mai szmájlis, kritikán aluli szintet becélzó propaganda plakátokat, és bármelyik random világháborús propaganda plakátot!
Lehet, hogy üzenet szintjén egyik sem jobb a másiknál, de régen legalább nem az volt a cél, hogy a lehető legminimálisabb erőbefektetéssel hozzanak létre valamit, hanem volt mögötte tudás meg tapasztalat, igényesség, amit felhasználtak az elkészítésükhöz. A mostani mögött semmi ilyet nem érezni. Hú, most úgy hangzok, mint valami pampogó, szomorú öregember, de felvállalom.
Szerintem a mai mainstream „rajzfilmek” 90 %-a is vizuális terrorizmus,
csupa igény- és ízléstelenség, ahogy a könyvborítóknál is szintén megfigyelhető ugyanez.
Ez azért baromi elkeserítő, mert valahogy azt az üzenetet lehet kiolvasni belőle, hogy az emberek a kevesebbel is ugyanúgy beérik, nincs is szükségük a jobbra. De nekem ez a tendencia inspirálóan is hat, konstans emlékeztetőül szolgál, hogy milyen ne legyek, miben ne vegyek részt, és mi ellen tegyek, ha csak a magam szerény eszközeivel is. Ha ez most egy csetbeszélgetés lenne, beszúrnám ide a litániám végére azt a gifet a Gran Torinóból, ahol a vén Clint Eastwood köp egyet a verandán.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Klasszikus motivációs coach kérdés: hol látod magad öt év múlva?
Minél több képregényt megcsinálni, ebből lehetőleg minél több saját megvalósult ötlet legyen, kb. ennyi a tervem. Jó lenne, ha addig nem köszöntene be az apokalipszis.
Tudom, hogy nem csak a rajzolással foglalkoztál. Beszélnél kicsit az underground szcénáról a Formyfriends-es időkről?
Haha, meglep, ha bárki is emlékszik azokra rajtam kívül. Fiatalok voltunk és bohók, röviden így tudnám leírni a legjobban. Hosszabban meg csak a saját szubjektív tapasztalásaim tükrén át tudok beszélni erről. Az a zenekar tényleg az volt, ami a neve is: néhány haver zenélt néhány havernak és ennyi. Egyáltalán nem voltunk jók semmilyen szempontból, (azthiszem ez kb minden zenekarra igaz, amiben benne voltam) de az az underground punk közeg, amiben léteztünk, akkor nagyon jó volt, habár mi ennek is csak a peremvidékén mozogtunk kb.
Aztán volt pár év, amikor az addig nagy véleményvezérnek számító öregebb hardcore arcok elkezdtek benáculni, és/vagy családot alapítani, és jobban előtérbe kerültek ezek a hozzánk hasonló, de nálunk azért sokkal jobb, addig csak periférián létező, a pózolást meg a klasszik hardcore-os maszkulin feszítést jobban elengedő punk és hardcore zenekarok. Ennek a neve volt a „defekt-színtér”, ami már nem tudom, hogy gúnynév volt, vagy mi magunk aggattuk magunkra, de a mostani magyar budapesti punkszíntér egy bizonyos része ebből a közegből eredeztethető.
Gondolkoztál azon, hogy a vizuális világodban is megjelenjen a hardcore punk társadalmilag érzékeny politizálása? El fogsz menni szavazni? Hahahaha!
Konkrét gondolatként ez nem fogalmazódott meg a fejemben, de valamennyire, érzés szintjén viszont szerintem megjelenik a rajzaimban az elégedetlenség, meg a düh, szóval ott vannak azok, csak mélyen elásva a gyagya faszos szörnyek meg szomorkodó-fingó szellemek rétegei közt.
A szavazás kérdésében még mindig egyet értek azzal a huszonéves önmagammal, aki megírta azt a maga suta módján a polgári engedetlenségre buzdító Fake Shakes dalszöveget, amire (felteszem) a kérdésben célzol – amikor egy hatalom ennyire hülyének néz egy egész népet, ott az én vérmérsékletemnek kicsit megalázó azon reménykedni, hogy „jaj, vajon le tudjuk-e szavazgatással váltani azokat, akik teljesen nyíltan minden egyes döntésükkel szándékosan rosszabbá teszik az életünket”.
Szóval ja, el fogok menni szavazni, de szerintem valahol közös szégyenünk, hogy még mindig nem lángol a parlament.
Take a walk on the wild dark side:
Nagyon sok munkádban megjelenik a horror, a gore, a sötét oldal. Ajánlanál nekünk nagyon jó filmet, könyvet, képregényt, ami inspirált téged?
Persze! Nem rendszerezem, csak írom, ahogy eszembe jut.
Film
Jacob’s Ladder, Society, The Spirit of the Beehive, Universal-horrorok, Hammer-horrorok, minden Cronenberg-film (főleg a A légy), minden Carpenter-film (főleg az In The Mouth of Madness), az Alkonyzóna összes epizódja, az összes Mesék a kriptából, Creepshow bármelyik évada (az újak is jók szerintem). De amúgy titokban nem csak a horrort szeretem, szóval itt van pár, ami nem annyira gótos, de inspirál: Brawl in Cellblock 99, Eastbound and Down, Monkeybone, Majmok Bolygója, Magic, Joe Dirt, csimpánzos-gorillás-bonobós-orángutános dokumentumfilmek.
Könyv
Ray Bradbury összes, Lovecraft összes, Arthur C. Clarke: Gyermekkor vége, Csáth Géza novellái, H. G. Wells, bármelyik random ponyva scifi/horrorkötet, amit megvehetsz a pesti, könyves szekereknél vagy az antikváriumokban.
Képregény
Charles Burns-től bármi, Robert Crumbtól bármi, Daniel Clowes-tól bármi, Guy Davis-től bármi, Junji Itótól bármi. Jó képregények még: Chester Brown az Ed the Happy Clown, The Loneliness of the Long-Distance Cartoonist (Adrian Tomine), Head Lopper (Andrew MacLean), Ultraomega (James Harren), Afrodisiac (Jim Rugg), aki szeretne még hosszabb listát tőlem, az írjon rám, mert ezt napestig tudnám sorolni.
Hiszel a túlvilágban, a transzcendens tapasztalásban?
Nem hiszek benne, de már több ilyen tapasztalásom is volt, szóval abban biztos vagyok 100%-ra, hogy ezek létező dolgok, de azt is gondolom, hogy ezek elfogadása nem hit kérdése. Az elméletem: nincs olyan, hogy természetfeletti, minden természetes, csak vannak olyan jelenségek, amik kívül esnek a mi emberi érzékelésünk és felfogásunk határain, és ezeket mi önző kismajom módjára természetfelettiként bélyegezzük meg.
Mi az, amit el szerettél volna mondani egy interjúban, de sosem kérdezték meg?
Miért nem beszél róla senki, hogy az amerikai kormány bevallotta, hogy 70 éven át hazudtak és mégis léteznek repülő csészealjak, és az emberiségnél fejlettebb idegen és/vagy interdimenzionális civilizációk??? Illetve: Szegény Johnny a mocsokban rohad.
