Egy Guy a szomszédból
Megannyi fotós neve tűnhet elsőre ismeretlennek számunkra, miközben a munkáikkal és azok hatásával lépten-nyomon találkozhattunk már. Oly sokan másolták, lopták, vagy értelmezték újra alkotásaikat, klippek, filmek és természetesen fotók formájában. Guy Bourdin egy ilyen guy. Guy Bourdin francia művész és divatfotós, erősen stilizált és provokatív képeiről ismert. Főként a Vogue, Harper’s Bazaar tette ismertté a munkáit. Legendás művészeti ihletésű reklámkampányokat készített a Chanel, Charles Jourdan, Manolo Blahnik, Pentax és a Bloomingdale’s számára. Munkáit ma már olyan fontos intézmények gyűjtik, mint a londoni Tate, a MoMA, a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeuma és a Getty Múzeum. A Tate állandó gyűjteményeként, folyamatosan kiállítja az 1950 és 1955 között készült munkáit. A 20. század második felének egyik legismertebb divat- és reklámfotósaként tartják számon. Helmut Newtonnal együtt áttörte a gátakat egy újfajta bátrabb divatfotózás számára.
„Míg a hagyományos divatképek a szépséget és a ruházatot teszik központi elemükké,
Bourdin fényképei radikális alternatívát kínálnak.” – Victoria and Albert Museum.
A fényképész előélete
Bourdin első képe 1928. december 2-án kapott fényt, vagyis ekkor született Párizsban. Szülei szakítottak amikor csecsemő volt, ezután apai nagyszüleihez került. Apja születése idején mindössze 18 éves volt. Később újraházasodott. Nagyszülei a párizsi Brasserie Bourdin étterem-söröző tulajdonosai voltak. Életrajzírói nagyon furcsa anyafia-kapcsolatot tártak fel. Úgy tűnik Bourdin fizikailag csak egyszer látta édesanyját, amikor az megérkezett a sörözőbe, hogy ajándékot adjon neki. Ezt követően csak a söröző melletti dupla telefonfülkében kommunikált édesanyjával, ahol a zárt ajtó biztosította, hogy ne tudjon hozzáérni. Anyja, mivel a fia szerette volna megölelni, hozzábújni és hasonló „furcsa” dolgok, amit az emlősállatok szoktak művelni, szóval az anyja később még távolabbi kapcsolatot ápolt a fiával. Csak telefonon beszéltek. Ez a meglehetősen rideg, mentálisan terhelt anyafiú-kapcsolat kihatott Bourdin egész életében a nőkhöz való viszonyára.
Tizennyolc évesen Bourdin kerékpáros túrára indult Provence-ba, amely során megismerkedett Lucien Henry műkereskedővel. Bourdin ekkor szeretett bele a művészetekbe. Innentől kezdve a festészetre és a rajzolásra koncentrált. Katonai szolgálata alatt a légierőnél ismerkedett meg a fotózással. A Dakarban állomásozó (1948–50) Bourdin fotós kiképzésben is részesült, majd légi fotósként dolgozott a hadseregben. Amikor szolgálata után visszatért Párizsba, többek között fényképezőgép-objektívek eladásából tartotta fenn magát. Mindeközben festett, rajzolt és fényképezett, valamint elődleges célja közt szerepelt megismerkedni az amerikai emigráns szürrealista fotóssal Man Ray-vel. Benne a mentorát keresve.
Bourdint Man Ray felesége hatszor küldte el a művész ajtajától. A hetedik alkalommal végül sikerült elnyernie a művész társaságát, amikor maga Man Ray nyitott ajtót. A mester később Bourdin első kiállítását is megnyitotta, pártfogoltjának fogadta.
Bourdin első rajz- és festménykiállítását a párizsi Rue de la Bourgogne Galerie-ben rendezte meg 1952-ben. Első fotókiállítása 1953-ban került sor. Pályafutása elején Edwin Hallan álnéven állított ki. Ez csak amiatt érdekes, mert nagyon hamar elfordult attól, hogy munkáit fontosnak tartsa. Oyannyira, hogy 1985-ben Bourdin egyenesen visszautasította a Francia Kulturális Minisztérium által odaítélt Grand Prix National de la Photographie díjat. Sok munkáját, festményét, képeit, verspróbálkozásait maga égette el. Halála után fiának hosszú időbe tellett, hogy összeszedje valamelyest apja hagyatékát, mert Bourdin a fotóit nem tartotta művészetnek, a festészettel pedig felhagyott. Ennek ellenére a világ mégis az egyik legnagyobb divatfotósnak, de „divat” előtag nélkül is az egyik legkiemelkedőbb fotósnak tartja.
Aki a „Divatnak” mondja meg, hogy ki
Életre kelt művészet, avagy a reklámozás artisztikája cikkben már foglalkoztunk azzal a témakörrel, hogy egy reklám nem kell mindenáron gagyi és talmi legyen. De ez persze nem ilyen egyszerű. A divatipar körül ráadásul különösen tobzódnak a pénzes prolik és az egoista törtetők. A megalkuvást nem tűrő divatfotózás szinte egy valószerűtlen álomnak hangzik. Ehhez pedig valószerűtlen emberek kellenek. Bourdin ilyen volt, egy aggályosan jó fotós. Megdöbbentően kortársnak hat a mai napig is. Nem érzed rajta a letűnt kor esztétikáját. Bourdin képei a szürreális felé hajlanak, részben Man Ray hatásának köszönhetően.
Első divatfelvételeit a Vogue Paris 1955. februári számában tették közzé. Ekkoriban kötött barátságot kortársával, Helmut Newtonnal, aki szintén sokat fotózott a magazin számára.
Mindkét művész motiválta és felpörgette a másikat, egészséges versenyt folytattak egymással. Ez végül olyan figyelemre méltó munkákat hozott létre, amelyek végül meghatározták az alaphangot a mai divatfotózásban is. A kapcsolatukra gondolva Newton egyszer megjegyezte: „Ha ő egyedül lett volna ott, vagy én egyedül, az nem működött volna. Inspiráció volt számomra.”
Amikor a divatfotó egy szabad kezet kapott
A Vogue magazin egyik szerkesztője bemutatta Bourdint Charles Jourdan cipőtervezőnek. Ez azért is nagy pillanat, mert mint mondtam a reklám- és divatszakmában halmozottan sok a pózer. Elsősorban a sikereknek tapsolnak és a kísérletezést, a valódi tehetséget irtják.
Jourdan értette Guy-t és szabad kezet adott neki. 1967 és 1981 között Bourdin elkészítette legemlékezetesebb munkáit Charles Jourdan kollekcióihoz, aki lényegében a mecénása lett. Jourdan számára készített munkái antropomorf kompozíciókat, szuggesztív narratívákat alkalmaztak, és az abszurd és a magasztos közötti tartományokban mozogtak. Ezt úgy értsd, hogy sokszor mintha egy történetbe csöppentél volna. Nem a modell teste adta el a cipőt, ruhát, hanem a sztori. Ez lehetett egy megrendezett gyilkossági helyszín, egy baleset, egy szürreális álomkép (mise-en-scene-reklámok). De csinált olyat is, hogy egyszerűen a próbababák műanyag lábait vitte el furcsa helyekre a ráhúzott cipőkkel. Szürreális esztétikáját éles humorral vegyítette. Szinte hihetetlen ezt ma leírni, de nem túlzás, a média mindig lelkesen várta az újabb reklámképeit.
Stílusikon
A stílusikon kifejezéssel manapság szeretnek dobálódzni rendesen. Mutass egy olyan sztárt, akinek a neve mellé nem írják ezt le! Guy Bourdin azonban tényleg stílusikon volt, csak a kamera másik oldalán. Az ő fejéből pattantak ki a stílusok. Guy Bourdin az elsők között képzelt el olyan divatfotókat, amelyek lenyűgöző narratívákat, drámai hatásokat intenzív színtelítettséggel, hiperrealizmust és furán levágott kompozíciókat tartalmaznak. Miközben a reklámfotó szabályaival szinte teljesen szembemenve megerősítette azt az elképzelést, hogy a termék másodlagos a képhez képest.
Bourdin teljesen új vizuális szókincset állított össze. „A színek tudatos esztétikájával, a fény és árnyék
kölcsönhatásával, valamint a tompított erotikával kiegészítve Bourdin újra feltalálta a szépség
standardjait, továbbá átértékelte a társadalmi szokásokat.” – írta róla a Tate Modern recenziója.
Bourdin fényképei érzékiek, erősen támaszkodnak a provokációra, sokkolóak is, de sosem pornó vagy ízléstelen hatásvadászat. A narratívák különösek és titokzatosak voltak, az irodalom, mozi és művészettörténet ihlette. Ez már egyértelműen több mint divatfotó.
Az érzékiség
Sajnálatos módon az egyik olyan témakör, amit a Facebook cenzúrája révén nem tudunk bemutatni, az érzékiség. Helmut Newton hiába minden idők egyik legjobb fotósa, a Meta szexuális tartalmat fog ott látni, ahol tényleg művészet lakozik. Egyszerűen túl buta a logaritmus a művészethez. Példának okáért, tán a Lacoste-nak készített fotóján egy nőt félig felfal egy (mű, kitömött) krokodil. Eleve egy vicces kép, de mivel van rajta egy meztelen hátsó, sajnos nem tudjuk bemutatni.
Noha Bourdin nem kifejezetten szexuális provokátor, Helmut Newton mintájára az ő munkásságára is jellemző a könnyed érzékiség és a devianciákkal való játék. Különösen igaz ez a Bloomingdale 1976-os Sighs and Whispers (Sóhajok és suttogások) című fehérnemű-katalógusára. Eleve vicces, hogy erről írunk, hogy egy fehérnemű katalógus művészi tárggyá tudott válni, de az lett. Ma már az eBay-en aukciós ára 400 dollár felett kezdődik.
A jól felépített vizuális gegek agyi reakciókat váltanak ki, és a reklámozni kívánt termékek pusztán triviális elemek az emberek szépség iránti vágyának nagy színházi játékában.
Bourdin sosem tagadta, hogy sokrétű az inspirációs háló, amivel merít a közös tudatalatti tengeréből. Mindenekelőtt mentora, Man Ray, de Edward Weston fotós, Magritte és Balthus szürrealista festők, valamint Luis Buñuel spanyol szürrealista filmrendező is a kedvencei között van. Természetesen ez a hatás vele is folytatódik. Guy Bourdin képei nemcsak a divatfotózás menetét változtatták meg, hanem számos kortárs művészre, fotósra és filmesre is hatással voltak.
Guy Bourdin 7 Images That Changed Fashion Photography
Őrült korok őrült embereket kívánnak meg
Sok anekdota szól Bourdin nehéz személyiségéről. Annyi biztos, hogy lenézte a szakmát, aminek pedig a mestere volt. A divathoz és a művészeti rendszerekhez fűződő ambivalens kapcsolatát mi sem jellemezte jobban, minthogy nem ügyelt a képei nyersanyagára, a negatívokra. Egész életében visszautasította a díjakat, nem mutatott érdeklődést sem kiállítások, sem személyes archívum létrehozása iránt, és követelte, hogy halála után minden művét semmisítsék meg. Fiának, Samuelnek csak 2001-re sikerült a világ minden tájáról összegyűjtenie apja munkáit. Szinte hihetetlen, de 2013-ban volt olyan kiállítás, ahol minden fellelhető jelentős műve bemutatásra került. A francia divatfotós, aki Man Ray-vel való korai barátsága ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy képeit ne tekintsék képzőművészetnek. Ezzel szemben imádta az olasz giallo horror-thrillereket, és ezeket átültetni a divat világába. Az 1970-es és ’80-as években egyetlen divatfotós sem merte behozni a halál ábrázolását a reklámvilágába. Nem úgy Bordain, aki egészen zseniális megoldásokkal tette mindezt. A nőkkel való kimondottan terhelt kapcsolata ellenére a szakmája a női szépség köré összpontosult. Bourdin soha nem ismerte meg az édesanyját, és szerelmi kapcsolatai is mind tragikus véget értek. Bourdin első felesége Solange Gèze 1971-ben halt meg, valószínűleg kábítószer-túladagolás következtében, míg barátnője Sybille Dallmer 1981-ben felakasztotta magát.
Ebben az őrült időszakaiban, ha nem jött ihlet, gyakran altatót szedett, hogy meghosszabbítsa álmait.
Gyakran napokra elvonult aludni és jegyzetelni. Az volt a módszere, hogy megkért valakit, hogy a
legszebb álmából kora hajnalban ébressze fel, majd a még el nem szökő benyomásait leírta.
Amikor híresebb lett, feltűnt egy-két szokatlan extravaganciája. Nem egy esetben mondott vissza megrendelést, ha az illetőnek rossz volt az asztrológiai csillagjegye és aszcendense rá nézve. Nem viccelt a horoszkóppal, na. A legismertebb gegje, hogy egy forgatás miatt egyszer a francia Vogue központi irodába lovagolt avagy tevegelt be egy teve hátán.
A Jourdan (nem Jordan) cipőcégnek készített egyik kampányából teljesen kihagyta a manökeneket. Egy tucat térd alatt levágott manökenlábat kért csupán. Majd a raklapnyi lábbal és egy Super 8-as kamerával meg egy asszisztenssel együtt egy Cadillacet bérelt. Ezzel 1979-ben Nagy-Britannia körutat tett, ahol a műlábak a legváratlanabb helyszíneken bukkannak fel. Erről készült egy kísérőfilm is. A lábak tengerparti sétákat tesznek, dolgoznak, otthon vannak, és úgy tűnik, a sok fotó során már-már személyiséget és karaktert öltenek, miközben egy ködös narratíva rajzolódik ki.
1982-ben, amikor már ritkábban kapott megbízásokat, elúszott anyagilag. A hatalmas adószámlával szembesülve bement tiltakozni az egyik párizsi adóhivatalba, náciknak nevezte a személyzetet, majd levetette minden ruháját, és teljesen meztelenül protestált. Nem meglepő módon azonnal letartóztatták. Amikor a francia Vogue végül kifizette a számláit, és kiszabadította a fotóst a börtönből, Bourdin köszönet helyett csak annyit mondott, hogy szívesebben maradt volna börtönben.
Munkásságától sem volt elájulva.
„Soha nem éreztem magam felelősnek a képeimért. Ezek csak balesetek.
Nem vagyok rendező, csak a véletlen ügynöke.” – Bourdin.
A véletlen legtehetségesebb ügynöke
Guy Bourdin karrierje több mint negyven évet ölelt fel, ezalatt a világ vezető divatházainak és magazinjainak dolgozott. Bourdin egy festő szemével készített képeket, amelyek lenyűgöző történeteket, kompozíciókat tartalmaztak fekete-fehérben és színesben egyaránt. Külön cikket lehetne írni a korszakairól. Az elsők között hirdette, hogy a kép fontosabb, mint a megjelenített termék. A divatfotózást médiumként használva küldte el nehezen dekódolható abszurdba, szürreálisba hajló üzeneteit. Kíméletlen perfekcionizmusával és éles humorával radikálisan megtörte a reklámfotózás addigi konvencióit. A teljes alkotói szabadság és a megalkuvást nem ismerő művészi etika elég ritka manapság, de ne higgyük, hogy régebben ez könnyebb volt, sőt. Guy Bourdin ráfeküdt a képzeletbeli szögeságyra, hogy átmenetelhessenek rajta a mai művészek, akiknek már nem kell ezekkel a konvenciókkal érdemben megküzdeniük. Zárásnak egy igazi meredek, „merde” franciás idézet tőle.
„A reklámok sokszor nem azért sz.rok, mert a termék sz.r, hanem akik megrendelik és akik csinálják, azok is sz.arok és gyávák.”
