Meddig tudod visszatartani a lélegzetedet? Ismered a feszítő érzést amikor a tested semmi mást nem követel tőled, csak hogy újra lélegzetet vegyél? Le tudod ilyenkor annyira lassítani a szívverésedet, a száguldó gondolataidat, hogy egy olyan mély tudatállapotba kerülj, ahol már nem az a legfontosabb, hogy azonnal levegőt vegyél?
Egy átlagos felnőtt 30 másodpercig bírja egy levegővel. Lehet, hogy különleges képességeid vannak és kibírsz egy percet is, sőt még az is lehet, hogy kettőt. De el tudod képzelni, hogy kilenc perc két másodpercig nem veszel levegőt?
Natalia Molchanova 2013-ben ezzel az idővel állította fel a női világrekordot statikus apnoéban (légzés visszatartása mozdulatlatul egy medencében). Két évvel később, egy napsütéses augusztusi reggelen eltűnt Spanyolország partjainál, a holttestét soha nem találták meg. Mindössze 35 méterre merült, miközben magánórát tarott egy orosz oligarcha családjának.
Natalia Molchanova 1962-ben született, fiatalon versenyszerűen úszott, de húsz évesen családot alapított és abbahagyta a sportot. Húsz éven keresztül egy átlagos moszkvai anyuka volt, akinek a legnagyobb vadság az életében az volt, hogy robogóval közlekedett a városban, egészen addig amíg 40 éves korában, épp a válását követően, olvasott egy újságcikket a szabadtüdős merülésről. Mintha hozzá szólt volna a cikk, olyannyira, hogy tíz év múlva ő lett a legjobb női merülő a világon.
Mintha Molchanova tényleg a szabad merülésre született volna. Egy évvel azután, hogy elkezdte az edzéseket, két országos rekordot állított fel mélységben és távolságban. Végül 237 métert tudott úszni egy levegővétellel, egy monofinnel hajtva.
Uszony nélkül 182 métert tudott megtenni. Ő volt az első nő, aki 100 méter mélyre merült, súllyal.
Molcsanova 91 méteres szabad merülési rekordot is felállított, amikor kötélre kötve, de súlyok
nélkül merült le. Nem csoda, hogy versenyzőtársai királynőnek hívták.
Nem tudom ki mit tud a merülésről, de az első 25 méterén a gázzal teli, zsíros testünk ellenáll, nehezen süllyedünk el. A szabadbúvárok gyakran viselnek súlyokat, hogy sikerüljön lesüllyedni. Ezen a ponton túl azonban a nyomás megváltoztatja a dolgokat, és az emberi test úgy kezd süllyedni, mint egy kő.
Ez az a pont, ahol a szabadtüdős merülés emberfeletti teljesítménnyé válik. A legfontosabb, hogy meg kell tanulni uralkodni a pánikon és tudatosan meg kell fékezni a levegővétel iránti vágyunkat.
A merülések során kémiai változások is végbe mennek a testben, amelyek megváltoztatják a búvár elméjének működését. Nyomás alatt a nitrogén oldhatóvá válik, behatol a sejtmembránokba és nitrogénnarkózist okoz, a részegség érzését, amelyet a búvárok „a mélység mámorának” neveznek.
Molchanova sokat gyakorolta, hogy ebből a kellemes nyugalmi állapotból kiszakadjon. Ez tette lehetővé számára, hogy felismerje, mikor szenvedett eleget a teste, mikor jött el az ideje, hogy felemelkedjen.
Amikor a búvár visszaér a felszínre, adrenalin árad szét a testében. Ez az egyik oka annak, hogy
az emberek felhagynak a munkával, elköltöznek, és életüket kockáztatják ezért a sportért.
„Sokan, amikor elérik az 50. életévüket, azt hiszik, gyakorlatilag vége az életüknek. Meg akarom mutatni nekik, hogy ez nem így van.” – nyilatkozta nem sokkal az eltűnése előtt.
Keveset törődött az eredmények gyűjtögetésével. Amikor a mélyben volt engedett a nyomásnak, a meditációnak, annak a világnak, amelyet mi, szárazföldi emberek elképzelni sem tudunk.
2015. augusztus 2-án örökre ebben a világban maradt. Lecsúszott Ibizától nem messze fekvő Formentera szigeténél billegő csónakról, és az azúrkék víz alá merült.
A szemtanúk szerint nagy nyugalom volt azon a nyári napon. Semmi szél, kevés hullámzás. Eltelt pár perc és nem bukkant fel. Még néhány perc, és hívták a parti őrséget. Semmi. Molcsanova, a világ legnagyobb búvárja, soha többé nem került elő.
Sara Campbell, aki sok éven át Molcsanova legközelebbi riválisa volt csak ennyit mondott: „Ő volt a legnagyobb szabad merülő, akit a világ látott, és valószínűleg valaha is látni fog. Tragikus, hogy így távozott. Talán csak egy idióta baleset volt. Ő az óceánnak élt, és végső soron minden búvár boldog lenne, ha így mehetne el.”
Molchanova fia, Alekszej, aki szintén szabadbúvár, pár nappal a baleset után azt nyilatkozta, hogy bármennyire nem merült mélyre az anyja, kellett volna lennie a helyszínen egy úgynevezett biztonsági búvárnak, aki egyfolytában a hátát figyeli a merülőnek. De Molchanován kívül nem volt tapasztalt búvár a magánórán.
„Egy 20 méteres zsinórt dobott le, ami a kezdőknél egy szokásos hossz, a tanulók felváltva ereszkedtek le, minden egyes merüléssel óvatosan növelve a mélységet.” – mondta – az édesanyám az oktató merülések között többször egyedül is merült.”
Nem lehet tudni, hogy egy mélyáramlat vitte-e el, elkapta-e egy szellemháló (mélyvízben nehezen látható kóbor halászháló), vagy egyszerűen elájult.
„Ez nem a győzelemről vagy a vereségről szól, az óceán egyszerűen csak nagyobb, erősebb és olyasmi, amit az emberek még mindig nem értenek teljesen.”
Azt hiszem sokan elmondhatjuk magunkról, hogy a Nagy kékség című filmen nőttünk fel. Franciaországban úgy is hívnak minket, hogy a „nagy kékség” generáció. A film híres zárójelenetében örökre eltűnik a főhős a nagy kékségben.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy magunk előtt lássunk egy nőt a sötétben, lassan zuhanva. Szinte archetipikus kép, mint aki megtalálta a két világ közötti járatot.
