Sétagaloppnak speciel semmi esetre sem neveznénk, de tény, hogy a fűszag végül Hollywood-ot is belengte. Olyannyira, hogy idővel még a celluloidon is érezni lehet.
Üzleti szempontból valódi sikersztorinak tekinthető a kannabisz legalizációja az Amerikai Egyesült Államokban. Tavalyi adatok szerint potom húsz milliárd dollárt hoz az államkasszába, amivel az élvezeti cikkek között a második legkelendőbbnek számít, cirka tíz milliárdot verve a csokiiparra. Csak a dohánytermékek előzik meg a vonatkozó listán, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fű jelen pillanatban összvissz húsz államban teljesen legális az országban.
Persze Hollywood sem maradhatott ki a jóból, mára rengeteg úgymond füves film színesíti a palettát,
majdhogynem külön zsánert alkotva a vígjátékok között. Az mondjuk megint más kérdés, hogy ezek
milyen minőséget képviselnek – nagyrészük ugyanis fájóan bugyuta, idétlen fércmű csupán.
Nem volt ez azonban mindig így. Mint ahogy a marihuána társadalmi megítélése is sokat változott az elmúlt évtizedek során. Az amerikai filmgyártás még csak gyermekcipőben járt, mikor – az 1900-as évek legelején – a fű még legális volt az USA területén. Rekreációs, illetve orvosi célra egyaránt használták az emberek, a hétköznapjaik megszokott része volt. A jó világ aztán a húszas években, a szesztilalom bevezetésével lassan, de óhatatlanul véget ért. 1935-re a füvet mindegyik államban kriminalizálták, életeket pikk-pakk romba döntő drognak beállítva, amit minden lehetséges eszközzel üldözni kell.
A detektívek és besúgók mellett Hollywoodnak is komoly szerepet szántak ebben a totális háborúban, hiszen a magasztos ügy érdekében a propagandagépezetet is illett berúgni, ha már a gumibotok és bírósági ítéletek nem hozták meg az előzetesen várt sikert. És hogy milyen galád módon igyekeztek a közvélekedést formálni, azt remekül ábrázolja az alábbi két, egymástól mindössze két év különbséggel bemutatott produkció.
Míg az 1934-es Murder at the Vanities című musicalben simán elhangzik a mézédes Sweet Marihuana dal, addig az 1936-ös Reefer Madness olyan szinten sokkol, hogy aki látta, talán még most sem heverte ki igazán.
Utóbbi egyébként a filmtörténelem legszürreálisabb alkotásai között kell említeni, sajnos kicsit sem pozitív értelemben, noha mai szemmel kimondottan vicces a megvalósítás. Az egyik egyházközösség által finanszírozott Reefer Madness azt próbálja, sokkal inkább kevesebb, mint több sikerrel bemutatni, hogy miként vágja tönkre mit sem sejtő középiskolások felfelé ívelő életet a fű. (Akiket nem mellesleg első ránézésre, alsó hangon harminc plusszos színészek alakítanak.)
Van itt kérem végeláthatatlan haluzás, némi bolondéria, sőt még nemierőszak és kegyetlen gyilkosság is.
Hasonló, „alsós” szinten edukál az egy évvel később, azaz 1937-ben műsorra tűzött Assassin of Youth, melyben mit ad Isten, szintén túlkoros középiskolások mennek tönkre THC mámorba merülve.
A helyzet annyiban változott az ’40-es, ’50-es, illetve a ’60-as években, hogy egy-két elrettentő példától eltekintve a kannabisz nyomtalanul eltűnt a filmvásznakról. Mintha sosem létezett volna, holott a színészek javában spangliztak akkoriban, bár ezt egyáltalán nem verték nagy dobra. Ezen ínséges időszak két műremeke, 1949-es She Shoulda Said No, valamint az 1958-as, The Cool and the Crazy. Mindkettő drámai, a fű miatt derékba tört sorsokat tár elénk, finoman szólva sem megszállott dokumentarista jelleggel.
Ehhez képest az 1969-ben vetített Easy Rider mozi már totál más megközelítést használ. Nem különösebben meglepő a dolog, hisz’ a hippimozgalom kellős közepén járunk, az illegális marihuána biznisz virágzik, csak úgy, mint az LSD és a kokain. Ugyan ez a film sem törekszik arra, hogy bármiféleképpen romantizálja a füvezést, de a korábbiakhoz képest fényévekkel reálisabb képet fest róla. Amúgy a jelenetekben, na meg a forgatási szünetekben is hús-vér jointok pörögtek, legalábbis a „rossz nyelvek” szerint.
1978-ban pedig visszavonhatatlanul megszületett a füves-vígjáték műfaj, hála a Cheech Marin és Tommy Chong alkotta komikus duónak. Az Up in Smoke (magyarul: A nagy szívás) című filmjükkel valódi pionírok lettek, jó előre kitaposva az utat a kilencvenes és kétezres évek „stoner-comedy” áradatának. Az Up in Somke azért (is) tekinthető úttörőnek, mert szerethető karakterekként láttatja a füveseket, nem holmi csődtömegként a skizofrénia és szuicid hajlamok útvesztőjében, középiskolás bőrbe bújtatva.
Innentől a marihuána már nem ördögi szerként jelenik meg, nem tesz pokollá életeket, csak lelazít, megnevetett. A fent említett aranykor, a kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje olyan füves agymenésekkel operált, mint például az 1998-as Half-Baked (Félbetépve), vagy a 2000-es Dude, Where is my car? (Hé, haver, hol a kocsim?) ópuszok. Nem beszélve a 2001-es, Method Man és Redman nevével fémjelzett klasszikusról, a How High-ról, mely itthon a rémesen gagyi, Fűre tépni szabad címen futott.
A sor tulajdonképpen végtelen, hiszen ipari mennyiségben készültek ilyen és ehhez hasonló filmek Hollywood-ban, de a műfaj nagyjai között bérelt helye van még Jay és Néma Bob, na meg Harold és Kumar kalandjainak, melyek mozgatórúgója, vagy éppen kerékkötője szintúgy a marihuána. Akárcsak a Seth Rogan féle Ananász-expressz kétbalkezes főhőseinek, miközben egy bérgyilkos elől kénytelenek füstfelhőbe burkolódzva menekülni.
A fű megítélése tehát nem csak a társadalomban, hanem a filmekben is sokat változott. Szerencsére az előnyére, de mindig van hova fejlődni, egy-két ártalmatlan slukk között.
