Sport- és természetfilm némi kulturális háttérrel. A jelen a múltba is kalandozik.
Ritkán olvad ilyen szépen egybe a snowbard csúszása a kenuk siklásával, hogy aztán egy folyó történetén keresztül a kanadai indiánok sorsáról is beszéljen.
„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.”
Ez a görög mondás Hérakleitosz talán legismertebb gondolata, amivel a filozófus a mindenhol és mindenben megnyilvánuló folyamatos változást kívánta szemléltetni. A Without a Paddle/Evezők nélkül 40 perces snowboard-kenu-túra és történelmi kitekintős filmjében mindennek és mindenkinek jut egy kis szelet.
A titok az egyszerűségében rejlik.
Általában a vizi sportokat tavasztól őszig tartó szabadidős tevékenységként definiálják. Nick Khattar, Johan Rosen, Seb Grondin és a brit operatőr, Ben Howells, nem osztja ezt a nézetet. 2020 még Kanadában is szokatlanul hideg januárjában a snowboardos-kenus kvartett mintegy 145 km evezett le a Columbia-folyón a Revelstoke-gátig. A tíznapos utazás során a crew David Thompson 1811-es csendes-óceáni útvonalának egy részét követte, az egykor itt élt sinixt indián törzs területén. Kanadában a vízi utak összefűzik az országot, szó szerint útként is értelmezhetők, vannak helyek, amiket csak kenuval lehet elérni.
A csapat 40 perces, kenus, swnowboardos utazásról szóló filmje, a Without a Paddle a rengeteg evezést, szűzhavazást és téli kempingezést ötvözi a történelmi háttérrel. Nevesül az indián Marilyn James sinixt matriárka helyi történeteivel. Mi négy tagot látunk a semmi közepén, de ez a semmi valakiknek a minden. 1956-ban a kanadai kormány kihaltnak nyilvánította a sinixt népet, hogy megnyithassa a területet Columbia-folyó gátépítési tervei előtt.
„Az indián törvényt arra használták, hogy elfelejtsenek minket, mint népet, és kiradírozzanak minket erről a tájról. A sinixt nép törvénybe iktatott hamis kihalásával egy jogi ellentmondás lettünk csak.” – mondja James a filmben. Szóval egy jelenést nézel itt.
A Without a Paddle ügyesen ötvözi az árnyalt történelmet a mínusz 30-ban való
kenuzás gyötrelmeivel és az öreg erdőkben való szűzhavazás felszabadult érzésével.
Ez kétség kívül nehezebb út, mint egy tipikus snowboardos film esetében, de működik. Ami igazán kiemeli a többi snowboardos film közül, hogy ez egy utazás térben és időben. Utazás térben, hisz a srácok el akarnak jutni a tervezett jó helyszínekig, és utazás az időben is, mert a Columbia-folyó mentén élők történetét is elmeséli. Népirtással, aranylázzal és aljas törvényekkel.
Columbia (folyó)
A Columbia Kanada és az USA nyugati találkozásánál, a csendes-óceáni partszakasz térségének legnagyobb folyója. A kanadai Brit Columbia Sziklás-hegységéből indul, hogy aztán 2000 km után megérkezzen a Csendes-óceánhoz. A vízgyűjtő területe nagyjából Franciaország területével egyezik meg: hét amerikai államra és egy kanadai tartományra terjed ki. Az USA negyedik legnagyobb folyója. A Columbia és mellékfolyói évezredek óta központi szerepet játszanak a régió kultúrájában és gazdaságában. Az őskor óta használják szállításra, összekapcsolva a régió számos kultúráját. A halak, különösen a lazacfajok biztosították az őshonos népek alapvető megélhetését. Jól olvasod a múlt időt. Először az aranyláz, nem találtak aranyat, de ólmot igen, majd az ólomláz bányászai zavarták meg a folyó környékén élőket, később a gátrendszer, majd egy atomerőmű hűtővízének visszaeresztése tette tönkre a folyó élővilágát.
Kis indián meghatározó
Az őslakós szó itt eléggé ül. A sinixt/senjextee olyan őslakosok, bennszülött indiánok leszármazottai, akik legalább 6-10 000 éve élnek itt. Elsősorban a kanadai British Columbia nyugati Kootenay régiójában, és az Egyesült Államokban, Seattle/Washington állam területének szomszédos régióiban éltek. Arrow Lakes Bandnek is hívják őket.
Ma elsősorban a washingtoni Colville indián rezervátumban élnek, ahol a Confederated Tribes of the Colville Reservation részét képezik, amelyet az Egyesült Államok kormánya amerikai indián törzsként ismer el. Ez fontos, mert a kanadaiak a mai napig nem ismerik el őket. Ennek persze oka van. Sok sinixt továbbra is hagyományos területén él, a Columbia-folyó mentén, különösen a Slocan-völgyben, és a szomszédos törzsek között szétszórva.
1956-ban, amikor a kanadai kormány kihaltnak nyilvánította a sinixteket, több mint 250 sinixt élt Washington államban abban az időben, Az egykor körülbelül 20 ezer fős kis törzs története jól példázza a fehér emberek hódításainak káros következményeit. A törzs megközelítőleg nyolcvan százaléka a himlővel fertőzött takarók és hasonló trükkös megoldások áldozatai lett. De még amikor közel három ezren voltak, akkor is összetartottak. Bányászoktól, kalandoroktól meg tudták védeni magukat, de az államtól már nem. A kanadai államnak a Columbia-folyón építendő Revelstoke-gát miatt szüksége volt a területre. Egyezkedés helyett egyszerűen elsöpörték az akkor körülbelül 250 embert.
Holnaptól nem léteztek. Ennyi. A Columbia- és a Kootenay-folyók mentén végrehajtott jelentős vízerőművek számos temetőt és sinixtek faluhelyeinek többségét elárasztották, megakadályozva ezeknek a történelmi területeknek a feltárását és tanulmányozását. Több mint 15 000 éve laknak emberek a Columbia vízgyűjtő területén, és bizonyítottan 3500 éve van lazacra épülő életmódjuk a helyi őslakosoknak. Amúgy valószínűleg az első pillanattól kezdve fogtak itt halat, csak nem vésték ezt sziklába.
A sinixtek kultúrája igen érdekes, matrilokális népek voltak, az újonnan házasodók inkább a feleség családjánál éltek, mint a férjnél. Ez ritka. A gyerekeket pedig már hat éves koruktól „rövid kirándulásokra” küldték az erdőbe, a védőszellemek felkutatására. Általában vissza kellett vinniük egy bizonyos helyre egy barlangban elrejtett tárgyat annak bizonyítására, hogy megtették az utat. Ahogy nőttek, egészen a pubertás korig ezek az utak egyre hosszabbak lettek. Hasonlót egyébként Sat-Okh A Sós Sziklák Völgye című életrajzi regényében is olvashatunk.
Mindenkitől azt várták, hogy többféle szellemet szerezzen, mert mindegyiknek más-más ereje volt. A kultúrájukban, mint a legtöbb törzsnél, a földet, a vizet nem tartották sajátjuknak. Megegyezésre törekedtek, akár medvékről, akár más törzsről, akár a fehér emberről volt szó. A medvékkel mondjuk eleve nehéz egyezkedni, de a fehér emberrel még nehezebb, mert ők meg úgy tekintették a folyó értük van. Ez a kis film bár snowboardos, kenus túrafilm, mégis fontosnak tartotta, hogy a maga lehetőségeivel beszéljen a helyi indiánokról is.
Ahogy a sinixt Marilyn James mondja, ez föld a közös örökségünk, felelősséggel tartozunk érte.
