Melyikünket ne csapta volna be sose a saját emlékezete? Mennyire megbízható a kép, amit saját világunkról alkotunk? És mennyire változik emlékezetünk a megváltozott világ fényében? Vajon fel tudom-e idézni egykori élményeimet úgy, ahogyan valóban megtörténtek – vagy csupán a jelen szűrőjén átszínezett változatukat látom? Ishiguro kedvenc játéka az emlékezet törékenysége, a valóság érzékelésének illúziója, és tudatunk rejtett vakfoltjai. Bár regényei gyakran halk hangvételűek, kérdéseik és morális dilemmáik annál mélyebben hatolnak az olvasó tudatába. Ishiguro prózája egyszerre letisztult és lélektanilag komplex, művei nem véletlenül kerültek a világ irodalmi térképének középpontjába.
Az ishiguro recept
Kazuo Ishiguro 1954-ben született Nagaszakiban. Mindössze ötéves volt, amikor családja apja oceanográfiai munkája révén elhagyta Japánt, és Angliába költözött. Noha japán származású, angliai neveltetése sajátos nézőponttal ruházta fel: az általa képviselt realista látásmód a sci-fi műfaj határán egyensúlyoz, ami kezdetben a dalszövegírásban kezdett kibontakozni.
Fiatalon még énekesi pályára készült, és többféle stílusban is próbálkozott vidéki pubok színpadain. Ám hamar kiderült, hogy a dalszövegek megírása sokkal inkább az ő terepe, mint azok előadása. „Remek felkészülés volt ez a történetmeséléshez” – vallotta később Ishiguro.
Olyannyira, hogy 2017-ben elnyerte az Irodalmi Nobel díjat. Angolos szerénységgel fogadta a hírt a nagy megtiszteltetésről a Londoni sajtótájékoztatón:
„Ha halvány gyanúm lett volna erről, legalább a hajamat megmostam volna ma reggel.”
Több regénye is rangos irodalmi elismerésben részesült, köztük A főkomornyik szabadsága, amely Booker-díjban részesült, s később Napok romjai címmel vitték vászonra. A filmadaptáció főszerepeiben Anthony Hopkins és Emma Thompson nyújtottak emlékezetes alakítást.
A Ne engedj el! című disztópikus regény filmadaptációja 2010-ben került a mozikba Keira Knightley és Carey Mulligan főszereplésével.
Miben rejlik az „Ishiguro-recept”? A Svéd Akadémia egyik frappáns megfogalmazása szerint
így írható le a Nobel-díjas író egyedülálló stílusának esszenciája: végy egy csipetnyi Jane Austint,
adj hozzá egy jó adag Franz Kafkát, majd szórj rá egy leheletnyi Marcel Proust-ot
– és máris készen áll Ishiguro a maga titokzatos kagylóhéjában.
A beskatulyázhatatlan történetek
Ahány regény, annyi külön univerzum – szó szerint. Ishiguro minden műve más valóságsíkon játszódik, más szabályok szerint működik, és újabb és újabb arcát mutatja meg a szerzői világnak. Körülbelül öt évente jelentkezik egy újabb regénnyel, amely rendre meglepi és elgondolkodtatja az olvasóit.
Az irodalom szabályait rendre felülíró „ikonoklaszta” szerző bátran kísérletezik a műfajokkal: regényeiben megidézi a detektív-fikció, a western, a sci-fi és a fantasy elemeit is. A kritikusok a Vigasztalanok (1995) szürreális, álomszerű világát mágikus realizmusként értelmezték – a történet egy meg nem nevezett európai város zongoristájának belső vívódásait követi. Az Árva korunkban klasszikus detektívregényként olvasható, míg a 2005-ös Ne engedj el! futurisztikus, mégis meghökkentően emberközeli sci-fije újabb stílusbeli fordulatot jelentett, annak ellenére, hogy a cselekmény az 1990-es években játszódik. Legújabb művében, a Klara és a Nap-ban Ishiguro egy mesterséges intelligencia nézőpontjából tárja fel az emberi kapcsolatok, az empátia és az önazonosság kérdéskörét – ezúttal a lélektani sci-fi területén kalandozva.
Kazuo Ishiguro a 29. angol nyelven alkotó regényíró, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat – prózájának kifinomultsága és mélysége különösen kiemelkedő a kortárs irodalom palettáján. Ritka jelenség az írói világban, hogy valaki egyszerre nyerje el a kritikusok és az akadémiai szféra elismerését, miközben kereskedelmi szempontból is jelentős sikert arat. Ishiguro ezen kivételes alkotók közé tartozik: műveit széles olvasóközönség ismeri és kedveli, regényeiből számos film- és televíziós adaptáció készült Japánban és az Egyesült Királyságban egyaránt. Az Egyesült Államokban önmagukban több mint 3,5 millió példányban keltek el kötetei.
Az Ishiguro könyvélmény
Ishiguro műveiben sosem kapunk kész történetet. A cselekmény finoman, szinte észrevétlenül bontakozik ki, apró utalásokból, sejtetésekből épül fel. Az olvasóra hárul a feladat, hogy felfejtse, milyen világban jár, milyen korban és tájon – az író elegáns visszafogottsággal vezeti végig ezen a lassan kibomló ösvényen. Már az első oldalaktól kezdve csak érzékeltet, nem magyaráz; teret hagy a gondolkodásnak, a felfedezés örömének.
Történeteinek sodrása különös szépséggel bír. Csendesek, szemlélhetők, sokszor nevezik őket hömpölygőnek. Hogy mit is jelent ez pontosan? Talán valamiféle feszültséget a történet mennyisége és ritmusa között – számomra a hömpölygés azt a fajta lassú, de feltartóztathatatlan sodrást jelenti, amely végül teljesen magával ragad. És Ishiguro történetei pontosan ilyenek: amint felütjük az első oldalt, már nincs visszaút – belesimulunk a világába, és kiszakíthatatlanná válunk.
Különös, zavarba ejtő érzés egy írót a művein keresztül megismerni. A legnagyobbak talán épp azok, akik képesek személyiségüket a háttérben tartani, és teret hagyni az olvasónak a saját értelmezésre. Ishiguro is ilyen szerző – árnyékban marad, ám ennek a homálynak különleges jelentősége van. Az ő regényeiben ugyanis nem a feledés, hanem az emlékezés homálya válik főszereplővé.
Ő nem az a fajta író, akinek mondatait idézetgyűjteményekbe illő bölcsességekért olvassuk.
Távol áll tőle a szentenciózus fogalmazás. Ishigurótól nem kész válaszokat, hanem gondolatokat
kapunk – belső munkára hívó anyagot, amelyet magunkban kell lassan megrágni, átérezni, értelmezni.
Párbeszédeiben ott rejlik a kimondatlan, a múlt elmosódott lenyomata és a sosem volt világ melankolikus tükörképe. Az emlékezés és a képzelet határán mozgó prózája egyszerre nosztalgikus és felkavaró – olyan élmény, amely hosszú ideig velünk marad.
Karakterei maguk is állandó belső vívódásban élnek – a múlt homályos kérdései, a kimondatlan sejtések és a soha meg nem valósult lehetőségek foglalkoztatják őket. Legyen szó egy mesterséges intelligenciáról, aki „Robot Barátként” próbálja megérteni az emberi érzelmeket, vagy egy lányról, akinek sorsa szervdonorként előre meg van írva – mindannyian az elveszett világok és az „ami lehetett volna” fájdalmas hősei. Létük mégis fontos: emlékeztetnek bennünket arra, hogy ne felejtsünk.
Japánabb a japánnál, angolabb az angolnál
Bár származása mélyen gyökerezik a japán kultúrában, íróként elsősorban brit identitású. Az angol nyelvű irodalmi hagyományok hatottak rá, miközben gyakran reflektál műveiben a kulturális hovatartozás és az identitás kérdéseire is. Talán ebből a kettősségből fakad sajátos nézőpontja: kívülállóként szemléli a brit társadalmat, de belülről érti annak mechanizmusait. Aligha képzelhető el brittebb téma, mint egy korabeli főkomornyik elméjébe való bepillantás: méltóságának (dignity) természetét boncolgatni, s közben kitapogatni a méltányosság (fair play) finom határait. Ishiguro A főkomornyik szabadsága című regényében e két fogalom nemcsak erkölcsi tartást, hanem egy egész korszak világképét és belső rendjét is megtestesíti.
Az Eltemetett óriás középpontjában egy idős házaspár áll, akik a lovagkor ködös, legendákkal átszőtt világában indulnak útnak. Még a sárkánnyal való szembenézés pillanataiban is megőrzik méltóságukat – nemcsak önmagukkal, de egymással szemben is. Kettejük kapcsolata a gyengédség és tisztelet párbeszédén alapul, mely soha nem inog meg, még a legnagyobb próbatételek során sem.
A Ne engedj el első pillantásra egy klasszikus dél-angliai bentlakásos iskola miliőjét idézi – minden apró részletében hűen követve a brit hagyományokat, az iskolai rutinokat, a sportklubházak világát. Ám Ishiguro mesterien fordítja ki ezt az ismerős keretet: a tanulók valójában klónok, létezésük célja sorsszerű és megrendítő, mégis mindvégig megmaradnak a jól ismert, angol középosztálybeli konvenciók keretei között. Ishiguro itt is az emlékek szubjektivitására épít: narrátora, Kathy, egy különös internátusból származó ápolónő, emlékein keresztül mutatja be a múltat – amely csak fokozatosan nyeri el teljes jelentését.
Első regénye, A dombok halvány képe, valamint A lebegő világ művésze már korán tanúbizonyságot tesz arról, mennyire mélyen foglalkoztatja Ishigurót a japán kultúra és hagyományok világa. Műveiben mindig az emberi lélek kerül fókuszba – a japán mentalitást próbálja megérteni, árnyaltan, empátiával. Aprólékos, finom tollvonásokkal rajzolja meg a régi japán városokat, a vigalmi negyedek atmoszféráját, s a tradicionális házak enteriőrjeit: a fogadószobát, a zeneszobát és a hozzájuk kapcsolódó, szertartásos hétköznapokat.
Amit Mijazaki Hayao kézzel rajzolt képei révén idéz meg, azt Kazuo Ishiguro szavakkal teremti újra.
Ishiguro érzékenyen viszonyul a nyelvhez és a kulturális árnyalatokhoz is. Egy interjúban így mesél erről: „Amikor régi japán filmeket nézek, sok női karaktert látok, akik pontosan úgy viselkednek és beszélnek, mint az anyám. A japán nők hagyományosan a férfiaktól kissé eltérő nyelvet használtak, de manapság ez sokkal jobban megkeveredett. Amikor anyám a nyolcvanas években Japánban járt, azt mondta, megdöbbentette, hogy a fiatal lányok férfinyelvet használnak.”
Ishiguro számára a kultúra azonban nem csupán szavakban, hanem gesztusokban, arckifejezésekben is tükröződik – a metakommunikáció finom árnyalataiban. „Apám egyáltalán nem volt tipikusan japán, mert Sanghajban nőtt fel. Volt egy kínai jellegzetessége: ha valami rossz történt, mosolygott.”
Amikor felmerül a kérdés, vajon melyik kultúra – a japán vagy a brit – hagyott mélyebb nyomot Ishiguro személyiségén és írói világán, van egy különösen találó válasza. Az irodalmi Nobel-díj átvételekor így fogalmazott: „flabbergastingly flattering” – azaz „elképesztően hízelgő”. Nehéz ennél britesebb reakciót elképzelni.
Ő maga így reflektál identitásának kettősségére: „Kezdetektől fogva így határoztam meg önmagam: olyasvalaki vagyok, aki nem ismeri igazán mélyen Japánt, mégis angol nyelven ír könyveket – kizárólag japán szereplőkkel. Ily módon próbáltam meg bekapcsolódni az angol irodalmi életbe.”
Nem csalás, önámítás!
A lebegő világ művésze című regényben a főhős, egy idősödő festő, kétségbeesetten próbálja értelmezni a háború utáni Japán új társadalmi normáit és szokásait, miközben tudat alatt még mindig a múlt foszlányait kutatja. Emlékeit újra és újra átvilágítja a vereség fényében, megkísérelve megérteni, mit is jelentett a hűség és a felelősség egy bukott eszmerendszer árnyékában.
A Ne engedj el című regény klónjai, akik a Hailsham nevű bentlakásos iskolában nevelkedtek, hisznek abban, hogy a szervadományozás még elodázható – talán elkerülhető is. Mindent megtesznek, hogy olyan életet éljenek, mint azok, akiknek genetikai másolatai. De mi van akkor, ha nem ők próbálnak hasonlítani ránk, hanem mi vagyunk azok, akik kétségbeesetten próbáljuk elhitetni magunkkal: mi mások vagyunk, különbek, érdemesebbek? Talán az igazi önámítás nem az ő oldalukon áll.
A Klara és a Nap főhőse, Klara, egy mesterséges intelligenciával rendelkező társrobot, akit arra terveztek, hogy betegeskedő tinédzsereknek nyújtson érzelmi támaszt. Josie, egy génmanipulált kislány RB-je (Robot Barátja) lesz, és Klara – egyszerre naivan és megható elszántsággal – igyekszik elsajátítani az emberi érzelmek legfinomabb árnyalatait: a megbocsátást, a részvétet, sőt a kegyes hazugságot is. Ám senki sem akar szembenézni azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy Klara valódi szerepe nem csupán az, hogy társa legyen Josie-nak – hanem hogy fokozatosan magába szívja a lány személyiségjegyeit és emlékeit. Így, ha Josie meghalna, ő léphet a helyébe: egy újgenerációs, kibernetikus testben, amely tökéletes másolata az eredetinek. Egy helyettesítő – s talán egy szelíd hazugság élő emlékműve.
A Vigasztalanok főhőse, a zongoraművész Mr. Ryder maga sem tudja, miben áltatja önmagát – hiszen azt sem tudja, mit kellene elhazudnia. A regényben egymást követik a látszólag összefüggéstelen jelenetek, mintha álomképek peregnének le előttünk. Ryder egyik szituációból sodródik a másikba, akár egy hétköznapi álom labirintusában bolyonganánk. A szereplők ismerősnek tűnnek, mintha korábbi életünkből lépnének elő, ám egy ponton kiderül: talán a feleségünk, vagy a gyermekünk – vagy talán egyik sem. A bizonytalanság atmoszférája végigkíséri a történetet, ahol az idő, a tér és az identitás határai szüntelenül elmosódnak.
Táncoló emlékezet
Ishigurónál az emlékezet nem szilárd alap, hanem folytonosan változó, elcsúszó réteg – átfordítható, átruházható, vagy akár eltüntethető. A Dombok halvány képe című regény idős nőalakja már maga sem biztos abban, hogy saját életének emlékeit idézi fel, vagy egykori szomszédasszonya dilemmái kísértik őt. A múlt és a mások múltja közötti határ elmosódik – és e homályban formálódik az identitás.
A Ne engedj el negyedik adományozására készülő klónja, utolsó estéit tölti a kórházi ágyon, és gondozóját arra kéri, meséljen a Hailsham-ről – hogy aztán ezeket az elbeszéléseket saját emlékként idézhesse fel, mintha a hallottak az ő személyes múltjához tartoznának. Az emlékezés itt már nemcsak megtartás, hanem újrateremtés kérdése is.
Mr. Ryder, A vigasztalanok főhőse, minden erőfeszítése ellenére sem tudja megmondani, hol van, miért van ott, és mit várnak tőle azok, akik körülveszik. Emlékezete egy álomszerű világban lebeg, hol az idő és a hely folytonos elmozdulásban van – mintha egy szélkakas forogna egy sosemvolt táj fölött.
Az Eltemetett óriás idős házaspárja, Axl és Beatrice a feledés ködébe burkolózva vándorol. Nem csupán ők maguk, de egész közösségük képtelen visszaemlékezni a múltra – sem közös történetükre, sem egymással való kapcsolatukra. Az emlékezés hiánya egyszerre békés és dermesztő, s a kérdés ott lebeg a sorok között: vajon mi véd meg minket – az emlékezés, vagy épp annak elfojtása?
Emlékezetünk vakfoltjait ki tudja, milyen formákkal tölti ki képzeletünk? Milyen hatások alakítják át az emberiség közös emlékezetét, és mennyiben tudunk megbízni saját múltérzékelésünkben? Vajon valóban szilárdan hihetünk memóriánk pontosságában – vagy csupán egy belső narratívát ismételgetünk, amelyet időről időre átír a jelen? Kazuo Ishiguro nem kínál válaszokat. Ő kérdez – finoman, kitartóan, gyakran szinte észrevétlenül. És ezáltal arra ösztönöz, hogy mi magunk kezdjünk el gondolkodni, újraértelmezni, kételkedni.
Ha létezik válasz, az a szívünkben rejlik
A hűvös méltósággal élő Mr. Stevens, A főkomornyik szabadságá-nak főhőse, végül egyetlen reménysugarát egykori házvezetőnőjében, Miss Kentonban látja – abban a kapcsolatban, amely soha nem teljesedhetett be, de emlékként mégis életének középpontjává vált.
A Ne engedj el tragikusan ártatlan világában Tommy hisz benne, hogy haladékot kaphatnak azok a szerelmesek, akik képesek bebizonyítani, hogy valódi, mély érzelmek fűzik őket egymáshoz – mintha a szerelem megmenthetné őket a végzet elől.
Az Eltemetett óriás révésze csak egyetlen utast visz át a túlpartra – kivéve, ha egy szerelmespár képes bizonyítani kapcsolatuk igazságát és erejét. Ám a kérdések, amelyekre felelniük kell, közös múltjukra vonatkoznak. De mi történik akkor, ha saját emlékezetük elérhetetlenné vált, s egyedül a szívükben őrzött érzések és megingathatatlan hitük maradt meg?
Mert ha az emlékezet elhomályosul, ha tudatunk meginog vagy elhallgat – a szív talán mégis tudja az igazat. És ha valahol létezik válasz, talán éppen ott kell keresnünk.
