Azok a kilencvenes évek
A kosaras filmek nagy időszaka a kilencvenes évek volt. Valamiért mindenki úgy érezte, hogy „egy lecsúszott edző és a rossz csapat utolsó esélye” filmet kell, hogy forgasson, de azonnal. Ha lehet hinni a statisztikáknak a nyolcvanas években 4 kosaras filmet gyártott Hollywood. A kilencvenes években 33-at. Zongorázható a különbség.
Különböző filmek más és más okokból nem kerültek fel a listánkra. A fő ok a színvonal vagy a téma. Íme egy kis gyűjtemény belőlük. Lehet vitatni. A bostoni drukkeres Csont nélkül (Celtic Pride), a Whoopi Goldberg-es Eddie vagy Fél-profi (Semi Pro) Will Ferrell-lel egyszerűen nem viccesek, pedig vígjátéknak szánták őket. Azért a humor nem árt egy vígjátéknál. A Fedezd fel Forrestert!, az Egy Kosaras naplója vagy a Black & White (Allen Houstonnal, és a fél Wu-Tanggel) jó filmek, de messze nem a kosárlabda a fő témájuk. De ezek legalább jó filmek. A Sonicsgate: Requiem for a Team meg túl specifikus. Én az Oklahoma City Thunder nevet nem tudom kimondani. Elfogult szuperszonikus vagyok.
Mindemellett tényleg érdekes, hogy miért pont a kilencvenes években készült ilyen jelentős számú kosaras film. Sokan nosztalgiázva úgy emlékeznek, az volt a nagy időszaka az NBA-nek, de az az igazság, hogy most van. Sokkal több pénz és nagyobb pörgés van benne, mint anno. Meg sokkal több unalmas hármas dobálódzás, mondaná egy kritikusabb hang. Külön érdekes téma lehetne, hogy bár az amerikai foci volt mindig is a legnépszerűbb sport az Államokban, folyamatosan készülnek filmek, doksik róla, még sincs köztük igazán nagy alkotás. Talán a Jerry Maguire, de az sem a fociról szól alapból. Ellenben mint a cikkből is ki fog derülni, nem csupán DiCaprio vagy Nicholson, a jó rendezők is imádják a kosárlabdát. Őszintén szólva, mi is.
Doksik csonttal és csont nélkül
Hoop Dreams (Kosaras álmok)
Ha van dokumentumfilm a kosárlabdáról, ami komoly és alapos, az bizony a Hoop Dreams. Ez a film két középiskolás fekete srác életét követi nyomon. Útjukat a semmiből, ahogy fejlesztik kosártudásukat abban a reményben, hogy egyetemi ösztöndíjat kapnak, és végül az NBA-ben játszanak. Arthur Agee és William Gates egyaránt nagy potenciált mutat, és aktívan toborozzák őket, amikor középiskolába akarnak lépni. Ugyanabban a középiskolában kezdik, de Arthurék családja képtelen kifizetni egy váratlan tandíjszámlát, ezért vissza kell mennie a helyi gyengébb állami középiskolába. A film végigkíséri őket a középiskola négy évén, miközben láthatjuk a személyes megpróbáltatásaikat: sérülések, hullámvölgyek, csalóka remények és soha véget nem érő harcok.
A filmesek az 5 éven át tartó munka során, 250 órányi felvételt készítettek, amit végül 3 órásra vágtak meg. A forgatás ideje alatt a filmen látható módon kikapcsolták az áramot Agee-ék otthonában. A filmes csapat dobta össze a pénzt, hogy visszakapcsolják. Ezzel beleavatkoztak a valóságba, de a rendező nem bírta nézni, hogy az alanyaik fagyoskodnak télen, míg ők hazamennek a forgatás végén a meleg lakásukba.
Az egész filmre jól illik a Dennis Rodman első könyvében lévő tanács, miszerint nagyon rossz irány, hogy a feketéknek azt mondják legyenek sportolók, és ezt a média is sugározza feléjük. Nagyon nehéz oda eljutni. A csapatok persze mindenkit biztatnak, nekik kell az ember a húsdarálóba. Az emberek nézik a sztárokat, azt látják, hogy majd minden csapatsportágban feketék vannak. Egyszerűen ez egy rossz álom.
„Mindenki azt mondogatta régebben, ha eljutsz az NBA-be, ne feledkezz meg rólam öregem!”, meg ilyesmi. Nos, azt kellett volna mondanom akkor nekik: „Ha nem sikerül, te ne feledkezz meg rólam.” Mert a 95%-unk nem jut el az NBA-be. Te pedig azt hiszed gyengék voltunk oda. Nem voltunk azok, miközben nyeled a könnyed. Sosem fogják megérteni. Nincs idő elmagyarázni.” – William Gates.
Azt, hogy az egész NBA mekkora illúzió, ez a dokumentumfilm mutatta meg. A doksi fontosságát jelzi, hogy két dokumentumfilm is foglakozik az utóéletével. Mi van?! A Kosaras álmok újra (Hoop Dreams Reunion) és a 2015-ös Life After Hoop Dreams, ez utóbbi 40 perc csak.
Hoop Dreams-filmtörténet
A film 23 díjat kapott, és legalább ennyire jelölték. Steve James-et egyébként kétszer jelölték Oscarra dokumentumfilmesként, ami nagyon-nagyon ritka. Igaz nem is nyerte meg a szirupgyár kopasz-kardos nyalókáját, de legalább jelölték.
A filmkritikus Roger Ebert annyira fel volt ezen háborodva, hogy saját szakállára magán nyomozásba kezdett. Ő és Gene Siskel megismerték a jelölési folyamatot. Kiderítették, hogy az Akadémia dokumentumfilmes bizottságának tagjai, amikor dokumentumfilmeket néztek zseblámpát tartottak maguknál, és aki „feladta”, a képernyő felé világított. A filmet kikapcsolták, ha már a többség a zseblámpájával a gyöngyvásznon fénykardozott. Ez is mennyire gyerekes már. Ezt a filmet 15 perc múlva kikapcsolták. Amikor mindez kitudódott, hatalmas botrány kerekedett belőle, hiszen ez egy olyan film, ami apránként bontakozik ki. Ennek eredményeként a szabályokat úgy módosították, hogy a dokumentumfilm-kategóriában a dokumentumfilmesek külön nagyobb arányban szavazhassanak.
A rendező Steve James emberségből is példásan vizsgázott. A srácok a forgatások alatt és után semmilyen juttatást, pénzügyi támogatást nem fogadhattak el az NCAA szabályai szerint, hogy továbbra is jogosultak lehessenek az egyetemi kosárlabdázásra. Egyik játékos családja sem kapott pénzt a film sikere után. A rendező ezért Agee-t és Gates-t később teljes jogú partnerekké tette, ezáltal a gyártóéval megegyező részesedést kaptak.
Hoop Dreams Fund
A film hatására mindkét gimnáziumban ösztöndíjrendszert vezettek be. Ennek jelentőségét nem is kell részletezni. St. Joseph-ben a hallgatók 40%-ka segélyekre szorul amúgy is. A Hoop Dreams Fund pénzügyi támogatást és a továbbtanuláshoz szükséges tudományos ösztöndíjakat nyújt. Meglepő módon pont azért, mert a kosárlabdában olyan kicsi az esély, hogy előrejuss. Hát ilyen ereje volt ennek a filmnek az amerikai valóságra. A Hoop Dreams terepszemlés elvét követi a Last Chance U doksi sorozat is, ami elsősorban amerikai focicsapatokra épül, de van belőle kosaras is.
Doin’ It in the Park: Pick-Up Basketball, NYC
A Doin it egy független indy dokumentumfilm Bobbito Garcia és Kevin Couliau rendezésében. Bobbito „mindenes szakértő”, ha New Yorkról van szó, és Garcia neve is garancia. Ő akkora név, hogy rapszámokban idézik. A film a New York-i nyári szabadtéri kosárlabda, a streetball „Mekkájának” definícióját, történetét, kultúráját, társadalmi és globális hatását tárja fel.
Mr. Garcia elmeséli, hogy két év alatt 180 pályán jártak New York mind az öt városrészében. Eddie Palmieri partitúrájával felpörgetett „Doin’ It” úgy pattog, mint egy crossover dribble, gyorsan és biztosan siklik végig az interjúkon, valamint a streetball-történelemórán, majd áttér a mai elhivatott játékosokra és a pályák kultúrájára. A „Doin’ It” a harlemi Rucker Park és a Greenwich Village-i West Fourth Streeten zajló „the Cage”-ben történő versenyeket is bemutatja. De a Rikers Islanden található börtönpályákról éppúgy beszámol, ahol a rabok sóvárogva várják a játéklehetőséget.
A film a betonpályákon játszott streetball történetének New York-i ódája. Megtanít néhány
trükköt, elmesél pár történetet, és beszélget a leghíresebb aszfaltistenekkel.
Kenny Smith nyert két NBA-bajnokságot, de elmondása szerint a „legélénkebb” kosárlabdás emléke továbbra is az az első alkalom, amikor három-három elleni meccset nyert a queensi pályákon. A blacktop-legendák, mint Fly Williams és Pee Wee Kirkland felidézik a dicsőséges old school időket. Earl Manigault, a.k.a. The Goat is szóba kerül. Őt a valaha volt legjobb streetballjátékosként emlegetik. Neki tényleg az NBA-ben lett volna a helye.
Három dokumentumfilmnek álcázott márkaépítés: Last Dance; Shaq; Underrated
Az a bajom a sportrajongók nagy részével, hogy valójában bármi jó nekik, ha benne van a kedvencük. Ha látnak régi, ritka felvételeket a legendákról, az már elég is. Ezzel amúgy még nem is lenne gond. A probléma ott van, hogy mind a Last Dance, mind a Shaq-sorozat pofátlan önmarketing. Félreértés ne essék, a Steph Curry-s Underrated is az.
Ezeket a doksikat jól láthatóan maga a főszereplő fizettette. A rendezők úgy táncoltak, ahogy ők fütyültek. Egy független rendező azért ezekből az alapanyagokból csodát tudott volna varázsolni. Kezdve azzal, hogy most akkor Jordan republikánus, vagy mi van. Nem nagyon van rajta kívül fekete sztár vagy nem sztár, aki ennyire (már gáz módon) nem politizál. Tudod feketéket ölnek, de nem politizálok. Szóval azt tudni kell, hogy a fekete közösségen belül nagyon sokan nem kedvelik Michael erősen republikánusgyanús, már szinte kamu függetlenségét. Főleg, hogy elég nagy szája van neki, a pályán is az volt.
Ennek ellenére mégis ajánljuk őket. Pont azért, mert ők fizették. Amikor a világ leggazdagabb sportolói befizetnek egy doksira, az bizony szépen van összerakva. Volt rá pénz, na. Porfi munkák, és direkt szórakoztatóra vannak huzalozva.
A Last Dance bizonyos embereket kihagy, mintha ott sem lettek volna, Istent csinál a félistenből, de emellett azt is láthatod mekkora úriember Karl Malone, még a buszra is felmegy köszönni. Az Isaiah Thomas-os szálat is lehetett volna bogozgatni még. Egy biztos, ez a doksi jókor jött, és Jordan még a pálya széléről, a kastélyából is életet lehelt a kosárlabdába. Jó szórakozás, de azért a többi játékosnak is nézz utána. Nem Jordan az NBA, és amikor játszott, akkor sem ő volt ott csupán.
Shaqnozis. Shaquille O’Neal-t nem kell bemutatni. Vagy mégis?
Négy epizódból álló dokumentumfilm-sorozat a kosárlabda egyik legismertebb hegyomlását, centeróriását veszi górcső alá. A nagy így még nagyobb, és belátunk a kulisszák mögé is. Minden rész igényesen lett felépítve, miközben az adott történetszálhoz idomul. Nem csak sportrajongóknak. Shaqnek van humora, és ne feledjük, ő az egyetlen NBA-sztár, aki tényleg tudott rappelni. Ilyen számokat nem azért csinál, mert pénzt akar, hanem mert szereti a stílust.
Stephen Curry: Underrated
Az NBA-döntő négyszeres bajnoka, a Golden State Warriors játékosa, Steph Curry, aki 2021-ben megdöntötte pályafutása legtöbb hárompontos NBA-rekordját. Néha elgondolkozom, hogy a szakértők miért nem vették észre időben Curry-t vagy akár Austin Reaves-t, akit ma már a tanyasi Kobe becenévvel illetnek. Részben rá épül a Lakers taktikája. Reaves senkinek sem kellett, draft nélkül került be a Lakers-hez.
A középiskolában Curry-t túlságosan soványnak és alacsonynak tartották. Ezért egy ismeretlen kis egyetemre jutott csak be. A Davidson College Wildcats-be került Bob McKillop edző keze alá. Van valami, amit nem láttak a szakértők. Nagyon nem, mert Curry hármasai, megoldásai konkrétan megváltoztatták a kosárlabdacsapatok védekezésének módszereit en bloc. Ez egy meggyőző szempont, de ez a film nem mutat ugyanolyan analitikus érdeklődést a játék iránt. Curry-t se ismerjük meg mélyrehatóan. A Stephen Curry: alulértékelt nem foglalkozik azzal, hogy milyen egy Curry szintű szupersztár élete, ehelyett csillogtatja a konstrukcióit. Ennek ellenére ne értékeljük alul az Alábecsülvét. A fűszeres Curry István történelmet írt. Nagyon is jó, hogy készült róla film. Az UNDERRATED című dokumentumfilmet te is megnézheted, még akkor is, ha nincs Apple TV+-előfizetésed, mert két hónapig ingyen is ki lehet próbálni. Szóval, ha érdekel Curry, akkor hajrá!
Játékfilmek és játékosok
Blue Chips (Csont nélkül)
Én zsákolok, ha tudok, hogy összehozzak egy harlemi ziccert, de azt csak csont nélkül lehet. Valahogy, valamiért kikopott a kosárpálya menti közbeszédből a Csont nélkül.
Az amerikai egyetemi kosárlabda küszöbe az NBA-nek és hatalmas az érdeklődés iránta. Elvileg, mondom elvileg, ez nonprofit. Mégis hatalmas üzlet van a közvetítésekben és a ruházati értékesítésekben is. Valójában sokan az egyetemi meccseket jobban szeretik. A főiskolai kosárlabdaedzők igazi 22-es csapdája szituációba kerültek. Ha nem nyernek, kirúgják őket. A győzelemhez azonban nagyon jó játékosokra van szükségük. A nagyszerű játékosok toborzásához pedig illegális ösztönzőket kell felajánlaniuk. Ha rajtakapják őket, mehetnek a sóhivatalba. Ez egy ördögi kör.
A film azt járja körül, hogy miként lehet tisztességesnek maradni, miközben mások láthatóan megveszik
a játékosokat illegális módszerekkel már az egyetemi évek alatt. A Nick Nolte alakította edző kénytelen
megszegni a szabályokat, hogy megszerezze a szükséges játékosokat, hogy partiban maradhasson.
A film tartalmaz egy bizonyos mennyiségű kosárlabdát, de végre itt egy sportfilm, ahol nem arról szól minden, hogy ki nyeri a nagy meccset. Az igazi kavarás a színfalak mögött zajlik. Mi csak követjük Nolte-t toborzóútjain. A forgatókönyvet az a Ron Shelton írta, aki a Zsákolj, ha tudsz! és a Baseball bikák sztoriját is jegyzi.
A filmet a kosárlabda világából ismert arcok népesítik be. Shaq ugye majdnem főszereplő, de ott van Boby Cousy, Larry Bird, Jerry Tarkanian (Lakers edző), Penny Hardaway. Alap cucc. Talán az egyik legjobb játékfilm az egyetemi kosárlabdáról.
A játék ördöge (He Got Game)
Spike Lee elképesztően nagy kosárrajongó. Az egy dolog, hogy hardcore Knicks-fan, amúgy is vág mindent. Simán lehetne szakkommentátor. Ezért is furcsa, hogy ilyen sokat várt arra, hogy kihozza a maga kosaras filmjét. Lee filmje bizonyos értelemben a Blue Chips másik oldala. A He Got Game sztorija egy hipertehetséges középiskolás kosarasra nehezedő nyomás története. Ezen keresztül mond sokoldalú kritikát Spike.
A He Got Game Lee legjobb filmje a Malcolm X (1992) óta. A főszerepben Denzel Washington (Jake) és Ray Allen (Jesus). Az állam kormányzója ajánlatot tesz Jake-nek: egy hétre kiengedi a börtönből, ha rá tudja venni a fiát, hogy írjon alá az általuk favorizált Big State Egyetemen. Ha sikerrel jár, a kormányzó csökkenti Jake büntetését. Ennyit arról hogyan mennek a dolgok az USA-ban. Spike Lee mélyreható betekintést nyújt a tehetséges középiskolás játékosok megpróbáltatásaiba.
Van egy jelenet a Hoop Dreams-ben, ahol egy nyári kosárlabdatáborban magyarázzák a srácoknak, hogy legyenek tisztában azzal, hogy kihasználják őket. A He Got Game-ben a kísértések sűrűn és gyorsan érkeznek: állásajánlatok, új Lexus, 10 000 dollár a saját edzőjétől, még néhány dögös „diáklány” is előkerül, akik saját francia nyelvleckés toborzási technikáikkal köszöntik Jesus-t. Ez a film nemcsak a sportról, hanem a kapitalizmus természetéről szól. Valódi tétről van szó, ahol több pénz forog kockán, mint a meccsek haszna. Amerikában évek óta a sport és a nagyvállalatok ugyanazokat a szabályokat és stratégiákat követik. Az egyik oka annak, hogy oly sok befolyásos embert látni a lelátón az NBA-mérkőzéseken. A modern játék már nem sport, hanem hadviselés. Egy eladható menő karakter, millió dolláros biznisz.
A He Got Game vége is csavaros. Az apa és a fia is nyer, de a rendszer is. Add meg a királynak, ami a királyé… A filmzene itt zseniális, de Spike kliprendező és rapszakértő is, ne feledjük.
Streetball és egyéb utca cuccok
Zsákolj, ha tudsz! (White Man Can’t Jump)
A „White Men Can’t Jump” nemcsak egy kosaras film, sokak szerint az egyik legszórakoztatóbb sportfilm, és ebben azért van igazság. Alapjában véve egy streetballfilm pár arcról, akik szívatják egymást és másokat. A cselekmény leírása nem adja ki ennek a filmnek sava-borsát, ami lényegében a nyelv és az időzítés, és a váratlan fordulatok adagolása.
A film Los Angeles szabadtéri kosárlabdapályáin játszódik, a Venice Beach-en, a Crenshaw negyedben, Wattsban, és bárhol, ahol pénzért fogadnak. A főszerepben Wesley Snipes, a fekete macska, aki mindig a talpára esik, és Woody Harrelson, aki pedig egy fehér „vidéki man”, egy redneck, hillbilly fickó, aki málészájú fizimiskáját, használja arra, hogy lépre csalja az áldozatait egy pénzben feltett játékra. A srácok közül egyik sem pusztán a játék élvezete miatt foglalkozik a kosárlabdával. Snipes azért csinálja, hogy pénzt keressen (felesége és gyerekei vannak), Harrelson pedig szerencsejáték-függő. A pezsgés, a kémia a két főszereplő között kitapintható.
A nyelvi replikázos válaszolgatásak, bekóstolások hozzák az utcafílinget. A szereplők többsége tehetséges verbális improvizátor és eredeti is. A csipkelődéseik egy része spontán freestyle, azért tűnik úgy, mintha a való életet látnád, mert az is volt. Hagyták őket dumálni és a jobbakat összevágták.
Ebben a filmben nincsen felmondva a kötelező „szeressük egymást gyerekek” lecke. Mindenki emberi, se nem jó, se nem rossz. A csipkelődések, oltások sokkal életszerűbbek, mint amikor a színészekkel szájba rágatják a „törikönyvet”. Furcsa, hogy megvan a recept és még sincs sok ilyen film. Túlmutat a kosaras témán. Egyszerre vagány és kedves.
Harlemi ziccer (Above the Rim)
A Harlem típusú ziccer egy ígéretes középiskolai kosárlabda játékos története és kapcsolata két testvérrel, az egyik drogdíler, a másik pedig egy volt kosárlabdasztár, aki lecsúszott, és most biztonsági őrként dolgozik. A jó és a rossz angyal a vállaidon.
A felvételek nagy része Harlemben, Rucker legendás pályáján zajlott, ahol az 1970-es években olyan sztárok fordultak meg, mint Wilt Chamberlain, Kareem vagy Julius Erving, hogy a helyi hősökkel játszanak. De Kobe Bryant is pattogatott itt. Mi is írtunk róla. A Harlemi ziccer ereje abban rejlik, hogy a belvárosi srácokra leselkedő veszélyeket hűen ábrázolja. Minden olyan vagány, minden olyan veszélyes. A középiskolai kosárlabda álmokkal párhuzamosan zajlik a környékbeli Shoot-Out, a Rucker’s streetball rendezvénye, ahol néha a helyi drogdílerek szponzorálják a csapatokat. Ez nem kitaláció, ilyen az életben is volt.
Kyle azt tervezi, hogy az iskolai edzője által irányított csapatban fog játszani. Ekkor azonban legjobb barátja, Bugaloo (Marlon Wayans) rábeszéli, hogy látogassa meg a vagány Birdie (Tupac Shakur) által vezetett klubot. A gyereket elcsábítja a könnyű pénz és a gengszterélet csillogása, és beleegyezik, hogy Birdie csapatában játsszon. Ez nem bölcs döntés. Birdie drogdíler. A többiek, akik nem élnek nagylábon, biztonsági őrök stb, és megpróbálják Kyle-t a főiskola irányába terelni, és rámutatni a Shoot-Out felszínes dicsőségére. A film tetőpontja természetesen a nagy Shoot-Out-játék. De igazából nemcsak erről van szó. Inkább a szegény fekete gyerekek álmairól szól, hogy kosárlabdatudásukat jegyként használják a jobb élethez. Ez egy megfoghatatlan álom, amint azt a Hoop Dreams is bizonyítja.
A középiskolai sztároknak csak elenyésző százaléka játszik aztán egyetemen, nemhogy az NBA-ben. De az olyan gyerekek, mint Kyle, nem tudnak nem reménykedni. A filmet elviszi hátán 2Pac, és az, hogy az egész film egy hatalmas New York-vibe. Ezért is furcsa a retek filmzenéje, ami egy Death Row-katalógus. Teljesen más a hangulata.
Visszapassz (Rebound: The Legend of Earl „The Goat” Manigault)
Ha streetballról van szó, ismeret mellett már lelkiismereti okokból is illik a „Kecskét” megemlíteni. Ő tényleg azért kapta a nevét, mert olyan magasra tudott ugrani, hogy a palánk tetejét is elérte fénykorában. Earl „The Goat” Manigault Don Cheadle-vel a főszerepben profi filmet ígér. Kicsit szájbarágós lett, de ha Forest Whitaker és Kevin Garnett is besegít, az azért nem lesz rossz. A filmet egyébként az az Eriq La Salle rendezte, akit Benton dokiként ismerhettél meg a Vészhelyzet c. sorozatban.
Pálya, nem pálya
Szerettem volna még pár olyan filmet is megemlíteni, amiben magas a kosarazás színvonala. A Mennyei játszótér (Heaven Is a Playground); Hustle; Soul in the Hole; Rebound nem annyira jó filmek, de kosárrajongóknak izgalmas lehet. Aki nem kedveli a kosarat, az lehet nem flesseli be őket. A legtöbb ember a sportfilmek esetében olyan filmekre gondol, mint a Glory Road. Sok ilyen „kell egy csapat” típusú film létezik, azonban az operatőri munka révén ez a film kiemelkedik a többi közül. Különösen szépen komponált film. Ha egyet nézel meg a témában, ez legyen az.
Glory Road (Fekete dicsőség)
Nem szeretem azokat a filmeket, amikről az elején tudom, hogy mi lesz a vége. A sztori mindig ugyanaz. A sok viszontagság és kemény munka, meg a beúszó nagyzenekari vonósok, kilassított képek, végül az utolsó pillanatban nyernek a jók. De ez a film ennek a kategóriának egy csúcsremeke.
Na, most nézd meg ezt, és utána az Adam Sandler-es Hustle című filmet. Ég és föld. Az árnyalatok, az egész. Imádom, amikor még filmre forgatták a filmeket a digitális korszak előtt, érzed a textúrát, a színeket.
A története dióhéjban annyi, hogy a sötét rasszista Délen 1966-ban a Texas Western edzője, Don Haskins vezette az első javarészt feketékből álló főiskolai kosárlabdacsapatot az NCAA nemzeti bajnokságba. Nemcsak oda vezette, hanem meg is nyerték. Innentől a cikkben olyan tényadatokat mondok, amik a filmben másképp vannak, de ettől még jó a film. Don Haskins edző az ötödik szezonját töltötte vezetőedzőként a Texas Westernnél, amikor megnyerték az NCAA-bajnokságot, nem az első, ahogy a film bemutatja. Haskins soha nem tudta megismételni 1966-os sikerét. 1961 és 1999 között volt edző. Mondjuk ez sokat elárul arról, hogyan mennek a dolgok Texasban.
Amit nem szeretek ezekben a filmekben, hogy giccsesen túldramatizáltak. Miért nem jó nekik az eredeti sztori, úgy ahogy van? Például itt van a Kentucky edzője. Valójában nem volt egy rasszista főgonosz. Csak a filmben egy aljas mágust kellett belőle varázsolni.
Végeztem egy kis kutatást ez ügyben. Rupp valójában egy a korszakhoz képest modern és tehetséges edző volt. Az összesített győzelmek számában a hetedik helyen áll az NCAA I. főiskolai edzők listáján. Kentuckyt is négyszer vezette a döntőbe. Pat Riley is elismerően nyilatkozott róla. Rupp lehetett volna NBA szintű edző is. A főszereplő Don Haskins messze nem ilyen magas színvonalú edző. A film csinált belőle ilyen laza csávót.
A bajnoki meccsen a közönség a konföderációs zászlókat lengetve a Dixie-t énekli. Ez sem volt így. Pont Rupp edző nem hagyta. „Játszott a Mississippi State ellen, és a szurkolók élő büdösborzokat, oposszumot dobtak rá, és ő fehér volt! Tudta, mi történne, ha egy fekete játékost hozna ebbe a helyzetbe.” – mondta Voight, aki Ruppot játszotta és beszélt az ismerőseivel. A sztori egyik igaz fun factje, hogy a legendás Lakers és Miami edző Pat Riley ott volt a döntőben a Kentucky Wildcats játékosaként, úgymond a rossz oldalon. Riley kezdő volt abban a csapatban, amely az 1966-os NCAA-bajnokságban vereséget szenvedett a Texas Westerntől.
Pat Riley: „A legélénkebb emlékként a fájdalom maradt meg, amit átélsz. Kemény veszteség volt. Csak egyszer van esély arra, hogy valami jelentőset tegyél az NCAA-bajnokságban. És amikor odaérsz, tényleg meg kell tenned. Ha nem, akkor soha nem lesz más lehetőség. Nem hittük el magunkat, erről szó sem volt. Jobbak voltak, mint mi, agresszívebbek, mint mi. És ezt ők a legnehezebb körülmények között tették.”
Filmek, amiknek sajátos bája van
Sunset Park (Égimeszelés)
Fhú, az van a Sunset Parkkal, hogy ez a film nem igazán jó, de nem ismerek egyetlen olyan raprajongót (magamat is beleértve), aki ne szeretné. Valahogy jó, a filmzenéje meg az egyik legjobb filmzene. A vége legalább nem sablonos.
A Space Jam (Zűr az űrben) teljesen katyvasz film, de persze mindenki megnézte. A zenéje ennek is szuper lett. Egészen biztosan tudom, hogy sok kissrác emiatt a szám miatt a hiphopot is megkedvelte. Ez a szörnyrap rt. azért tényleg elég vállalható lett.
A Soul in the Hole nekünk nem mond semmit, de Amerikában nagyot ment, gettófilm, gettókosárral, gettózenével. Ennek a filmnek is maradandó az OST-je.
Győzelmi sorozat: a Lakers-dinasztia felemelkedése
Sajnos a Showtime Lakers történetét bemutató sorozatot lezárás nélkül abbahagyták. Pedig az elején akkora siker volt a Lakers meghatározó csapattá válását bemutató Győzelmi sorozat…, hogy már jóval az első évad vége előtt bejelentették a folytatását. A valós eseményeken alapuló fikciós alkotás kicsit tömörít, kicsit zanzásít, de a lényeg benne. A Los Angeles Lakers a ’80-as években lett az, ami a sport történelmének egyik legelismertebb és legdominánsabb dinasztiája. A Boston Celtics-szel vívott döntőik máig legendásak. A sorozat a csapat tagjainak szakmai és magánéletét mutatja be, a kettő gyakran ütközik, nem is akárhogy. Kosárlabdás csemege, de mindenkinek ajánlott, nagyrészt a háttérben zajló üzelmeket tárja fel. Jól sikerült korrajz is egyben. A Kareem Abdul-Jabbart játszó Solomon Hughes hátborzongatóan jó választás volt.
Játékidőn túl
A sportfilmek mindig viták alapját képezik, lévén nem lehet mindig a történelmi hűséget számon kérni egy szórakoztató produkción. Vagy már eleve adott kaptafára gyártott megoldás születik, hiszen a nagy rendezők nem itt élik ki magukat, kivéve Spike Lee-t. A stúdióknak szinte mindegy is ki rendezi, csak le legyen gyártva, mivel a siker bele van kódolva. A rajongók a rossz filmeket is megnézik. Nem baj, ha rossz, csak a kedvenc csapatomról szóljon. Meglepőnek találom, hogy a mai digitális technika adta lehetőségeket nem használják ki a gyártók, hogy egy igazán ütős kosaras filmet csináljanak, ami az akció-sport jelenetekben is az. Remélem elkészül, és akkor lesz miről írni. Addig is itt ez a lista. Ha valamit hiányoltatok, kérlek kommentben jelezzétek, minket is érdekelnek a rejtett gyöngyszemek a témában.
