Ami a magyar labdarúgásnak a grund, az a tengerentúli kosárlabdának a Rucker Park. Nem egy szimpla betonplacc a sok közül – itt valódi legendák születnek, vagy tűnnek el a süllyesztőben.
New York városa nagyjából 9 millió ember és valamivel több, mint 500 szabadtéri kosárlabdapálya otthona. Szokták is mondani; szinte minden utcasarkon, minden eldugott parkban van egy hely, ahol vérre menő összecsapásoknak lehetünk szemtanúi, esetleg résztvevői.
Egyáltalán nem túlzás, New York a kosárlabda fővárosa, de a temérdek pálya közül van egy, amely már jó ideje külön életet él, külön identitással rendelkezik. Ez pedig a harlemi Holcombe Rucker Parkban található, Greg Marius Court, a világ talán legnívósabb utcai kosárlabda-bajnokságának helyszíne.
Éppen ezért, ha netán a Nagy Almában jársz, akkor a kötelező elemek, a Szabadság-szobor, a Time Square és a Metropolitan Múzeum meglátogatása után feltétlen ugorj be ide, hiszen ha valami igazán autentikus amerikai flash-re vágysz, itt tuti megkapod. Méghozzá XXL-es dózisban.
Harlemben, az úgynevezett Coogan’s Bluff hegyfok lábánál járunk. Ezen a majdhogynem festői helyen fekszik a Holcombe Rucker Park. Majd’ hetven évvel ezelőtt, 1956-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, akkor még P.S. 156 Playground néven. Nem sokkal az átadás után egy elkötelezett tanárember, bizonyos Holcombe L. Rucker meglátta benne a lehetőséget, és kosárlabda bajnokságokat kezdett szervezni, elsősorban a helyi fiatalok számára. Tette mindezt afféle prevenciós céllal, mivel hitte, hogy a sporttal valós alternatívát nyújthat az ekkoriban igencsak szép számmal csellengő, rossz esetben bűnöző afroamerikai srácoknak. Harlem a hatvanas években kimondottan zűrös környéknek számított: még a rendőrök is messziről elkerülték a jobb sorsa érdemes városrész bandák által uralt utcáit. Amolyan állam volt az államban. Ezt az állapotot próbálta Rucker pedagógiai fogásokkal feloldani.
Szüntelen lelkesedéssel tizenöt éven keresztül bonyolította le a házi-bajnokságokat, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte a játékosok iskolai előmenetelét is. Ha a helyzet úgy hozta, könyörtelenül közbelépett. Segített a leckeírásban, valamint a tanulásban. Utat mutatott a kilátástalanságból. Mentoráltjai közül hétszázan (!) ösztöndíjjal kerültek főiskolára, egyetemre. Ez abban a lesajnált közegben kisebbfajta csodának számított egyébként.
A második világháborút is megjáró Rucker szállóigévé vált, máig népszerű mottója; az „Each one, teach one”
pedig idővel bejárta az egész világot, noha sokan egyáltalán nem ismerik az eredetét.
Persze a gyerekek azért nem csak az ő szárnyai alatt pallérozódtak. Kosarazás közben, a pályán is rengeteget tanultak egymástól, a játéktól. Elfogadást, türelmet, de legfőképp’ fegyelmet. Felnőtt életük során, még ha nem is lettek speciel egyetemisták, ezeknek az erényeknek kimondottan nagy hasznát vették. És ez volt tulajdonképpen a lényeg. Valahogy felemelni az ittenieket. Ha ez sikerül, akkor Harlem is egyről a kettőre juthat. Ezért pedig néha az elveitől is kénytelen volt elszakadni kicsit. Történt még a kezdeti időkben, hogy Rucker pénzszűkébe került, és emiatt a torna jövője is bizonytalanná vált. Nem esett azonban kétségbe. Felkereste Harlem egyik hírhedt alvilági figuráját, a szerencsejátékos John “Twenty Grand” Huntert, aki mindenféle felszereléssel, na meg kellő pénzzel segítette ki a megszorult tanárt. Mit is mondhatnánk; a cél ugyebár szentesíti az eszközt.
Rucker 1965-ben, mindössze 38 éves korában, rákban hunyt el. Az általa életre hívott viadal viszont bőven túlélte őt. Sőt, nyaranta mind a mai napig megrendezésre kerül, habár azóta igencsak kinőtte magát. Bátran kijelenthetjük, országos rendezvény lett belőle, melyen időről-időre már befutott NBA játékosok is tiszteletüket teszik.
Az NBA hőskorának legnagyobbjai közül Kareem Abdul- Jabbar, Nate “Tiny” Archibald, Wilt Chamberlain, Earl “The Pearl” Monroe és Julius Erving is gyakorta pattogtatott a sivár, tömbházak övezte parkban. Egyáltalán nem mellékesen Erving itt kapta a pályafutását végig kísérő „Dr. J” becenevet még tinédzserként a nézőktől, akik úgy általában mindenkire a legtalálóbb bece-, illetve gúnyneveket aggatták, természetesen attól függően, hogy ki, hogyan játszott. Mert a Ruckerben aztán játszották a kosárlabdát, méghozzá a legmagasabb szinten. A legnagyobb, legfeltűnőbb különbség az volt, hogy kevésbé volt statikus, mint az akkori NBA. Csordultig volt élettel, látványos megmozdulásokkal: olyan bokatörő cselekkel, palánkszaggató zsákolásokkal és fifikás passzokkal, amilyeneket korábban sehol sem vetettek be élesben. Folyamatosan pörgött játék, holtidő nélkül. Napkeltétől egészen napnyugatáig, vagy akár tovább. A közönség pláne imádta a showt. A pálya mellett egy-egy torna alkalmával lehetetlen volt helyet szerezni, ezért az emberek – testi épségükkel nem törődve – fürtökben lógtak a fák ágairól, villanyoszlopokról. Aki élt és mozgott az látni akarta a Rucker legendáit élőben. Valódi népünnepély volt a pályán, na meg azon kívül is hangos zenével, emszíkkel megbolondítva.
A nagyok, vagyis az NBA-sek mellett a park kitermelte a saját sztárjait is. Richard “Pee Wee” Kirkland, Herman “Helicopter” Knowlings és Joe “The Destroyer” Hammond a legismertebbek, habár hozzáértők mind közül kiemelkedően a legjobbnak, a tomahawk zsákolás atyját, a cirka 130-as emelkedésű Earl “The Goat” Manigault-ot tartották. Ő a legendás centernek, Kareem Abdul-Jabbarnak a kortársa, ha úgy tetszik játszótársa volt egykoron. Szinte egyidőben kerültek egyetemre, csakhogy míg Jabbar három NCAA bajnoki címet szerzett az UCLA színeiben, addig Manigault-ot elsőéves korában kivágták a kampuszról, mert marihuánát szívott. Idővel heroinfüggő lett, majd börtönbe került. Esete iskolapéldája annak, hogy a tehetség önmagában semmire sem jogosít fel. Van, akinek sikerül, de a legtöbben út közben elbuknak. Vagy elgáncsolják saját magukat. „Minden egyes Michael Jordan-re, jut egy Earl Manigault.” – mondta 44 éves korában, 1989-ben a New York Times riporterének. Nehéz lenne vitatni az igazát.
A Rucker parki nyári torna modern fénykora a kétezres évek elejére, közepére tehető. Ebben az időszakban a városhoz köthető zenei kiadók indokolatlanul erős csapatokat alakítottak, hogy bezsebeljék a bajnoki címet. Presztízs harc volt ez a javából, ahol egyik label sem bízott semmit a véletlenre. Előfordult, hogy Fat Joe, Jay-Z és Puff Daddy NBA játékosokkal felturbózott gárdái feszültek egymásnak, négy-öt profival egyszerre az aszfalton. A többezres tömeg mondani sem kell, hogy totál kivetkőzött magából, és legkevésbé a negyven fokos hőség miatt. Allen Iverson, Stephon Marbury, Ron Artest, Vince Carter, LeBron James, Kevin Durant és a néhai Kobe Bryant tényleg csak a top azok között, akik valaha belekóstoltak a Rucker nem evilági atmoszférájába.
