Azok a zűrös hetvenes évek
Nem szoktunk bulvárcikkeket írni, a cím azonban itt tényleg adja magát: a szörfözés legnagyobb titokban tartott sötét története, és hasonlók. Noha a szóban forgó események közismertek voltak, de az érintettek mélyen hallgattak róluk, lévén a szörfözés azóta milliárdos iparággá fejlődött. Nemcsak a nap szívja ki a szőke tincseket, a múltat is próbálják kifehéríteni. Ezt dolgozta fel a Sea of Darkness című dokumentumfilm, amihez sajnos nehéz hozzájutni, mivel levették a tábláról. A film rendezője maga is kijelentette, hogy a végleges változatot szeretné újraszerkeszteni, ami idestova 16 éve várat magára. Miért is?
Sea of Darkness
A 70-es évek közepén Balin áradt a herka, a hasis, a fű és minden egyéb kábszi, a szörfösök a csempészetből éltek, hogy fenntartsák létüket…” – Jeff Chitty, az Indies Explorer kereskedelmi búvára.
Tigrisek, pszichedelikus szerek, herka és malária. A jávai G-Land egy vadabb, törvényen kívüli hely volt, mielőtt biztonságosan beolvadt volna a szörfkultúra fősodrába. Az OG első vendégei által lakott bungalók állítólag még úgy voltak kialaktva, hogy elkerüljék az őshonos jávai tigriseket, amelyek mára már kihaltak.
„Félelem és reszketés Las Vegasban szörfös változata.”
– mondta a filmjéről Michael Oblowitz, a rendező.
Úgy tűnik a tét nagyobb volt annál, mintsem hogy pár eszképista szörfös hippi kivonul a világból, annak ellenére, hogy sokáig így volt tálalva. Idővel azonban egyre több információ került nyilvánosságra arról, hogy a drogcsempész alvilágba szép számmal belekeveredtek a mára már jó hírű szörfösök is. Mindez még az információs korszak előtt történt, és mire a 80-as évek beköszöntött, új, tisztább múltat írtak maguknak.
Évek óta keringenek pletykák arról, hogy a szörfipar miként akadályozta meg a Sea of Darkness (A sötétség tengere) kiadását, Michael Oblowitz dokumentumfilmjét a G-Land megalapításáról, és egyben a radikális drogcsempészet kultúrájáról – beleértve Mike Boyum történetét – amely többé-kevésbé megágyazott a mai szörfözésnek. Boyum a 70-es és 80-as években számos küldetést hajtott végre Indonéziában amely elindította Martin Daly kapitány, a híres indonéziai „kereskedő” karrierjét. Minden szinten szinte minden előfordult. A lényeg tömören annyi, hogy a szörfös legendák egy jó része különböző szinteken érintett volt a csempészetben, de legalábbis tudomást szerzett róla. Nemrég írtunk egy cikket erről: Mike Hynson legendájáról, avagy hogyan lett az Endless Summer szörffilm sztárja nemzetközi drogcsempész. Bár Hynson története tipikusan amerikai, a most tárgyalt események inkább ázsiai kontextusban értelmezendők.
A sötétség tengere számos fesztiválon kapott elismerést, beleértve a Surfer Poll legjobb dokumentumfilmjének járó díját, majd gyorsan eltűnt a nyilvánosság elől. Sokan úgy vélik, hogy a szörfipar főbb szereplői – nagy márkák alapítói és vezető –, akik különböző mértékben érintettek voltak a film történetében, ezért felvásárolták az egész projektet, majd szándékosan eltemették. Ha bulváros megközelítést alkalmaznék, azt írnám hogy szerepük a film narratívájában jelentős vagyonok megalapozásához vezetett. Természetesen a valóság ennél sokkal összetettebb. Jimmy Buffett a szörfös zenész esetében sem egyértelmű, hogy a zenei bevételeiből vagy a fűcsempészéséből tudott-e pólóboltokat nyitni – amik aztán csődbe mentek, szóval semmi nem az, aminek látszik. A gördeszkás kultúrához kapcsolódik egyfajta rosszfiús mítosz, azonban egyre több adat és sztori derül ki, hogy a szörfözés második hőskorában jó páran bizony súlyos dolgokba keveredtek bele. Ezt próbálják bagatellizálni, elkenni, de tény, hogy neves szörfösök vesztették életüket kábítószer-kereskedelemmel összefüggő ügyekben, csak ez nem annyira publikus.
Sea of Darkness – Trailer
Apokaliptikus szörfözés most
„Volt egy bizonyos nihilizmus, ami a 60-as évekből nőtt ki. Amikor az emberek visszatértek a vietnami háborúból, leköpték őket, semmibe vették őket. Az állammal azonosították őket. A szolgálatukat teljesen elfelejtették. Nagyon könnyű volt sokak számára ezek után semmibe venni a társadalmi normákat, és egy lépést tenni a sötét oldalra.” – John Milius.
Milius szakmai autoritása a témában vitathatatlan, hiszen nem csak mint neves forgatókönyvíró (Apokalipszis most; Conan, a barbár) ismert, hanem a méltán elhíresült Big Wednesday szörffilm rendezőjeként is elismertségre tett szert.
A szörfözés úttörőinek, Martin Daly-nek és Dave Burnettnek eme nem kis kalandja Balin egészen fura módon, hangsáv nélkül van fenn a YouTube-on.
A történet, amit feldolgoz egy törvényen kívüli, mást ne mondjak, „kalóz” társaságot mutat be, akik időnként szörföznek, máskor csempésznek, néha pedig fogyasztják az általuk szállított anyagokat. Hogy kinél mi dominál éppen, az adott emberen múlik. Az időszak a ’70-es évek. A helyszín az indonéz szigetvilág, pont mint a Sandokanban.
Egy kis csoport számára a szörfözés nem csupán sportot, hanem hozzáállást és életmódot is jelentett – olykor sajnos a pszichedelikus szerek szűrőjén keresztül. Alkalmanként pedig nemcsak a nagy hullámok kockázatát vállalták be, ráadásul mindezt egy olyan ember vezetésével, akit szinte mitikus méretű rejtélyek öveznek. Az általuk választott életmód egy fura egyensúlyozás, mondhatni szörfözés volt, amely a kalandvágyó álomélet és az illegális kábítószerek valamint egyéb tiltott cikkek csempészésével járó következmények között lavírozott.
A Sea of Darkness különleges hibrid, egy szörfös Eldorádó-történet dokumentumfilmes realizmussal ötvözve. Egyszerre keveredik el benne az egzotikus helyszínek lenyűgöző szépsége, és a valóság rémálomszerű eseményei.
A könnyű pénznek ára van, gyakran összetört álmokban és katasztrófában végződnek a sorsok. Michael Oblowitz interjúkkal megtámogatva idézi fel, hogyan vált át a szenvedély veszélyes mániába és miként győzte le a romantikát a valóság. Ezeknek a fiatal szörfösöknek a történetei összefonódnak a bennünk élő kalandorral, ugyanakkor arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, mennyit kockáztatnak az emberek, amikor kitartanak amellett, amit igazán szeretnek.
Túl vad a fikcióhoz
Avagy túl vad ahhoz, hogy ne legyen igaz. Mind a mai napig Indonéziában élő Martin Daly-t és a rendezőt meg pár elérhető embert megkérdeztek a filmmel kapcsolatban. Érdemes ezeket idézni, mivel jól tükrözik a helyzetet.
Daly például kiemelte, hogy sokan a korábban érintettek közül mára tiszteletreméltó polgárokká váltak, és nem szeretnék, ha ezek a régi történetek nyilvánosságra kerülnének. Ráadásul, mivel Daly még mindig az országban él, számára ezeknek a múltbéli eseményeknek akár jogi következményei is lehetnek. Indonézia ugyanis nem a jogállamok mintapéldánya. A mai napig 20 éveket lehet kapni akár a fűkereskedelem miatt is.
„De meg kell értened: más kultúrában éltek ti most Amerikában. Vannak üzletek az utcán, nagy zöld keresztekkel az elején, és most bemehetsz és vásárolhatsz marihuánát. Én Indonéziában élek. Húsz év börtönbe kerülsz egy gramm kóláért, fűért is. A valóság számotokra Kaliforniában más, mint ott.”
Daly véleménye szerint a film eredeti verziója nem felelt meg a kívánalmaknak. A történetet úgy adták elő, mintha csupán esztétikai és filmes technikai problémák állnának a háttérben, holott egyértelmű, hogy a tartalom újrafeldolgozásának szándéka húzódik meg mögötte. Ennek ellenére érdemes Daly szavait idézni, mivel őt magát kérdezték a filmről.
„-Hogy érted, hogy nem volt megfelelő?
-Kicsit meglepett az egész, nem én készítettem a filmet. A nevemet használták, hogy hozzáférjenek ezekhez az emberekhez. Az összes a barátom, tudod. Fiatalkorunkban vagy életünk különböző szakaszaiban mindannyian olyan dolgokat csinálunk, amelyeket nem akarunk harminc-negyven évvel később még elemezni. Jó, rossz, vagy más. Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha kivásárlom az összes producert, és ráülök, amíg rájövök, hogy folytassam.
-Tehát mi vezérelt a film körüli döntéseidet?
-Személyes hírnév és általános elképzelésem a jóról és a rosszról. A szörfiparban dolgozók támogattak engem ezekben az években. Tudod, mint mindenki más, a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején, ezek más idők voltak.”
Máshol (podcast) még nyíltabban beszélt erről.
„-Úgy érezted, mintha a busz alá dobtad volna őket, ha elmesélnéd ezt a történetet?”
Mire Daly válaszol:
„-Nos, igen. Egyértelműen. Kicsit el kellett gondolkodnom ezen, mert voltak, akik az évek során megbíztak bennem. Majd jövök én, és szenzációs történetet csinálok valamiből, ami számomra, és számukra nem volt olyan szenzációs. A barátaim voltak. A legtöbbjük mára meghalt. De vannak olyan emberek, akik jómódú, jóhírű emberek lettek. Feleségeik, gyerekeik, családjuk és életük van és amúgy sem csináltak nagy dolgot, csak ott voltak, nem igazán keveredtek a drogüzletbe, de ez a doksi belekeveri őket, mert végül is jelen voltak a mindennapokban ők is.”
Maga a rendező Michael Oblowitz azért nyersebben, tényeket említve fogalmaz:
„Rengeteg szívfájdalom is van benne. Elég csak Rick Rasmussen történetére gondolni, az első világklasszis szörfösre, aki New Yorkból érkezett, és 27 évesen meghalt, amikor lelőtték egy heroinüzletben.” Ez azért nem apróság.
A szörfipar imázsa körüli problémákról már számos vélemény és elemzés született, amelyek lehetővé teszik, hogy az összeesküvés-elméletektől és anekdotáktól mentesen, tényszerűen közelítsünk a kérdéshez. Ugyanakkor érthetői, hogy egyeseknek ez fáj, hiszen ezek a történések az ő sorsukat formálták. Azonban ez a történelem része is, és bizonyosan lesznek, akik tovább kutatják ezeket az eseményeket.
„Soha nem értettem, hogy a korszaknak ezt a részét miért kell a szőnyeg alá söpörni. Ne romantizáld, de ne tégy úgy, mintha meg sem történt volna. Mitől aggódnak az emberek? Jimmy Buffett is beszélt már erről.” (Híres szörfzenész és szintén csempészett.) „A ’70-es évek voltak. Más idő volt.” – Oblowitz.
A történetünktől függetlenül Buffett erről így nyilatkozott.
„Sok ember számára ez az egész csupán egy nagy kaland volt. Ők nem voltak bűnözők. Elmentél egy buliba, és ha valaki megkérdezte, hogy mit csinálsz, azt válaszoltad: – „Ó, én ganját csempészek.” Ez még azelőtt történt, hogy a kokainbárók és a Scarface-féle alakok megjelentek volna Miamiban, amikor ez az egész már nehézsúlyú bűnözői vállalkozássá vált. A miénk valahol egy intézményellenes kaland volt kicsiben.” –Jimmy Buffett.
„Mindenki azt hiszi, hogy ez valami durva, sötét dolog. Meg mindenki meg akar minket ölni. [nevet] Ez nem igaz, kicsit olyan volt, mint Dicaprio-val a Beach, sokak számára laza és szabad, de egyesek hirtelen túl mélyre mentek, de ezt el lehetett kerülni.” – (A forrásul szolgáló cikkben egy ma már köztiszteletben álló, ismert szörfös nyilatkozott a csempészettel kapcsolatos múltbeli eseményekről, azonban kérte, hogy nevét ne hozzák nyilvánosságra.)
Azért az ördög ügyvédje bennem van, ha ez olyan békés és laza dolog volt, miért nem vállalja arccal a véleményét az a XY szörfös. A korszakot megélő McCabe arról beszél, hogy a felelőtlenség és a szabad életforma elegye, mindenkinél más határokat húzott meg. Könnyű volt belecsúszni, nem beszélve arról, hogy valaki egyik évben még profi szörfös, a következő évben már lehet függő, aki hajtja a cuccot.
„Nos, akkoriban a fű és herka volt. A kokó akkor új dolog volt, nem ismertük. A herka okozta a végzetes károkat, nem tudták, hogy halálos méreg. Legnagyobb szörföseink közül megölt néhányat.” – foglalja össze tömören a nagy öreg szörflegenda, Peter McCabe.
A sötétség tengerén elmosódnak a határok. A szörfösök között is széles spektrumon mozgott, hogy ki milyen tevékenységekben vett részt. Sokan szeretnék, ha a múlt árnyait jótékony homály fedné, míg mások előszeretettel hoznának napvilágra ezt, azt. Van egy olyan érzésem, hogy a mindig szenzációra és friss sztorira éhes Hollywood fogja ezt eldönteni, mert ott van pénz lóvéra. Átlátni, rendet rakni, hogy mely, ma már köztiszteletben álló veteránok voltak érintettek, most már ennyi év távlatából nem könnyű feladat.
