Water Brother: The Sid Abbruzzi Story egy idén nyáron bemutatott dokumentumfilm, amely Sid Abbruzzi, a keleti part szörflegendájának és kulturális ikonjának életét követi nyomon. A film érzékletesen tárja elénk a keleti part hatvanas évekbeli virágzó szörf- és gördeszkás életét. A címadó Water Brother elnevezés nemcsak Sidre utal, hanem a vele szorosan összefonódott szörfboltjára is, amely igazi szörfszentélyként működött. Ez a hely generációkat nevelt fel, miközben Sid afféle apafiguragént egyengette sokat útját. Töretlen szenvedélye a szörfözés és a gördeszkázás iránt mára sporttörténeti jelentőségű, hiszen már öt évtizede áll a deszkán, vízen és szárazon. Bár mindebben a genetika is szerepet játszik, a kultúra megőrzése iránti elkötelezettségét senki sem vonhatja kétségbe.
Charles Kinnane filmje ritka archív felvételek és személyes interjúk felhasználásával kalauzol minket végig a szörfözés és gördeszkázás evolúcióján. Noha Abbruzzi neve talán nem vált ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt, mégis olyan kulturális és sportikonok kezdő lépéseinél jelen, mint Tony Hawk, Shepard Fairey és Selema Masekela. A dokumentumfilm során Siddel együtt esünk-kelünk, borulunk az 1960-as évek Newportjától egészen Santa Cruz és a dél-afrikai Jeffrey’s Bay partjaiig. Akár a szörfözés, akár a gördeszkázás iránt érdeklődsz, ez a film izgalmas, időnként humoros és szívmelengető élményt nyújt majd számodra.
Water Brother: The Sid Abbruzzi Story | Trailer
A skate-keresztapa, a szörfkápó
„Csak a sors hozta, hogy belevágtam abba az életbe, amit ajándékba kaptam.” – mondja Sid Abbruzzi, akit ma sokan a Rhode Island-i szörfözés „keresztapjaként” ismernek.
A film a legendás Water Brothers Surf & Skate üzlet lebontása előtti utolsó napokat örökíti meg. Ez az alkotás fontos kordokumentuma a keleti parti szörfös és gördeszkás kultúrának, hiszen a kaliforniai oldal dominanciája miatt gyakran háttérbe szorul ez a történet. Mintha mindez kizárólag Kaliforniához kötődne, holott a keleti parton is élénk szörfkultúra létezett, és már a kezdetektől fogva jelen voltak a deszkások is.
Sid Abbruzzi, más néven The Package vagy Johnny Morocco, a New England-i szörf- és gördeszkaélet keresztapjaként ismert. Itt ne gondoljon senki semmi rosszra, ez csak egy szörf-cosa nostra, amelyben Sid az elejétől kezdve központi figura volt, így olybá tűnik, mintha vele született volna meg ez az egész. Ami részben igaz is.
Szinte hihetetlen, hogy nem tudott kiöregedni csak megöregedni, de azt is lazán. Az elmúlt fél évszázadban végig deszkázott, szörfözött és bulizott, anélkül, hogy elvitte volna valamelyik (drog)hullám, vagy sérülés. A ’80-as évek közepén, zenekara és szörfös, gördeszkás múltja révén hivatalosan is a helyi hősök közé emelkedett, majd teljes mértékben belemerült az üzleti világba. Sid híres Water Bros. szörfboltja elhozta a vert deszkázást Newport strandjaira. A ’90-es évek végén a Skater’s Island megnyitásával még mélyebben belemerült a gördeszkaparkok világába. Mindazonáltal Sidet sosem az üzleti oldal érdekelte igazán, hanem sokkal inkább a közösség építése és támogatása.
Az ember, aki mindig mindenhol ott volt
„Newportban (RI) születtem 1951. augusztus 12-én. Ez volt a nyár legmelegebb napja. Ez több mint 70 éve történt. Életem hetedik évtizedét élem, és ebből közel hatot végigdeszkáztam és szörföztem.” – Abbruzzi.
Abbruzzi a 60-as évek közepén kezdett szörfözni a Rhode Island állambeli Newport Beachen (nem a kaliforniai, hanem a New England-i New Port New York felett, Boston alatt). Pont akkor lett nagykorú, amikor a régi nehéz szörföket felváltó shortboard forradalmának hatására egészen új szörfkultúra bontakozott ki. „Gyerekként hirtelen úgy tűnt, hogy az összes srác, aki addig a sziklán ülve a szörfözésről álmodozott, egyszer csak eltűnt a színről. Egyszerűen abbahagyták, mert ez nem kultúra; ez inkább divat volt számukra.” – mondja.
Bár hagyományosan szinte mindenki a szörfözésből eredezteti a gördeszkázást, vagy legalábbis szörfözés után tért át rá, Sid esetében ez mégis fordítva történt.
„A többiektől eltérően én nem szörfözni, hanem deszkázni kezdtem először, azt próbáltuk imitálni, amit a vízben láttunk. Én vagyok a klasszikus példája annak, amikor a gyerek szétszed egy pár régi görkorcsolyát, és felteszi egy deszkalapra. Aztán ’62-ben megjelentek a bolti gördeszkák. Az üzletláncok 9,99 dollárért árulták őket. Nem volt máshogy kapható, csak kompletten. Így az élet is komplett volt. A középiskolában végig deszkáztam, majd idővel a szörfözés kezdte átvenni az irányítást az életemben. 14 évesen állandóan a strandra jártam. 16 éves koromban volt egy Volkswagen furgonom, tele szörfdeszkákkal és gördeszkákkal.” – Abbruzzi.
Élete gyakorlatilag a sport fejlődésének tükre. Ő maga is több alkalommal kifejtette, hogy hihetetlenül gyors és lendületes volt ez az egész folyamat, mintha az események egyetlen pillanat alatt suhantak volna át az életén.
A gördeszkázás hőskora valójában egy kísérleti utazás volt. Nem léteztek még kijelölt helyszínek, sőt maga a sport sem volt igazán definiálva. Fiatal srácok furcsa, saját maguk által barkácsolt guruló szerkezeteken száguldoztak, gyakran olyan helyeken, ahol egyáltalán nem lett volna szabad. Az egésznek volt egyfajta illegál fílingje. Ahogy a régi orosz mondás tartja: „Nem tudták, hova tartanak, de oda határozottan mentek.” Ez az időszak egy lépés volt az ismeretlenbe, egyszerre kísérletezés és játék. Minden a kreativitásodon múlott – te döntötted el, hogyan tekintesz a gördeszkára és mit hozol ki belőle.
„Deszkáztunk, mindenhol, ahol új házakat építettek. Minden alkalommal, amikor új lakásfejlesztési projekt indult, leaszfaltozták az utcákat is. Mi pedig rögvest megjelentünk. Így a deszkás helyeinket a ingatlanfejlesztésekről neveztük el. A Continental Village egy enyhe dombon épült házsor volt. Ha valaki megkérdezte: „Hol fogtok ma deszkázni?” Azt mondtuk: „A Continental Village-ben leszünk.” Akkoriban nemhogy félcsövek, de még negyedcsövek se voltak…” – Abbruzzi.
A legnagyobb különbség a kaliforniai a keleti parti gördeszkázás között, hogy itt értelemszerűen nem terjedt el a pool deszkázás, Ennek alapvetően igen prózai okai vannak: egyrészt sokkal kevesebb medence állt rendelkezésre, másrészt ezek ritkábban voltak elérhetőek és üresek. Így a medencében való gördeszkázásnak nem tudott itt kialakulni a saját kultúrája. Azonban Abbruzzi olyan régóta részese ennek a világnak, hogy még a riporterek sem tudták, hogy ő már Tony Alva és társai előtt is deszkázott.
„Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk a medencékről, meg arról ami Kaliforniában történik. Ez még a kemény agyagkerekek idejében volt. A hatvanas évek vége felé járunk, amikor megjelent az uretán. Mire az iparág felpörgött, én már az értékesítéssel foglalkoztam.” –Abbruzzi.
Amikor a ’68-as párizsi diáklázadás vagy a csehek prágai tavasza jut eszünkbe, teljesen más dolgokra gondolunk: a korabeli ruhákra, vágyakra, zenékre. Holott a tengerentúlon már akkor is léteztek azok az elkötelezett arcok, akik teljes gőzzel nyomták a deszkázást, és nem törődtek sem a politikával, sem a konzervatív nézetekkel, és éppúgy nem érdekelte őket a hippik világa sem. Fontos ezt hangsúlyozni, mert ezek az emberek már akkor is jelen voltak, és határozott véleményük volt, csak épp senki sem figyelt rájuk. Abbruzzi is elmondja, hogy az ő életérzésüket sokkal inkább a punkzene képviselte, mintsem a hippik rockja. Ez a zenei stílus állt igazán közel hozzájuk, és azonnal összefonódott a gördeszkás kultúrával.
„- ’69-ben, a „szerelem nyarán” betöltöttem a 18. életévem, és New Jersey-be mentem szörfdeszkákat vásárolni, mert nálunk nem lehetett kapni. Útközben végeláthatatlan kocsisor fogadott az ellenkező irányból. Nem tudtuk mi van. Mind Woodstockba mentek.
– Arra gondoltál, hogy te is Woodstockba menj?
– Hogy őszinte legyek, elbotlottunk a savban [LSD-re gondol]. Nálam volt apám autója, és leálltam az út szélére, mert annyira nevettem. Nem állt szándékomban Woodstockba menni. Voltam hasonló bulikban. Akkor az csak egy buli volt, később lett nagyon hírhedt, de persze utólag már megnéztem volna. Felvettem hat szörfdeszkát, majd visszajöttem és eladtuk őket. A srác, akivel dolgoztam, azt mondja: »Jó munkát végeztél. Menj, szerezz még hatot.« Szóval vettem még hatot. ’71-ben megnyitottuk a Water Bros.-t abban a kis kunyhóban. Az üzlet 20 évig működött.”
„– A gimnáziumból rögtön az üzleti életbe kerültél?
– Nem hiszem, hogy üzletszerűen gondolkodtam, de akkoriban az egyetlen módja annak, hogy pénzt keress a hobbiddal, az volt, hogy profi lettél, vagy viszonteladó. A célom az volt csupán, hogy a szörfös élet környékén maradhassak.”
Ilyen furcsa és véletlenszerű módon kapcsolódnak össze az események és emberek. Minden egyszerre történik. Miközben a társadalom nagy része, beleértve a férfiakat is, magassarkú platform cipőkben és gomba frizurával járkáltak, majd később hippi mozgalmakban vettek részt, a deszkások és szörfösök már javában zúztak a partokon. Egy virágzó szubkultúra bontakozott ki a tengerpartokon, amelyet a nagyvilág még nem ismert, és az ötvenes évek szörfhullámának lecsengése után azt hitte, talán nem is érdemes megismernie. Tévedtek, akkor indult el csak igazán.
„Vasárnaponként, amikor nem voltak hullámok, szörfösök garmada indult gördeszkázni. Így kezdődött az egész. Hétvégén általában Providence-be vagy Bostonba mentünk. Mi voltunk az elsők, akik a Boston City Hospital környékén deszkáztak. Ekkor kezdett kibontakozni a szcéna. Aztán a ’70-es évek közepétől hirtelen mindenhol megjelentek a deszkások, és minden a gördeszkázás körül forgott. A szörfdeszkák és a gördeszkák egyre jobbak lettek. Tony Alva pedig egyszer csak megjelent a People magazinban. Az események felgyorsultak.
Abbruzzi később megalkotta a Surf Festet, egy nyár közepi nagyszabású eseményt, amely egy napra összehozta az egész keleti parti szörfközösséget, hogy együtt ünnepeljék a klasszikus szörfdeszkákat és gördeszkákat. Kaliforniában most berzenkednének, de ez az esemény több éven keresztül az ország legnagyobb ilyen jellegű kiállításának számított, a globális és a helyi szörfkultúra egyedülálló keverékét kínálva. Abbruzzi számára a Szörfös Hírességek Csarnokába vezető út nem trófeákkal van kikövezve, hanem fáradhatatlan szenvedéllyel, amely megteremtette azt a kultúrát, amely előtte hiányzott.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy miért nem lett Abruzziból profi szörfös, de a legérdekesebb az, hogy sosem akart versenyszerűen szörfözni. Abruzzi azok közé tartozik, akik a gördeszkát és a szörföt nem versenysportnak tekintik, hanem inkább egy kreatív önkifejezési formának, egy játéknak, nem pedig egy pontozásos olimpiai sportágnak.
„– Profi szörfös sosem akartál lenni?
– Nem, nem, profi szörfös soha. Egyszerűen csak gördeszkázni és szörfözni akartam, semmi mást. Az egyetlen módja annak, hogy továbbra is a sport közelében maradjak, az volt, hogy viszonteladóként tevékenykedjem. Ez egy kicsit olyan, mint amikor valaki szereti a füvet: akár árulhatja is, hogy ingyen juthasson hozzá. Nekem a szörf és a gördeszka volt a füvem. Ez még azelőtt volt, hogy megjelentek volna az értékesítési képviselők. Az egész keleti parton nem volt reklámja ennek. A Dana Point-i (Kalifornia) „Surfer” magazin volt az egyetlen kapható kiadvány, de gördeszkával egyáltalán nem foglalkoztak. Aztán ’73-ban egy csapásra elkezdtek gördeszkázni a fiatalok. A parkok ’75 körül épültek, a precíziós kerekek megjelenésével.”
Punx not dad!
Abruzzi életében az egyik különlegesség az, hogy a számos egyéb elfoglaltsága mellett egy punkzenekar is helyet kapott, amelynek hatására szinte mindent feladott. „A Sex Pistols megérkezett a városba, és mindent felforgatott. A zenei élet jelentős átalakuláson ment keresztül. Ettől a pillanattól kezdve a gördeszkás szcéna fokozatosan gördeszkás punkrock szcénává vált. 1981-ben elindítottuk a Big World-öt. A Sex Pistols hatására szinte mindenki felkapott egy gitárt és játszani kezdett. Készítettünk kislemezeket és kazettákat. Az egész egy őrült punkrock zűrzavarrá vált. Soha nem érdekelt bennünket a hosszú hajú hippi stílus. Mindig is ezt a zenét szerettük, még mielőtt rájöttünk volna, hogy ezt akarjuk: a saját hardcore metal punkunkat. A bátyám, Magoo, egy igazi gitárzseni volt. Mindig volt otthon egy dobfelszerelésünk és egy basszusgitárunk. Később Jeff Thompson is csatlakozott hozzánk. Így hirtelen elérkezett a ’80-as évek közepe. Az igazság az, hogy akkoriban eladtam a Water Bros-t (!) egy Marshall erősítőért. 1000 dollárért eladtam, hogy megvehessem a Marshallt, és benne lehessek a zenekarban. Teljesen meg voltam őrülve.”
Big World – Big World
Abruzzi története bizonyos szempontból nagyon is amerikai. Minden a pénz körül forog, folyamatosan hajszolni kell, mégis van benne valami különleges, hiszen tényleg az álmok földje, ahol elképesztő dolgok válhatnak valóra. Noha az évek leperegtek, Abruzzi azonban még mindig ugyanaz a srác maradt, aki annak idején mindezt elindította. A szemében ma is ott ég a tűz. A dokumentumfilm azt is megvizsgálja, milyen hatással van a Water Brothers üzlet bezárása a helyi közösségre, valamint a szörf- és gördeszkás világra. Valójában ez a hely olyan volt, mint egy élő „Facebook”: itt találkoztak és léptek kapcsolatba egymással azok az emberek, akiket ugyanazok a dolgok érdekeltek.
A dokumentumfilm kihangsúlyozza a személyes történeteket és a hétköznapi emberek tenni akarásának jelentőségét, arra ösztönözve minket, hogy tiszteljük múltunkat és őrizzük meg kulturális örökségünket. Bemutatja azokat a névtelen hősöket, egyéneket és helyeket, akik és amelyek a szörfözést és gördeszkázást egyszerű hobbinál magasabb szintre emelték. Illusztrálja, hogyan inspirálhat egyetlen ember elhivatottsága egy egész közösséget. A „Water Brother: The Sid Abbruzzi Story” egy vizuális elmélkedés egy jól megélt életről és egy szívből jövő tisztelgés a szörfkultúra tartós szelleme előtt.
