Mindig is foglalkoztatott a kérdés, mi a mozgatórugója annak, hogy emberek egész életüket egyetlen szenvedélynek rendelik alá, adott esetben az életük kockáztatása árán is. A minap a The Surfer’s Journalban jelent meg egy érdekes írás a témában, amelyben Claire Salinda boncolgatja a fenti kérdést és jóllehet a hölgy nem egy világszerte ismert sportoló, azonban olyan jól megragadta a témát, hogy érdemesnek tartottuk magyarul is megosztani veletek az írását, kiegészítve legendás szörfösök idevágó gondolataival.
„A legszebb életeket éltem és a legszebb halálokat haltam.”
Legutóbb szörfözés közben egy gondolat cikázott át a fejemen, mikor épp ráeveztem egy hullámra, majd az utolsó pillanatban kihátráltam belőle, mert rájöttem, hogy túlságosan meredeken kéne ráfordulnom. Nem fenyegetett valódi veszély — éles, de apró hullám volt csupán — mégis, egy szívdobbanásnyi időre megláttam magam, ahogy testem skorpióban bukik alá, miközben a deszkám, mintha az utolsó lélegzetét venné, a leash rántására szédülten száguld az ég felé.
Mindez csupán pillanatok műve lett volna, ám ha lassított felvételben képzeljük el, valami váratlanul gyönyörű tánc bontakozik ki. Egy igazán szép halál. Ehelyett azonban inkább áthelyeztem a súlypontomat a deszka végére, és kisiklottam a hullám lendületéből. Aznap délután, valahányszor egy újabb hullámra eveztem, ez a mondat ismétlődött a fejemben, mintha egy régi, elnyűtt mantra lenne:
„Gyönyörű életek… gyönyörű halálok… gyönyörű életek… gyönyörű halálok…”
Élet és halál tánca
Sokszor beszélünk a világvégéről úgy, mintha az egy váratlan, mindent elsöprő esemény volna, amely egy szempillantás alatt eltörli a létünket— ahogy azt a hollywoodi katasztrófafilmekben rendre elénk tárják. Pedig már nem is számolom, hányszor haltam meg és éledtem újjá.
Nem csupán a hullámokra gondolok, amelyeket meglovagoltam vagy elbuktam, hanem az otthonnak hitt lakásokra, az első és utolsó csókokra azokkal, akiket szerettem. Minden alkalommal, amikor azt hittem, értem a világomat, amikor azt hittem, tudom, ki vagyok — majd később, mikor az a világ megszűnt létezni vagy átalakult, és engem is új emberré tett — egyfajta halált haltam, majd ismét újjászülettem. Sokunkhoz hasonlóan, én is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor elhagytam az irodámat azon a márciusi kedden 2020-ban, nem tudván, hogy soha többé nem térek vissza arra a helyre, ahol évekig töltöttem az ébren töltött óráim többségét. És mégis, végül megjelentünk új munkahelyeken, új irodákban, új kollégákkal, új valóságokban.
Mi van, ha a világvége nem egy végpont, hanem egy állandó folyamat?
Ahhoz, hogy elkapj egy hullámot, mindvégig közel kell maradnod hozzá — közel a legnagyobb erejű, legfenyegetőbb részéhez. Közel a szívéhez. Amikor ráfordulsz egy hullám tarajára, annak utolsó, végső lélegzetét lovaglod meg. Erről az érzésről ír William Finnegan a „Barbarian Days” című memoárjában:
„A hullámok nem állandó tárgyai a természetnek, mint a rózsák vagy a gyémántok. Gyors, erőszakos események, amelyek egy hosszú vihar-óceán reakciólánc eredményeként jönnek létre. A legjobb napokon, a legjobb helyeken ezek a hullámok elérik a tökéletes formát — de ez már a végük, amely egyben a kezdetük is.”
A vízben, ahogyan a szárazföldön is, a halál életet szül, amely ismét halált hoz, és így tovább. Mi, szörfösök, újra és újra végig járjuk ezt a kört, és eközben megtanuljuk a rugalmasság művészetét. Kilépünk egy hullámból, ismerve a kockázatot és a kellemetlenséget, majd belevetjük magunkat a következőbe, tudva, hogy talán nem sikerül, no de mi van, ha mégis?
Ha az életet igazán élni szeretnénk elkerülhetetlen, hogy a legsebezhetőbb helyzetekbe kerüljünk, legyen az egy hullám szíve vagy egy első csók valaki szívéhez közel. A szörfözés szépsége elválaszthatatlan a félelemtől, még ha az évek múlásával egyre inkább utóbbi is kerül előtérbe. Nem ugrottam rá arra a hullámra azon a napon, mert féltem. Régen nem voltam ilyen.
Kaland és kockázat, avagy bátorság vs félelem
Claire Salinda fenti gondolatainak kettősségét két legendás szörfös gondolataival árnyalhatjuk pro és kontra, akik sajnálatos módon mindketten a hullámok között lelték halálukat.
Andy Irons szerint az élet kockáztatásához egész egyszerűen úgy kell hozzáállni, hogy: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azt csináld, amit szeretsz.”
A legendás big wave szörfös Mark Foo ennél reálisabban közelítette meg a kérdést: „Ha nagyot akarsz szörfözni, akkor el kell fogadnod a nagy kockázatokat is.”
Ez utóbbi gondolatra rímel a szörfösök körében legtöbbet idézett mottó, amely Eddie Aikau nevéhez fűződik, mely tömören ennyi: „Eddie would go” – utalva arra, hogy a legendás hawaii szörfös és vízimentő bármilyen körülmények közepette kész a hullámok közé vetni magát. A statisztika szerint több mint 500 embert mentett meg, és soha egyetlen embert sem hagyott megfulladni. 1978-ban végül egy mentőexpedíció során életet vesztő hawaii sportoló vélekedése szerint tehát a bátorság sokkal fontosabb, mint a félelem.
Félelem, amely mégsem képes visszatartani
Egyszer eltört a szörfdeszkám egy kemény téli hullámban, amikor még középiskolás voltam. A leash a törött deszka farokrészét húzta magával, engem újra és újra a víz alá rántva. Tehetetlenül pörögtem, mint egy rongydarab egy mosógépben. Amikor végül sikerült a partra úsznom, nem a túlélés miatt sírtam, hanem a kettétört, szeretett Becker deszkámért.
Az ifjúság egyfajta vakmerőséget ad — azt a hitet, hogy a halál egy távoli dolog. Ma, a harmincas éveim végén, a szörfözés közben legtöbbször félek, ennek ellenére újra és újra visszaevezek. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért? Thad Ziolkowski „The Drop” című könyvében ír a szörfözésről mint függőségről és egyben gyógyírként szolgáló rítusról. Elmeséli, hogy a 9/11-es terrortámadás másnapján, amikor a világa a feje tetejére állt, ő mégis kiment a tengerre.
„Az emberek furcsállják, vagy rosszallják, hogy a terrortámadás másnapján szörfözni mentem, de nekem olyan volt, mint a templom. Mint egy lelki gyógyír, mint egy szentség.”
Mert amikor végre sikerül elkapni egy hullámot — még ha az csak pár másodperc is —, akkor a ráció
megszűnik létezni. A testünk egy vihar ezer mérföldnyi útján érkezett energiát lovagol meg.
Lehetetlen és csodálatos. A hullám végül elfárad, fehér habbá törik a parton. De abban a
pillanatban, amikor rajta állunk, mi is hihetetlenek és csodálatosak vagyunk.
Amikor a világ véget ér, talán tényleg nincs más dolgunk, mint tovább szörfözni.
Az a néhány másodpercnyi eufória megéri
Minden egyes alkalommal, amikor egy szörfös eltöri a deszkáját, amikor tovább kell visszatartania a lélegzetét, mint amire képesnek hitte magát, vagy amikor egy hullám elragadja és a víz alá sodorja, egyfajta halált él át. És mégis, mindig visszamegyünk.
Ez az ösztön még abszurdabbnak tűnik, ha figyelembe vesszük, mennyire értelmetlen is maga a szörfözés. Hatalmas energiabefektetést igényel, aminek csupán néhány pillanatnyi öröm a jutalma. Los Angelesben, ahol felnőttem, a szörfözés általában végtelen evezést jelent a túlzsúfolt hullámok között, ahol gyakran nem is sikerül elkapni semmit—mert túl sokan vannak, mert a szélirány megváltozott, mert rossz deszkát választottál az adott körülményekhez, vagy mert a Surfline kamerák, amelyeket indulás előtt háromszor is megnéztél, mégis tévedtek.
És aztán amikor végre sikerül elkapni egy hullámot, az egész csupán néhány másodpercig tart — ha igazán jó napod van, talán fél percig.
De abban a néhány másodpercben a félelem és a ráció eltűnik. Mert ahhoz, hogy egy gyorsan mozgó vízfal szélén elindulj lefelé, felül kell írnod az agyad parancsát, amely határozottan azt súgja: „Ne!”, és helyette a testednek kell irányítania, hogy menjen tovább. Más szóval, újra fiatal vagy, akaratos és halhatatlan.
Amikor sikerül elkapnom egy hullámot, olyan pillanatokban létezem, amelyek felszabadítanak. A testem egyetlen utasként sodródik egy vihar által ezer mérföldekkel távolabb generált energia hullámain, amelyek keresztülhatoltak az óceán felfoghatatlan víztömegén, hogy végül itt, a lábaim alatt fejezzék be hosszú útjukat egy utolsó, kimerült fehér tajtékban a parton.
Hullámjelenség
Egy hullám egyszerre tűnik lehetetlennek és mégis kézzelfogható valóságnak. Amikor meglovagolod, magad is a lehetetlen és a csodálatos határán létezel, egy átmeneti térben lebegve, ahol a hétköznapi világ törvényei többé már nem korlátoznak.
Thad Ziolkowski így fogalmazta gondolatait erről a különleges állapotról:
„A szárazföld és a tenger találkozása egy ősi, mélyen gyökerező határmezsgye. A föld olyan, mint az éber, racionális elme, a tenger pedig a tudattalan, az irracionális, az archaikus. Az óceánpart a földrajzi megfelelője a hajnalnak vagy az alkonyatnak, annak a tudatállapotnak, amely az ébrenlét és az álom határán lebeg, ahol a lélek horgonyai lassan kioldódnak, és sodródni kezdenek.”
Az én meglátásmon szerint azonban a szörfözés közben nem válsz semmi különlegessé. Nem szeretnék úgy hangzani, mint egykor a csapatomban a fiatal szörfösök, de az egyetlen valóság ilyenkor maga a szörfözés. Maga a cselekvés arra kényszerít, hogy teljesen jelen legyél.
A jelenlét nem a tegnap és nem a holnap. Nem a halálok, amelyekből újjászülettél, és nem az, amely végül utoljára jön el. A jelenlét egy másik létezési sík, amely annyira elszakad az idő törvényeitől, hogy a maga röpke mivoltában is lelassítja az időt. Gondolj egy autóbalesetre, egy rossz esésre, vagy arra az isteni, kegyelmi pillanatra, amikor egy hullám belsejében haladsz.
A szörfözés félelmetes, mert a halál félelmetes. De minden egyes hullámmal egy másfajta életet élhetsz meg ebben az átmeneti térben. Egy gyönyörű és felszabadító életet, még ha csak pillanatokra is. Ezért van az, hogy amikor végre sikerül elkapnom egy hullámot, de végül arccal lefelé landolok, tele sós vízzel az orromba, a leash összegabalyodik a lábaim körül, és levegő után kapkodva fekszem a habokban… mégis visszaevezek.
Másrészről a szörfözés rengeteg várakozással jár — ez igaz —, akár a vízben, akár azon kívül. A legtöbb időt azzal töltjük, hogy a vízen ülve a horizontot kémleljük, hiszen onnan érkeznek a hullámok. Magyarán mi szörfösök szinte mindig a világ peremén ülünk, a világ végére meredve, várva, mi következik.
Susan Casey The Wave című könyvében arról ír, hogyan próbálta egy tudományos konferencián megérteni az óriáshullámok titkát. Egy szörfös-kutatóval beszélgetett, aki elismerte, hogy a klímaváltozás is hozzájárul ezekhez a kiszámíthatatlan vízi szörnyetegekhez.
„Nem lennék most szívesen időjárás-előrejelző,” – mondta a férfi „mert lehet, hogy mostantól nincs többé normális időjárás.”
Aztán egy pillanatra elmosolyodott: „De ez csak még több ok arra, hogy szörfözzünk!”
Ezt ő az egyre kiszámíthatatlanabb hullámokra értette. De én inkább úgy olvasom, mint egy emlékeztetőt: ha a világ éppen véget ér, akkor talán nincs más dolgunk, mint tovább szörfözni, hiszen ahogyan Kelly Slater is fogalmazott:
„A szörfözés az élet metaforája. Mindig változik, mindig
kihívások elé állít és mindig alkalmazkodnod kell hozzá.”
És azt, hogy mindez miért éri meg az életünk folyamatos kockáztatását pár pillanatnyi boldogságért azt Laird Hamilton fogalmazta meg velősen: „Ha biztonságban akarsz játszani egész életedben, soha nem fogsz igazán élni.”
