Bernáthy Zsigát 2007 körül mutatta be nekem Andics Gergő és Calin Dani barátom. Hála a jó istennek, mert azóta csak és kizárólag vele dolgozom, ha tánc előadást koreografálok vagy rendezek. Onnantól kezdve hogy LED falakat lehetett használni vizuális háttérként – azóta a Zsigához járok „megfejteni”, minden animációt és grafikai tartalmat ő készít nekünk.
Az évek alatt baráti viszony alakult ki közöttünk, megismertem az édesapját, Bernáthy Sándort és így megismerhettem a Solid grafikai stúdió alapítója mellett azt a Zsigát is, aki elektronikus zenei előadó. Mert akkor realizáltam, hogy ők ketten együtt zenéltek, Bernáthy & Son néven. Apukája – a fater ahogyan ő hívja-, egy igazi legenda volt a zenei életben. Nem mennék bele mélységekig, de ha beütitek a nevét vagy a Bernáthy & Son formációt, rá fogtok találni jó pár interjúra, írásra.
Pár éve az Akvárium klubnak volt valami jubileumi bulija, ahová meghívást kaptak a rendezvényszervezők, zenészek, előadóművészek, koncertszervezők, producerek. Chat-en írtam Zsigának hogy le kellene nézni, de egyedül nem akarok, viszont ha eljönne akkor tengődhetnénk együtt, megihatnánk pár sört. Rég nem mozdultunk ki, menjünk, nézzünk körbe. Amikor ott iszogattam vele, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy Zsigát mindenki ismeri. Miközben dumáltunk, 2 percenként odajött valaki köszönni neki. Rá kellett jönnöm hogy kevés ember van a zenei, rendezvényes, koncertes, fesztiválos közegben aki ne ismerné Zsigát. Amikor eldöntöttem hogy leülök majd egy-két tehetséges emberrel, alkotóval beszélgetni akkor naná, hogy őt az elsők közé terveztem. Össze is hoztuk, leültünk és beszélgettünk egy jót. Megismerhettem végre én is a teljes sztorit apukájával, a családjáról és az életről alkotott képét úgy általában. Milyen is az ő szemüvegén át látni a világot.
Talán kimondhatjuk, hogy a zene azaz a live act a harmadik vonal az életedben, az első nyilván a család -3 gyermekes családapaként-, a második pedig a grafikai stúdiód/céged amelyet 16-18 éve hoztál létre. A zenei pályafutásod miképpen bontakozott ki és lett az életednek fontos része?
A zene és a Solid elindulása is zűrös történet. Valójában a grafikai stúdió, a „hacker tanya” ahogyan te is hívod, 2003-ban indult. Közel 20 éve két barátommal alapítottuk.
A faterom műtermében – ami egyébként Zűrállomás néven futott- kezdődött minden,
az volt mindennek a központja, pl a budapesti techno életnek is. Az egy kreatív műhely volt.
A hely megvan még, nem az enyém, de én bérlem. Ez egy szolgálati lakás, csak művészek kaphatnak jogosultságot a bérlésre, így bérelhetem.
Ott kezdődött minden. Fater képzőművész és zenész volt, ez volt az ő lakása és alkotóműhelye én pedig a legtöbb időt ott töltöttem, gyerekként ott nyomogattam nála a számítógépet. Akkoriban az egész világon új dolog volt a számítógép. Ez engem nagyon érdekelt, próbálgattam, programozgattam rajta. Ez egy ZX spectrum számítógép volt, tudod ez melyik?
Nekem a commodore 64 volt az első, amivel találkoztam.
Na igen, ez volt előtte. Még kazettáról töltötte be a programot, tv-re kellett rákötni… Szóval , nekem ez következett a legózás után, ez volt az ami teljesen érdekelt. A Zűrállomáson mindenféle gitárpedál, meg effekt pedál vett körbe, volt egy yamaha szintetizátor is – talán egy DX 7-es – ami azóta legendás darabbá vált. De a lényeg, hogy fater egyáltalán nem értett a kütyükhöz, a telefon menüjét sem tudta kezelni, ő zenész volt, egyáltalán nem kütyüzött.
Én viszont nyomkodtam a szintit, ő látta hogy ez engem teljesen leköt, kezdem érteni és valahogy nekünk ez jött, hogy ok, akkor csináljuk, hozzunk össze valamit együtt. Például csináltunk együtt hangszíneket. Az derült ki, hogy hozzám ez annyira passzol hogy érdemes volt együtt kísérletezgetni. Neki voltak a kütyüjei, amit én meg szerettem programozgatni, a béna kijelzőkön – így minden adott volt, hogy együtt csináljunk valamit. Akkor egyébként, még nem volt techno, nem jött be Magyarországra és még nem is hallottunk róla.
Ekkor hány éves voltál?
14 lehettem. Először csak átjártam hétvégente – én anyumnál laktam, nem váltak el de már külön éltek – szóval átjártam villamossal, vagy biciklivel és nyomkodtam és programoztam nála. Faternak ekkor jött az a felvetése, hogy járjak rajzra. Látta hogy szeretek rajzolni, persze csak általános iskolai szinten, de javasolta hogy érdemes lenne ezt komolyabban is megpróbálni, azaz a Kisképzőt ami egy Képző és Iparművészeti szakiskola. Az oda való bekerülésnek komoly rajztudás volt a feltétele, állítólag tízszeres túljelentkezés van oda a mai napig.
Téged felvettek és nagyon is szeretted ugye?
Nagyon, egy igazán jó hely, nem azzal a tipikus poroszos felfogással mint máshol – azaz hogy egy levágott nadrágért már kirúgnak. Itt művész tanárok vettek körbe és tudod a művész emberek egészen mások, ők nem foglalkoztak azzal hogy ki hogy néz ki, ki hogy öltözik, merre hogyan lóg a haja, ezek mellékes dolgok.
Más iskolákban az én időmben az öltözködés és egyéb külsőségek, nagyon kritikus tényezők voltak. Itt lehettünk önmagunk, nem volt feszülés, együtt cigiztünk a tanárokkal a szünetekben. Így hát elindult a suli is, közben átjártam faterhez, aki pedig festett is. Ő a zene mellett festőművész volt, egy kimondott művészlakás volt az övé.
Így érthető minden. A zenei öntudatra ébredésed és a rajzolás, a vizuális ábrázolás iránti érzékenységed mind mind édesapádhoz köthető. Minden ott szívtál magadba ugye?
Valahogy úgy, igen, minden összefonódik, összeér. Szerintem egy művész mindegy hogy kézi rajzban fejez ki valamit, vagy hangszeren játszik vagy géppel állít elő zenét, grafikát – szerintem ez pontosan tökmindegy.
A képzelőerőből indul minden.
Igen, ha megvan a képzelőerőd és a kreativitásod hogy ezt kiadd, akkor rendben is van. Fater a neve alá is úgy írta hogy képzőművész – zenész. Az urnára is így írtuk ki. De visszatérve a grafikához: a gépen nyomkodtam a kis spektrumot, de azzal rajzolni persze még nem lehetett, de próbálkoztam valamit előállítani. Voltak akkoriban az EXPO-n számítógépes kiállítások és elmentem. A számítógép még egyáltalán nem volt az élet része, a számítógépes szakma és maga a jelenség egy teljesen új dolog volt. Meg is maradt bennem az a kép, hogy egy ember ül a számítógép előtt és a képernyőn grafika volt, színes grafika. Teljesen elhűlve néztem, annyira tetszett – mármint hogy ezt lehet így is, nem csak csőtollal és kézzel? Nagyon érdekelt az egész. Mindeközben zenélgettem faterrel és történt zenei oldalon is egy meghatározó élmény. Elutaztunk Németországba Széll Lacihoz – aki egy Németországban élő barátja volt faternek. (Laci volt egyébként a Yonderboi managere, ő futtatta fel őket annak idején, neki nagyon jó érzéke volt a tehetségek felfedezésére) Németországban a techno már nagyon megindult. Fater gondolt egyet, hogy kivisz „gyere fiam nyár van, kimegyünk és körülnézünk”. Kiutaztunk vonattal, amikor kiértünk Laci felvett és elmentünk egy klubba. Ez egy techo/house klub volt. Bőrdzsekiben és bakancsban voltam, a punkok ugye nyáron is bakancsban járnak.
Néztem a stroboszkópot, a füstöt és szólt ez a valami pszcihedelikus zene, amit nem is értettem. Mi ez?
Ez nem is zene. Nincs szöveg? Nincs egy részeges énekes a színpadon aki valami ideológiát ad elő?
Nincs színpad? Káosz egy alagsori labirintusban.
Ez apudnak már nem volt akkora meglepetés?
De neki is az volt, akkor látott ő is ilyet először. Másnap elutaztunk Berlinbe a Love Parade-re.
Teljes váltás a magyar zenei élmények után.
Igen. Előtte 2 nappal még sörösüvegeket dobáltam az erkélyről, mert hogy az milyen punk dolog. Mi még a bunkó skinheadek és értelmiségi punkok dologban voltunk benne és ezek után csöppentem ebbe. Itt pedig se skinhead, se punk, csak a szeretet és a zene. Egymillió ember örül és táncol és élvezi a zenét. Azonnal el is dőlt hogy hazamegyünk és ezt fogjuk csinálni.
Faternek megvan a zenei múltja, én szeretem a kütyüket – ez az irány szigorúan elektronikus alapokon fekszik- nem is volt kérdés. Még kint vettünk egy két modern valamit, szintetizátort és el is kezdtük csinálni. Én voltam a gépész, fater pedig a zenész.
És volt akkor még egy Marcell nevezetű srác, aki zongorista volt.
És a grafikai pályafutásod?
A Zűrállomásra odakerült egy Apple gép. Ez már egy komoly számítógép volt, ez akkor kibaszott drága volt. Ezen a gépen azonnal volt photoshop, voltak rajta profi grafikai programok, amikkel már össze lehetett rakni kiadványokat.
Itt csatolok vissza, és itt mindjárt össze is érnek a szálak, mármint a zene és a grafikai munkám első pillanatainak találkozása. A fater elkezdett bulikat szervezni, csak éppen nálunk még ilyen típusú zene sem volt, nem volt még techno. Szórólapra pedig szükség volt. A korabeli flyerek pedig gyönyörűek voltak. Olyan dolgok vannak egy régi flyeren… Semmi szabály nem volt.
Nagyon vicces megnézni a mai szemmel, hogy akkor az volt a szabály hogy nincs szabály. Sima betűk? Nem. Egyszerűen fel… Nem. Megzúzzuk? Megzúzzuk. Meggörbítjük? Meg. Milyen effekt van még, nézzük csak… Gyakorlatilag tényleg az volt a szabály, hogy ne legyen semmi szabályszerű. Ezzel a full szabadsággal fejest ugrottunk a gépek világába.
De ott volt például a Gépszava újság is, amit a fater indított a Széll Lacival, az elektronikus zene fénykorában alapult, de nem arról szólt hogy helyi vagy bármilyen sztárokat bemutasson, mint egy Popcorn magazin, inkább volt egy ideológia. Zeneelmélet, monotónia, amolyan filozofikus cikkek voltak.
Belement a mélységébe, mármint hogy mi is ez a jelenség?
Belement a mélységébe, hogy mi is ez a törzsi élmény ami visszaköszön az elektronikus zenében, de ez csak egy a sok közül, számtalan ilyen jellegű írást tartalmazott. De ebben az újságban is az volt a lényeg, hogy ne nézzen ki úgy mint egy hagyományos újság. Semmiképpen. Ha a hasábok sorban vannak egy hagyományos újságban, akkor itt ne legyen. Van olyan oldal ami olvashatatlan konkrétan -mert annyira meg lett zúzva – és mégis mindenki olvasta, mert érdekelt mindenkit, mert annyira a szabadságról szólt.
Szépen bontakozott ki a grafikus pályád.
Ott lettem grafikus igazából. A zene volt először, közben rajzolgattam már, a suliba már jártam, zajlott minden. Gépi grafikus és zenei producer lettem apránként.
A grafikai tervezésre az igény nagyon megnőtt. Kezdetben csak a saját flyereinket csináltuk, aztán jöttek a szervező barátok egyre többen és kérték hogy tervezzünk nekik is. Emlékszem a pillanatra amikor mondtam faternek, hogy ezt a grafikai stúdiót kell csinálni, ebben van a pénz. Valószínűleg az is benne lehetett, hogy engem mindig is motivált a pénz… Jött az ügyfél, leültünk – nem volt még internet 95-ben, hihetetlen de akkor még nem volt – elmondta hogy ki a fellépő, elmondta az ötleteit és ezt követően jött a flyer tervezése. Kialakult szépen hogy grafikai munkákkal egy macintosh-al lehetett haladni, ezzel lehetett pénzt keresni. Ott eldöntöttem hogy ez lesz a fő csapásirány.
Megvan még ugyanaz a motivációd mint a kezdeti időszakban?
Azt vettem észre, hogy ha elektronikus zenéről van szó akkor mindig megvan, a grafikai oldal pedig a szakmám lett és ott azért van olyan…. Tudod mit, mondok egy százalékot várj csak. Hát… Mondjuk a fele, fifti-fifti. De nem is, amit kimondottan utálok, ami olyan hogy tudjuk le, csak szabaduljunk minél előbb, az olyan egyharmada a bejövő munkáknak.
A többi pedig olyan amit szeretsz.
Igen, na meg akkor lesz jó. Akkor tudsz szépet csinálni, ha magadénak érzed a feladatot és megtalálod benne a te kis utadat, amibe bele tudod magad tenni és az ügyfélnek is azért fog tetszeni.
Hogyan tekintesz most a Solid csapatára a cégre és van e elképzelésed a jövővel kapcsolatban?
Egy időben próbálkoztunk mindenféle logikával a bejövő munkák felosztásával kapcsolatban, de nem volt az igazi. Mármint hogy mindenki foglalkozott és dolgozott mindenki ügyfelével. Nem működött, a te ügyfeled veled szeret dolgozni, hiába adod ki a munkát egy barátodnak akiben maximálisan megbízol, nem lesz az igazi az ügyfél számára. Tehát az a klasszikus ügynökségi modell amikor az account fogja a hívást, majd azt kiadja, azt megcsinálják én meg majd elmegyek szabadságra, majd visszajövök és kiveszem a pénzt a kasszából – hát nem, ez nem menne. De ez viszont nekem egy nagy gond is. Hogy nem tudtam ezen túllépni.
Hogy nem tudsz kijönni a „gödörből”, ásnod kell folyamatosan.
Nem tudok kijönni. Ásóval a kezemben, dolgozom lent a gödörben. Persze, ez egy kreatív munka, részt kell vennem benne. Például ha te írsz nekem egy 2 szavas brief-et, akkor már tudjuk hogy mi a kérés. De ha egy idegen embernek kellene hogy megírd, mert én mondanám hogy húú Balázs, bocs de én most a Kanárin vagyok, hívd a bentieket. Nem, ez nem tud változni, mi beragadtunk ebbe a mesterember szintbe, hogy a saját kezem munkájára vállalok fellelőséget, a többiek munkájára is rá kell hogy nézzek folyamatosan és szeretek is olyan barátokkal dolgozni akikkel kialakult már a teljes megértés. Már egy két szóból tudjuk hogy mire van szükség.
Azt érzékeltem hogy a munkák során, meg úgy általában az életben fontos nálad a humor. Van egy tipikus Zsiga féle irónia, ami mindig jelen van. Amikor éjszakákon át kínlódunk valami rettenet nehéz munkán – veled mindig lehet röhögni a saját nyomorult helyzetünkön, te humorral vészeled át a nyomorúságos helyzeteket, napokat.
Nagyon fontos a humor. Annak a hiánya az… Csak olyan emberek a részei a csapatnak akinek meg van a megfelelően rossz humora.
Tényleg, ha visszaemlékezem nem nagyon jut eszembe merev, viccelődést mellőző fazon a Solidnál.
Ha nem lehet valakivel ezt a cinikus humort – ezt is a fateromtól örököltem – ezt cinikus fanyar humort űzni, ami itt körülöttünk mindent átsző… A múltkor például a Zagar-el chat-eltünk és küldött valami kérést, amire visszaírtam hogy „fasza” , erre ő visszaírt félve hogy ”most mi a baj, mi nem jó?”. Én meg írtam „ja semmi, azért írtam hogy ez jó, hogy fasza, teljesen jó”. Ő persze teljesen összezavarodott, mert hozzászokott az állandósult cinizmushoz, ezért nem értette hogy ez most egy ironikus „fasza” Zsigától, vagy egy nagy ritkán érkező tényleges „fasza”. Ezen azóta is röhögök, hogy csak egyetlen egy szó, tökéletesen mást is jelenthet. Nem mindegy hogy mondjuk.
Hát igen, nem mindegy hogy a Zsiga fejét billegtetve mondja…
A humor segít át a legnehezebb, legnagyobb szívás munkákon de ezt te is tudod, mert ha tudunk röhögni, saját szánalmas helyzetünkön, az valahogy mindig átsegít. Az Ogilvy-nek van egy jó mondása, hogy a „Legjobb ötletek viccként jönnek”. „A gondolkodásodat tartsd olyan viccesen, amilyen viccesen csak tudod.” Gyerekekkel szoktuk nézni a reklámblokkokat és hát a legtöbb szarabbnál szarabb, viszont a Heinekentől az összes jó. Viccre épülnek, egyszerűen viccesek és így jók is.
A feleségednek, Györgyinek is hasonló a humorhoz való hozzáállása?
Otthon is tudtok nevetni a kemény hétköznapokon, itthon is megy a mindent átjáró cinizmus?
Persze, kőkeményen. A Györgyi is eleve vevő volt erre, nem lenne ő a párom ha nem így lenne. Nem is tudom hogy ismerkedtünk meg, ja de, egy bulin egyszer csak indokolatlanul letérdeltem a tánctéren és kezet csókoltam neki. Persze tegyük hozzá, itt már nem csak a humor van. Ő a motor, ő működteti a családot, ő adja a szeretetet. Nagyon fontos a támogatása, hogy tudjam végezni a munkám és mèg a fellépések is beleférjenek valahogy.
Én mindig úgy ismerkedem emberekkel, hogy bevetek egy kurva rossz poént és ha lepattan róla, akkor már gyanús. De ha nem… Hát ez fontos nekem nagyon.
Persze itthon is nyomom a gyerekekre ezerrel. Szerintem ez fontos és tanítható és kell is. Ahogyan a zene is. Egyet elhatároztam, mindent elkövetek hogy ne hallgassanak szar zenét. Csak azt ne. Csak a pocsék szar puruttya zenét ne. Hallom amint mennek el kint az ablak előtt a gyerekek, a tinik és nyomják a pocsék zenét a JBL-ről, ahh… Ha lehet, a jó zenét és humort szeretném a gyerekeimnél. Vagy inkább jó ízlést, mondjuk így inkább. A jó ízlés ha jó zenét, humort, vagy szép vizualitást takar az mindegy már. Ebben én egyre jobban hiszek, hogy az iskolában nem sejtreakciót kellene tanulni hanem látásmódot, ízlést – valami mást. Mindegy, én szeretném átadni ezeket, mert például az irónia arra is jó, hogy ha kritikát kapsz, akkor ne rögtön megsértődj, az irónia segít feldolgozni. A kritikát fontos hogy tudd fogadni és talán az önironikus humor az ebben segíthet.
Akkor ez itthon is megy Györgyivel és a gyerekekkel egyaránt.
Persze és nagyon tetszik hogy már vissza is kapom beszólásokkal. A kis fejével ahogy mondja… És ez nagyon tetszik, nem tudom most konkrétan felidézni, de ez alakul. Például amikor elbújik az ajtó mögé és megijeszt. Na ez már az kezd lenni.
Igen, ennél a pontnál válik a barátunkká is, azon felül hogy a gyerekünk.
Ez nagyon jó, amikor már megy az oda vissza piszkálás.
És a humor mellett egy másik véglet: van olyan dolog amin meghatódsz?
Egyre több dolgon. Olvastam egy cikket – Ausztráliában eltűnt egy gyerek, 10 nap után került elő, az emberrablótól mentette meg a rendőrség és azt megkönnyeztem nagyon. Az ottani rendőrség is, ott mindenki könnyezett. Filmeken is simán. A családi, megható filmeken nagyon. Ahogy öregszem és gyerekeim vannak, egyre több mindenen. Például a legkisseb gyermekem ahogyan egyedül megy be a bölcsibe… Már nincs sírás mint az elején, most már „puszi papa’ és megy be egyedül. Ez is megható nekem.
Vannak olyan pontok, mérföldkövek az életedben amelyek megváltoztattak, vagy legalábbis elgondolkoztattak és arra sarkaltak hogy másképpen csinálj, másképpen állj hozzá dolgokhoz?
Az biztos hogy a fater halála drasztikus volt. A lényeg, mármint a belső lényeg sosem változik, de az hogy legyen gyerek az akkor jutott eszembe. Györgyi mindig mondogatta ösztönösen, kutyánk már lett, az mindig volt de gyerek nem. Annyira sodort magával a munka, a pénz, hogy nincs megállás.
De aztán egyszer csak fater meghalt. Gyorsan jött, egyszer csak így dirr. Hívott szinte a semmiből hogy vigyem orvoshoz. Mire megjött a lelet, már szinte mindegy volt. Aztán amikor bevitték a mentők akkor nagyon rossz érzésem lett. És az érzés nem volt alaptalan. Rá másfél hónapra meg is halt. Volt biztos valami előzménye amit nem mondott el, de ez akkor is gyors lefolyású volt.
Novemberben még mentünk november 1-ezni, mentünk a sírokhoz kilátogatni és tök OK volt, aztán november végén már vitték be a mentők. Januárra pedig vége is volt. És akkor ott a kórházban jutott eszembe hogy bassza meg az unoka… Hogy mennyire akarta. Hogy nem tudtam a kezébe adni az unokát és annyira megnéztem volna. Ez volt egy ilyen pont, ami változtatott bennem dolgokat.
A következő változás a gyerekek alatt, az időm, az időbeosztás. Hát igen, hogy ezzel kell valamit kezdeni, mert hogy addig csak úgy alakultak a napok, de ezzel sürgősen kezdeni kellett valamit. Lehet hogy a munkák során folyamatosan kibuknak, felbuknak „csontvázak”, amiket orvosolni kell, le-reagálni de a gyerekeknél nincs mese, ott haza kell érni. Ott nem lehet ide oda tologatni a dolgokat, 3 gyereknél pontos időbeosztás van a fürdetésre, fektetésre. És még egy dolog ami a gyerekekkel eljött és megváltoztatott: a pénzhez való hozzáállás. Ameddig ők nem voltak, akkor a pénz, a munka egy játék volt, vígan megéltem belőle, de ez most már nem játék kérdés. Most már azért a vígan megélésnek alapnak kell lennie. Kell hogy legyen egy alap, ami alá nem is mehetünk. Hál istennek nincs meg a veszély de a tudat, a tudatban már ott van. A gyermekkori játék, amiből aztán szakma lett, na az most már a megélhetés. De ebbe persze nem szabad belegondolni, mert akkor befeszülsz és akkor már más, elmúlik ez a szabadság érzés.
Egy kis váltás, térjünk vissza a zenére. Ha a sors megadhatná, felcserélnéd a grafikai munkád és a zenei pályád hangsúlyosságát az életedben? Azaz ha lehetőség nyílna rá, hogy a zenélésből éljél meg, az lehetne a kereseti forrásod, belemennél?
Ez jó kérdés és simán lehet hogy igen. Az azért hozzá tartozik, hogy amikor bejött a grafikához a számítógép, akkor az a munka sokkal könnyebbé vált. Mármint a körülmények, a munkavégzés. Akkoriban viszont a zenélés úgy nézett ki, hogy cipeltük – láttad is – azt a busznyi cuccot, dobozt.
A grafikánál pedig egyszerű volt, ott volt három program, az egész ment mint kés a vajon, emellett a zene pedig rögös volt.
Azóta a zene is sokkal könnyebb lett, de persze ebbe ne menjünk bele, mert valakik azóta is a „vasakban” hisznek, én úgy vagyok vele, hogy nekem nagyon nagy áldás, hogy akár egy laptopon belül is készre lehet hozni egy zenét a nullától a végéig. Lehet, ha akkor amikor az életemben a grafika és a zene kettévált és nem lett volna olyan nehézkes a zenélés, akkor másképpen alakul.
De sok minden más is van, például ha akkor nem képzőművészetire járok hanem zeneire, akkor az is könnyebben menne, mármint a zeneelmélet. Mert nekem a zenélés az teljesen autodidakta módon zajlott, semmit sem tanultam zeneelméletből. Ezért is van most ha valami hangot, vagy megoldást nagyon keresek, nem találom és nem megy. Mert aki tud gitározni, tudja a szolfézst, annak ez pikk-pakk, de nekem nagyon nem. Mindenesetre az a fajta öröm, ami egy fellépésen van, amikor valami új szerzeményt belekombinálok a produkcióba és működik és adok kapok… Annál nagyobb öröm az semmihez sem hasonlítható.
Persze az is hozzátartozik, ha egy fellépés szarul sikerül, na azt nagyon rossz megélni. Amikor Németországba mentünk és órákig ültünk az autóban, hullafáradtan léptünk fel egy olyan helyen, egy olyan időpontban hogy nem érdekelt senkit és nem is sikerül jól, az olyan szinten tud lehangoló lenni, hogy az sem fogható semmihez. Egy zenésznek egyfolytában úton lenni, az irgalmatlan fárasztó. Utazol napokat, McDonalds-en élsz és még a fellépés sem sikerül – tud azért ez lehangoló is lenni. De ezek mellet is nagyon irigylem azokat akiknek ez a munkájuk. Annyira direkt, annyira közvetlen az interakció. Úgyhogy igen, el tudnám képzelni hogy a zene lenne az első. Györgyi mindig mondja is, hogy szívem, menjünk, költözzünk ki Berlinbe és hajrá. De persze ez tudom hogy már nem lehetséges, 3 gyerekkel már biztosan nem.
Van a zenével kapcsolatban valami álmodozásod? Fellépés valakivel, egy közreműködés, egy álom fellépő helyszín, valami?
Hát például ez amit mondtam. Ez egy álmodozásnak jó, kiköltözni Berlinbe és ott az underground techno világban belecsöppenni és mondjuk erről a szintről folytatni. Mert különben újra kellene kezdeni és az teljesen kilátástalan. Az a nyomulás ami itt van, ehhez képest Berlin még a háromszorosa. Ha valaki nem ott kezdte és nincs senkije, külföldiként ott érvényesülni, na ilyen nincs. Tehát a mostani szinttel ott lenni és 100%-osan a zenéből megélni. Ez egy jó álom. Ott egy jó kiadónál lenni, az kurva menő lenne.
Jó ideig szólóban léptél fel, aztán jött Pátkai Rozina, akivel egy nagyon izgalmas felállásban, megoldással kezdtetek el közösen fellépni. Az együttműködés pedig azóta is van, fejlődik, épül. Hogyan sodort össze titeket a szél?
Egy vizuálos barátom hozott össze minket, aki vizuál háttereket készített Rozinak. Rozinak volt egy törekvése arra hogy legyenek acid, techno verziói, azaz keresett egy olyan producert aki elektronikus zenében jártas. Tehát az ő világát át tudná helyezni elektronikus alapokra. És akkor a Karcis bemutatott egymásnak. Először csak csináltam egy számot, meg-hangszereltem, aztán Rozi tovább gondolta ezt az egészet. Kimondhatjuk hogy ő a főnök. Volt egy lefixált fellépése és már ki is tűzte célul, hogy ott már ezzel a felállással lépjünk fel. Volt egy csomó száma és azokat mind mind át kellett hangszerelni. Mondjuk ez csúfos kudarc volt, de nem baj. 1 órás csúszással kezdtünk az előző zenekarnak köszönhetően – ez a legnagyobb szemétség egyébként, leszarni az utánad következőket – majd ránk szinte semmi idő nem jutott. Nyugtattak persze előtte, hogy bocs és hogy megoldjuk majd valahogy – na ebből az lett hogy 11-kor úgy húztak le minket mint a szart, na így oldották meg. Viszont jó volt látni hogy a drum and bass résznél az emberek elkezdtek táncolni. Az a hét ember aki ott volt, táncolt. A Szimpla Kertes fellépés volt a következő – azon te is voltál – az már jól sikerült.
Ott már volt vetítés is.
Igen, igen, a Karcis vetített nekünk. Erről az egészről mondhatjuk hogy a Rozi a motorja és egyébként tök érdekes, mert a faterom után csakis egyedül zenéltem – mostanáig.
És kiderül számomra hogy nagyon jó másokkal, emberekkel dolgozni. Összeadódnak az ötletek. Rozi profi zenész, énekes én vagyok a gépekkel, viszont van emberi hang is a zenénkben, ez nagyon jó. Most pedig jött ez az újabb fellépés, újabb szint a Honvéd férfikórussal.
Produkció a konferencián, ahol közösen létrehozhattunk Zsigáékkal egy izgalmas, új előadást. Improvizációs zenei kíséret Zsigától, improvizáló táncművészek és ami fix – Rozi és a Kórus játéka:
Tegyük fel, mostantól kezdve egyre több koncert felkérés érkezne be Rozihoz és hozzád. Egyre több és több, kb ha mindenre igent mondanátok, akkor heti 2-3 koncert. Ezzel a helyzettel mit kezdenétek? Hogy reagálnátok rá?
Hát látod, most ez a Honvéd Kórussal való közös fellépés is valahogy összejött. Pedig sokkal többet próbáltunk rá mint ami tervezve volt és be lett valahogy helyezve a mindennapi rohanásba. Mert valahogy úgy van, hogy ami az embernek kell, amit akar – az valahogy mindig megoldódik. Sikerült ezt is összehozni, mellette pedig haladtak a grafikai munkák is valahogy. A kórussal való fellépés előtt ha valaki azt mondja hogy négy napot fogunk próbálni akkor kiröhögöm, esély sincs, ki van zárva. De mégis négy napot próbáltunk és iszonyú jó volt. Mindig van valahogy. És most hogy kérdezed, lesz a Trafóval is valami, ami egész komolynak tűnik. Arra most fogunk is próbálni és új dolgokat készíteni. Ez egy komolyabb dolog, ez most nem amolyan zúg-klubos valami. 2 új számot is bele szeretnénk tenni, mert amiket játszunk, amiket te is ismersz, azok közül már egy-kettő nem is annyira tetszik. Amikor játsszuk a dalokat, igazából akkor derül ki hogy mi működik és mi nem. Várjuk ezt a fellépést, november 27.-én lesz a Trafóban.
Ha családi nyaralásról van szó, akkor egy biztos: ti messze elkerülitek a tipikus turista zónákat, helyeket. Vonzódtok a vadabb tájak az érintetlenebb természet felé?
Én egy erdőben sokkal jobban érzem magam mint valami vidámparkban. Nekem az erdő a kikapcsolódás. Például ha látok egy romos házat amit már félig visszavett a természet, az annyira tetszik. Az egy varázslat. Ezért is szeretünk kempingezni és nem azt a tömött sátras, parcellázott helyszínt, hanem inkább a nomád style tetszik. Áram persze legyen, az kell, de azon túl minél levegősebb annál jobb. Montenegróig nagyon rögös volt az út és nagyon kemény 2 gyerekkel, de annyira jó volt, hogy azóta is visszavágyom oda. Ez dél-Montenegro egyébként, majdnem Albánia, ez még az érintetlenebb rész nem a szállodásított – de aztán már lehet hogy ez sem olyan. Mert hát igen, a kibaszott ember mindent tönkretesz. Mindenhova lakópark, Zamárdiba is lakópark, tudjuk hogy megy ez.
Amikor láttam egy videót a kisfiadról, amint éppen nyomogatja a pultodon a gombokat, átfutott az agyamban, lehet hogy a történelem ismétli önmagát és létrejöhet az új Bernathy & Son formáció? Látsz erre utaló jeleket?
Meglátjuk de most még kicsik ehhez. Most még annyira gyerekek, hogy még nem látom át hogy kinek mi lesz az érdeklődési köre. A Violánál talán a rajz lesz, de ahogy iskolásodik sajnos sokat romlott az a szabad gondolkodás, képzelőerő ami egy gyerekben még megvan. Például látok olyat a rajzainál, van rajta egy béna főszereplő – ami már látszik hogy nagyon tanult megoldás – de viszont a háttere az zseniális. Az a rész ahol nem szól bele senki, ott kiéli magát. Ez egyébként rám is igaz, akkor tudok valami igazán jót csinálni amikor az összes kényszert le-vedlem magamról. Persze az alkalmazott kereteket jó meghagyni, de azon belül kell beletenni azokat az ötleteket ami ösztönös, meg vicces. De ezt egy ekkora gyereknek még nem tudom elmondani. A zenélést meg nem fogom erőltetni ha egyáltalán nem érdekli őket.
Ha nem zene és nem a céged, van olyan terület, munka, bármi amit el tudnál képzelni hogy hivatásodként űzöl? Csak fikció szintjén kérdezem…
Tudod mi? A Főkerteseket nézem irigykedve. Látom ahogy jön a fűnyíróval, intézi a rétet, nyírják a fákat. Ők együtt élnek a természettel, ez jó lehet. Egyébként még a kukásoké is jó világ lehet. Nagyon jó fejek. Jönnek az utcán, a gyerekek integetnek, ők pedig mindig dudálnak és mosolyognak. Egyszerűen jó arcok.
Ha választhatnál, a múltba mennél vissza, vagy a jövőbe? Évszámot is mondj és persze az indok is érdekelne.
Ez érdekes, mert ez a szabad időszak -amiről beszéltem – amit akkor megéltünk, öntudatlanul, szinte még gyerekként, ezt szívesen megélném újra a mostani tudatommal. Igen, a 90-es éveket jó lenne újra élni, érdekes gondolat ezzel eljátszogatni képzeletben.
Jellemző rád hogy stresszes vagy? Nem egy egy pillanatra értem amikor felhúzod magad, hanem a mindennapokban, van benned folyamatos stressz, vagy egyáltalán nem jellemző rád hogy folyamatosan idegeskednél egy egy dolgon.
Most az elmúlt évben volt stressz és aggódás. Egyszer csak nulla bevétel, kiadás persze fix. Ettől volt nyomasztó érzésem. Fogyott a tartalék, amit én egyáltalán nem szeretek, mert a tartalék nem azért van hogy a hétköznapi élet vigye el. És sajnos ez még mindig tart valamennyire. Csak nézzük az inflációt, mert ami ott történik… Ez azért torokszorító. Bemész a pékségbe és máról a holnapra 20%-al többet fizetsz. De amúgy az igazi folyamatos stressz nem nagyon van, nem jellemző rám.
Most gondolkozom és eszembe jut olyan munka, amikor egy multinak – és annak ügynöksége alá dolgoztunk be – na az mindig rossz. Mert az ügynökségeknél megy az az általános szívatás, hogy már javában dolgozol, már heteket teszel bele és valaki az ügyfél részéről csak akkor nézi meg először. Ezt rendszeresen csinálják.
És az illetőtől aki megnézte, kapsz egy olyan komment listát amitől összeszorul a gyomrod. Mert eszedbe jut hogy ennek már nem most kellene kibuknia, nem most kellene kiderülnie és persze idegbajt kapsz. Utána már szét feszülsz. De ilyenben hál istennek ritkán van részünk.
Ha meg kellene fognod azokat a dolgokat amelyeket magaddal hoztál a gyerekkorodból, a családi környezetedből, amit a szüleidtől kaptál, mi lenne az? Lehet ez bármi, ami szerinted a legjobban formálta azt az egyéniséget amivé mostanra váltál.
Leginkább a cinikus humort. De ha negatívabb dolgot is lehet mondani – akkor az, ha valakinek meg kell mondani valami rossz hírt, na az nem nagyon megy nekem. Gondolok itt olyanra mint például a Györgyinek sem mondtam meg sokszor, ha valahonnan épp nem akartam hazamenni. Például elmentem Totyival egy kicsit „rémkedni” , 2 vagy 3 napra, vagy nem tudom mennyire és ahelyett hogy megmondtam volna hogy meddig maradok, inkább mondtam hogy nemsokára, mindjárt jövök. Ez nekem is és neki is rossz. Ahelyett hogy az elején lett volna rögtön kurva rossz – csak akkor tudom hogy rögtön robban a bomba és inkább nem mondtam…
Ebben változtál, próbálsz változni?
Hát nem nagyon. Ezt sajnálom is. Jobb lenne beleállni, csak hát gyakorlatban bele is állni az nagyon nehéz. De például az is borzalmas amikor terelek magam előtt dolgokat és nincs merszem lezárni, közölni a rossz hírt. Ezen jó lenne változtatni.
Tudsz nemet mondani egyébként?
Nem bassza meg, nem. Ez nagyon rossz tud lenni és ez szinte ugyanez amiről az előbb beszéltünk. Van egy munka, tudod hogy nem kellene, jön a rossz érzés, a pénz sem jó és mégis… Utána meg halálra feszülök benne és kudarc lesz ráadásul. Egyszer tudtam mondani nemet egy művésznek, producernek (nagyobb nevű, közismert művész). Elmentem az irodájába a saját magáról készített barokk szobrai közé egy meetingre, amin ő nem nagyon vett rész. Mondta hogy oldjuk meg, arrébb ült, telefonálgatott az újabb intarziás bútorok ügyében, miközben mi görnyedtünk egy kis dohányzóasztal és 4 laptop felett… Körbenéztem, láttam a róla készült plakátokat, a kiretusált képeket, na ott vettem egy nagy levegőt, éjszaka hazaértem, átgondoltam majd megírtam a választ, azaz nemet mondtam. Nagyon megtisztelő, köszönöm szépen, de nemet kell mondanom.
Hogyan látod Bernathy Zsigát 10 – 15 év múlva?
Ugyanígy. Hát ahogy elnézem, ugyanígy.
Akkor nem látsz nagy változásokat, ha a jövőbe nézel. Például hogy vidéken laktok, vagy valami ilyesmi?
Ja de, ilyen van például, hogy lesz egy nyaralónk, egy dunakanyari nyaraló és ott vagyunk, kerítést javítgatok, festegetem a rozsdás kerítést. Egy ilyet el tudnék képzelni. Persze időm nincs, mikor festeném ki a kerítésem? De hátha. Van ott egy jó kis erdő, rálátunk a Dunára, ég a tűzön a bogrács. Ez az elhatározás megvan és azt vettem észre, ha van egy konkrét cél amit kitűztünk, az meg szokott valósulni.
Hogy igazán manírosan zárjam le az interjút: reméljük meg is valósul ez a cél és ott javítgatja majd a kerítését az erdő mellett.
Gondoltam zárszóként pedig megosztok pár szakmai kifejezést ami náluk, azaz egy tipikus grafikai műhelyben használatos:
„Mocsár” – valami igazán szivatós munka ami szép lassan elnyel
„Ásás, gödör” – A grafikus ás, azaz kubikol, miközben zúdulnak rá a kommentek a képzeletbeli gödör széléről. Amikor ezt a bizonyos gödröt körbe állja a megrendelő, a kreatív director, a technikai vezető és az accountok, de mindig csak egy ember végzi az ásást lent, csak egy ember kubikol igazán – a grafikus.
A mai napig, ha látunk egy ilyen életképet, azaz hogy egy melós lent ás a gödör alján és a többi melós, szakértő a gödör széléről nézi cigizve – egyből lefotózzuk és küldjük egymásnak
„Nyikhaj” – farmeros, zakós, fehér tornacipős, hanyag elegánciás fontoskodó manager, account
„Kátrány és méreg” – kóla és édesség bekészülés az éjszakai mocsár munkához
„Végső verzió” – ez azt jelenti ami le is van írva, csak ez egy tiltott szó. Sosem szabad egy átküldött e mailnél ezt írni a tárgyba. Garantált a még 20 változtatás a 20 komment alapján.
„Csak” és „De” – ha ezt látják egy megrendelő által küldött e mailben, az nagyon rosszat jelent: „nagyon jó az irány CSAK egy kis változtatás szükséges” „Nagyon elkaptátok a koncepciót, DE…”
„Megoldani Mucsisan” – számla nélküli kifizetés
„Zubogás” – amikor a Zsiga otthon ragad, mert beteg a gyerek és bent az irodában megy a zubogás. Azaz zúdulnak az e mailek és az ügyfél kommentek.
„Hippszter account” – majdnem olyan mint a nyikhaj, csak szakállal, gördeszkával, tarisznyával amiből kilóg az apple, Arany Penge díjas bögrét tartva, Lev Tolsztoj könyvvel a hóna alatt
„Csontvázak” – amik kizúdulnak a szekrényből, azaz egy könnyűnek tűnő munka, de aztán elfajulnak a dolgok
UPDATE
Bernáthy Zsiga: Ivett, a solid grafikai stúdió főtitkárnője – jogosan – kifogásolta, hogy nincs megemlítve a neve, úgyhogy ezt most korrigáljuk: Köszi Ivett!
