Ez a képriport azoknak a kölyköknek a világába enged bepillantást, akik Sacramento, San Jose, Watsonville és Cupertino utcáin, garázsok és karosszéria műhelyek környékén töltötték napjaikat. Felnéztek azokra a srácokra, akiknek autóik voltak, de mivel még túl fiatalok voltak a vezetéshez, így a biciklijeiket alakítgatták. Számukra ezek a kétkerekűek nem csupán közlekedési eszközök voltak, hanem az önkifejezés, a büszkeség és az összetartozás jelképei – belépőkártyák a lowriderek világába.
A fotósorozat készítőjének neve talán már ismerősen csenghet számotokra, hiszen néhány héttel ezelőtt a Cholombianos szubkultúrát bemutató cikkünkben is láthattatok tőle portrékat. Magáról a művészről, Stefan Ruizról azonban még nem ejtettünk érdemben szót, holott fotográfusi pályafutása négy évtizedet ölel fel, ez idő alatt pedig egy igazán lenyűgöző életművet hozott létre, melynek középpontjában a latin-amerikai szubkultúrák sokszínű világa áll. Munkái nem csupán közösségeket örökítenek meg, hanem tágabb kulturális változásokat is dokumentálnak – olyan átalakulásokat, amelyek talán nem közvetlenül láthatók a képkockákon, de a fotók keletkezési idejének kontextusát is figyelembe véve egyértelműen kirajzolódnak.
Stefan Ruiz huszonnégy évesen, friss diplomásként a Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i karáról indult el élete első nagyobb kalandjára. Elefántcsontpartra utazott, hogy egy művészettörténész professzort segítsen kutatási projektjében. Bondoukou városába kerültek, a ghánai határ közelébe, ahol az iszlám hagyományos afrikai művészetre gyakorolt hatását vizsgálták. Ruiz eközben maszkfaragókról, szövőkről és fesztiválokról készített fényképeket – pusztán önmagának, gyakorlásképpen.
Közel két év távollét után tért haza Észak-Kaliforniába, ahol egy San Franciscó-i étteremben vállalt munkát. Emellett rajzot és festészetet tanított a San Quentin állami börtönben, ahol nap mint nap foglalkozott rabokkal.
Órái alatt gyakran eltöprengett azon, milyen jó lenne valahogy lencsevégre kapni őket, majd végül az ötletet tett követte: portrékat készített a fogvatartottakról, amelyekből egy idő után összeállt egy albumnyi anyag. Ezt a gyűjteményt magával vitte mindenhova, afféle portfólióként, bízva abban, hogy munkalehetőséghez juttatja.
Londoni utazása során – ahogy ő maga mesélte – számos munkamegbeszélésen vett részt a város pezsgő, zajos kocsmáiban. Egyik ilyen estén, amikor éppen az italok felett beszélgettek, Ruiz büszkén kezdte el mutogatni a fotóit az ott összegyűlt félrészeg társaságnak. A jelenlévők között volt egy srác, aki akkoriban a Caterpillarnál dolgozott. Ő kapásból meglátta a képekben rejlő lehetőséget, és úgy vélte, hogy a börtönportrék tematikájából kiváló reklámkampányt lehetne készíteni a márka számára. Nem sokkal később fel is kérte Ruizt a projekt fotózására. Ez volt az első alkalom, hogy Stefan Ruiz a fényképezésből pénzt keresett, illetve ekkor sejlett fel benne a gondolat, hogy érdemes lenne ezt életvitelszerűen is csinálni.
Nem sokkal később ugyanaz a srác a Campernél kapott állást, és természetesen az ottani kampányok fotózására is Ruizt kérte fel. Ezek a munkák igazi kreatív szabadságot adtak mindkettőjüknek, majd a hatodik sikeres kampányt követően 2003-ban Stefant felkérték a Colors Magazin kreatív igazgatói posztjára, amire örömmel igent mondott. Egy évet töltött a magazinnál.
Ruiz családja részben mexikói származású, nagyszülei illegálisan keltek át a határon, hogy jobb életet biztosítsanak gyermekeiknek, ami sikerült is, édesapja ügyvéd volt, édesanyja pedig festő és művészettörténész professzor. Apja jelenleg is Mexikóban él, míg édesanyja a mai napig aktívan követi a kortárs művészetet és annak alakulását. Talán ennek is köszönhető, hogy Stefan Ruiz pályafutása során gyakran tért vissza a latin-amerikai közösségekhez, hogy fotóin keresztül újra és újra elmesélje ezt a világot. És így érkezünk el azon sorozatához, amely az észak-kaliforniai lowrideres biciklis srácokat örökítette meg és egyben cikkünk képi világát is képez.
Az 1990-es évek elején, amikor Kalifornia kormányzója, Pete Wilson a „kemény a bűnözőkkel, szigorú a bevándorlókkal” típusú intézkedéseket szorgalmazta, Ruiz a nagyvárosok szélén élő, sokszor láthatatlan közösségek tagjaira irányította a figyelmét. Akkoriban született meg az alábbiakan látható fotósorozat is.
A szóban forgó képek története egészen Stefan Ruiz pályafutásának kezdeti szakaszáig vezethető vissza. Még Afrikában készült fotói keltették fel egy ismerőse érdeklődését, aki megkérte, hogy állítson össze belőlük egy diavetítést a barátnője és annak édesanyja számára. Ruiz később felidézte azt a pillanatot, amikor San Francisco híres Painted Lady házainak – ezek a pasztellszínű, 1890-es évekből származó viktoriánus épületek szorosan sorakoznak egymás mellett – egyikéhez érkezett, karjában egy vetítőgéppel, egy kazettás magnóval, valamint az előadáshoz készített mixtape-pel, miközben azt gondolta magában: „A francba, vajon ki lakik itt?”
Mint kiderült, ez Alice Walker otthona volt; lánya, a szintén író Rebecca Walker volt Ruiz ismerősének a barátnője. Alice Walkernek annyira megtetszettek Ruiz fotói, hogy nemcsak abban segítette, hogy kiállítást szervezzenek számára egy helyi kulturális központban, hanem mindezt egy 2500 dolláros ösztöndíjjal is támogatta. Ruiz ezt az összeget egy használt Hasselblad fényképezőgép megvásárlására fordította, majd ezzel a középformátumú kamerával indult útnak, hogy megörökítse a lowrideres kölyköket és közvetlen környezetüket.
Sok esetben ezek a biciklik inkább dísztárgyként szolgálnak, hiszen közlekedésre jószerivek nem alkalmasak. Bár a lowrider bringák eredetileg a latin-amerikai barrio szegénységéből indultak, ma már akár igen drága darabok is lehetnek – mivel tulajdonosaik szó szerint a szívüket-lelküket beleadják az építésükbe. A témának külön cikket is szenteltünk, amelyet ITT olvashattok.
Biciklijeik és ruháik gyakran vörösek, ez egyszerre utal a San Francisco 49ers csapatára, valamint a Bay Area Norteños bandáira, amelyekhez Ruiz néhány alanya is kötődött. Egyes képeken a srácok kézjelekkel formáznak egyest és négyest, utalva az „N” betűre – a „norteño” szó kezdőbetűjére –, amely a latin ábécében a tizennegyedik helyet foglalja el. Az észak-kaliforniai fogvatartottak, akik kapcsolatban álltak a Nuestra Familia-val, Norteños-ként vagy „északiként” váltak ismertté. Amennyiben a témában szeretnél jobban elmerülni ajánljuk az Ördögök az angyalok városában: varrios, a latino bandák című írásunkat, ITT.
Öltözködésükben erőteljesen megjelent az a munkásosztálybeli miliő, amely többek között az autószerelő műhelyek világában is uralkodott. Emellett hatással volt rájuk az a bandaesztétika is, amely az 1990-es évek elején sok mexikói-amerikai közösség mindennapjait áthatotta. Mindezek egyszerre fejezték ki identitásukat, hovatartozásukat és azt a láthatatlan, mégis erős köteléket, amely összekapcsolta őket.
Stefan Ruiz már pályafutása legelején megmutatta, milyen különleges érzékenységgel képes belelátni a fiatalok alternatív kultúráiba. A San Francisco-i rave szcéna dokumentálása után Mexikóba, Monterrey városába utazott, ahol elkészítette híressé vált Cholombianos sorozatát ITT. Hasonló, underground fiatalságot bemutató munkája volt a Mullets of Medellin is, amely a kolumbiai mullet-frizurát viselő fiatalokat állította középpontba.
Ruiz vizuális repertoárja rendkívül sokrétű: a reneszánsz mesterek és a flamand portréfestők fénykezelésére emlékeztető stúdióportréktól a nyers, utcai dokumentarista felvételekig terjed. Fotóin soha nincs céltalan fény; minden beállítás, minden tónus a karakter feltárását, az emberi arc mögötti történet láthatóvá tételét szolgálja. Munkái a világ számos neves magazinjában jelentek meg, köztük a New York Times, a The New Yorker, a Vogue, az i-D Magazin, stb. lapjain. Reklámfotósként is figyelemre méltó kampányokat jegyez olyan márkáknak, mint a Caterpillar, a Camper, a Diesel vagy az Air France. Érdemes az Instagram oldalát bekövetni.
Pályája során eddig négy monográfiát publikált. Ezek közül kiemelkedik a mexikói szappanoperák világába betekintést nyújtó The Factory of Dreams, valamint a mexikói bűnügyi archívumok fotóiból készült Mexican Crime Photographs, amely 2016-ban jelent meg a GOST Books gondozásában. Munkái nem pusztán lenyomatok egy adott korról vagy közösségről, hanem időtálló dokumentumai azoknak a pillanatoknak, amikor a mindennapi élet és a művészet találkozik. Fotói egyszerre mesélnek a büszkeségről és a küzdelemről, a vágyott szépségről és a kemény valóságról. És talán éppen ezért érdemes újra és újra elővenni őket: mert képesek emlékeztetni minket arra, hogy a világ sokkal több, mint amit első pillantásra látunk belőle.
