A jugoszláv sci-fi orosz illusztrátora
Néhány évvel ezelőtt a Yugodrom blog digitalizálta a régi jugoszláv magazinokat. Ekkor figyeltek fel sokan a pszichedelikus-techno sci-fi vonalán mozgó, sőt, egyenesen az irányzat egyik úttörőjeként definiálható Nikolai Lutohinra. Az orosz emigráns családból származó örök utazó meglehetősen termékeny illusztrátora volt a fantasy és sci-fi kiadóknak, ráadásul grafikusként, illusztrátorként és festőként is mindvégig a radaron maradt.
Igen, tudom, most nem tudsz helyeslően bólintani, mivel hajlamosak vagyunk a nyugati művészetet előtérbe helyezni, miközben a régió tehetségei háttérbe szorulnak. A 4BRO-nál küldetésünknek tekintjük, hogy bemutassuk a lengyel, cseh, orosz és jugoszláv művészek munkásságát is. Yerka, Švankmajer, Kurasov, Naum Gabo, Beksiński cikkeink után itt egy újabb elfeledett tehetség. Nikolai Lutohin.
Egy eltűnt ember nyomában
Van valami különlegesen izgalmas abban, amikor úgy kutatunk valaki után, hogy csupán töredék információk állnak a rendelkezésünkre. Időt sem mértem, mennyit vesződtem azzal, hogy cirill betűkkel írjak be keresőszavakat, abban a reményben, hogy valami értékes nyomra bukkanok. Ráadásul az orosz nyelvben előszeretettel használják a Nyikolaj Nyikolajevics Lutokhin, illetve Lutochin változatokat is, hogy az ember fiát bevigyék a cirill málnásba. Külön cikket érdemelne, hogyan csöppentem bele ebbe az időn és téren kívül létező orosz információs buborékba, amit láthatóan saját maguknak szánnak, de ez most nem a tárgyunk.
Lutohin sajnálatos módon sehol sem kapta meg az őt méltán megillető figyelmet. Csak szerb és orosz nyelvű oldalakon találhatunk róla valamelyest használható információkat. Máshol általában még a születési helyét is tévesen említik, ugyanis nem Jugoszláviában, hanem Olaszországban, egészen pontosan Oslaviában, más néven Goriziában látta meg a napvilágot. Élete egyfajta kelet-európai multi-kulti. 1932-ben született az olasz-szlovén határon, majd horvát területekre került, onnan Budapestre, utána Moszkvába, aztán vissza Belgrádba, végül München lett a végállomás. Az állandó vándorlás, továbbá, hogy egyik kultúrában sem tudott igazán gyökeret ereszteni, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy bár tehetsége és a feltámadó retro-nosztalgia révén felfigyelhetnénk rá, mégis kvázi ismeretlen maradt.
A grafika iránti hajlama már viszonylag korán (5 évesen) megmutatkozott, így szülei Jugoszláviában egy művészeti magániskolába íratták be.
A II. világháború után családjával Budapestre költözött, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen
szerzett grafikus diplomát. A hazai művészeti kánonból mégis teljesen kiesett.
Annak ellenére, hogy stílusa rendkívül friss és magas színvonalú lehetett, érdemi feljegyzés nem maradt róla. Ez pedig egy izgalmas kapcsolódási pont számunkra. Ha valaki doktori disszertációt szeretne írni, ez egy tökéletes téma lenne – igazi csemege a kutatók számára. Itt van tehát a lehetőség!
1955-ben Nikolai Lutohin kénytelen volt hazatelepülni a Szovjetunióba, és ezt követően Moszkvában élt. Sok helyen azt írják, hogy húsz évig maradt ott, de ez sem teljesen pontos. Apránként visszaszivárgott az akkori Jugoszláviába, kezdetben csak kiállításokon vett részt, majd munkát is vállalt, végül alkalmazta azt a trükköt, amit akkoriban sokan: kihasználta kettős állampolgárságát. Mivel születése révén jugoszláv állampolgársága megmaradt, először Belgrádba, majd Ljubljanába költözött, és innen próbált továbblépni. Ez a módszer akkoriban közismert volt: a keleti blokk bármely más országában szigorúbb volt a határellenőrzés, mint Jugoszláviában, így sokan ezt az útvonalat választották a szökéshez. Lutohin 1975-ben hagyta el végleg a régiót. 1977-ben már Münchenben volt kiállítása. Németországban Kurt Bernhardttal, a Pabel-Verlag vezetőjével és a Bastei-Verlag kiadóval dolgozott együtt. Bár könyvillusztrátorként stabil megélhetést biztosított számára a munka, festő-grafikusként soha nem kapta meg az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig több kiállítást is rendeztek műveiből.
Felesége halála mély depresszióba taszította, majd em sokkal ezután Lutohin élete tragikus véget ért. 2000. augusztus 31-én, egy rejtélyes tűzesetben halt meg saját otthonában Münchenben. A pontos körülmények a mai napig tisztázatlanok: nem tudni, hogy öngyilkossági szándékkal, vagy mentális zavarának következményeként gyújtotta-e fel a házát.
Sci-fi, techno, fantasy
Nokolai, Nyikolaj Nyikolajevics Lutohin, Lutokhin, Lutochin és valahány név a naptárban, elsősorban alkalmazott illusztrátorként kereste a kenyerét. Az újdonsült elismerés még egészen friss, és az elkövetkező években minden bizonnyal kisebbfajta hype alakul majd ki körülötte. Grafikusként megannyi kiadóval működött együtt, tervezett népszerű tudományos könyveket, gyermekeknek szóló kiadványokat, valamint klasszikus művekhez készített illusztrációkat. Számos magazinborítót, fantasy-regényekhez és detektívtörténetekhez készült illusztrációt alkotott. Az 1970-es és 1980-as években ő volt az egyik megteremtője annak a divatos, „techno-szürreális” vizuális stílusnak, amely egyedülálló grafikai világot hozott létre. Ennek ellenére mégsem kapta meg a művészeti világban az őt megillető helyet.
Lutohin sötét és elborult témái iránti vonzalma valójában nem a sci-fi világból ered. Ő tulajdonképpen álmokat akart megfesteni, másrészről szenvedélyesen érdekelte a pszichológia is. Freud a tudattalan tartalmát látens álomgondolatoknak nevezte, és úgy vélte, hogy amit az ember álmában lát, az valójában ezeknek a tudattalan tartalmaknak a véletlenszerű kibontakozása. Freud szerint „az álomban lévő képek a szimbolikus sorrend hiányát helyettesítik; az álmok látens tartalmát szimbolizálják, amelyek egyben tudattalan hajtóerők is.” A hidegháborús időszakban azonban a pszichológia a keleti blokkban, különösen a Szovjetunióban, szinte tabu volt, sőt, nyugati gonoszságnak, okkult mágiának bélyegezték, így be is tiltották. Lutohin látva, hogy ezzel a témával nem foglalkozhat nyíltan, a sci-fi világába menekült, és ott élte ki szabad asszociációs, merész vizuális hajlamait. Ez aztán szerencsésen találkozott a korszak kiemelkedő sci-fi alkotóinak, Sztrugackij testvérek (Stalker stb.) vagy Stanisław Lem (Solaris), okos, rejtélyes, tudományos fantasztikus műveinek hullámával.
Lutohin számos szürrealista, sci-fi és szitanyomásos illusztrációt készített a jugoszláv Galaksija magazin számára, amely 1972 és 1990 között jelent meg. Ez a kiadvány hasonló volt a nálunk is ismert Galaktikához. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben a sci-fi magazinokban, melyek gyakran réteglapokként, antológiaként indultak, sok tehetséges, de a mperifériára szorult alkotó kapott lehetőséget a megjelenésre. Sőt, az igazán eredeti, de feketelistára került művészek itt álnéven adhatták ki munkáikat. A jugoszláv Galaksija borítói is kiemelkedően igényesek voltak, és Lutohin itt készített számos illusztrációt.
Hogy ezek az alkotások fennmaradtak és újra felfedezésre kerültek, nagyban köszönhető a Yugodrom csapatának, különösen Milenának és Vladának, akik a Yugodrom mögött álló duót alkotják. Szorgalmas munkájukkal gyűjtötték össze ezeket a műveket, így felhívták a figyelmet a volt Jugoszláviából származó grafikai esztétikára. A Yugodrom néhány évig igazi furcsa gyöngyszemeket posztolt a hetvenes-nyolcvanas évekből. Például magyar szemmel különösen vicces, hogy az egyik jugoszláv női magazinnak Yuk volt a neve. Ha jók lesztek, talán még többet foglalkozunk velük.
Elégni az időben és néha szó szerint is
Nikolai Lutohin munkái a letisztult esztétika jegyében születtek, és ha Franciaországban látta volna meg a napvilágot, vagy bekerült volna az egyetemes képregénykultúrába, ma talán Jean Giraud-hoz hasonló legendaként emlegetnénk. Művészi stílusa könnyedén beleillett volna a legendás Heavy Metal vagy Metal Hurlant magazinokba is. Nincs okunk kisebbségi komplexusra: ez a régió is kitermelte a maga tehetségeit, még ha nem is kaptak akkora hírverést, mint nyugati kortársaik. Lutohin egy olyan alkotó, akit bár sokszor elfelejtettek, a miénk – még ha „nem kicsit sárga, nem kicsit savanyú” is, de szeretnünk kell, mert a sajátunk.
Egyszerre jugoszláv, orosz, német, és tán egy kicsit magyar is, hiszen itt tanult. Mégis leginkább európai, aki a kontinens kulturális sokszínűségét testesíti meg nagy formátumú, de méltatlanul elfeledett életművével.
