Barion Pixel

Miről beszélek, amikor Murakamiról beszélek?

Tim Mariann

2022.03.01.

8.5 perc

Egyfajta szenvedélyről, ami befészkeli magát a tudatomba, és módosítja a gondolkodásomat, új visszhangot ad az álmaimnak. És egyszersmind arról a sosem látott japán kisöregről, akit a személyes jóbarátomnak érzek.
Murakamiról beszélni kissé olyan, mint kanyonban fényképezni: olyan mélységei és távlatai vannak, hogy nem tudsz elég messzire menni, hogy magába foglalja a teljes képet.

Mikor Murakamiról beszélek, biztos, hogy egy olyan olvasmány élményről van szó, amit, ha akarnék se tudnék magamban tartani. Mert Murakami azok közé a kortárs írók közé tartozik, akinek, ha nevét megemlítik, reflexszerű képzettársításként konkrét világ jelenik meg előttem. Egy gazdag és sokatmondó túlsó világ, más képekkel és hangulatokkal, más fizikai törvények által meghatározott párhuzamos dimenzió.

Egy barátom a minap azt kérdezte tőlem, melyik legyen az első könyv, amit megvegyen tőle. Kapásból sok jutott az eszembe, nem tudtam mit mondjak hirtelen.

De mivel ez nem egy könyvajánló és akiről beszélek, az egy élő ikon, egy legenda, így leginkább róla csak mesélni lehet.

A fiatal Murakami egyetem után fogta magát és megvalósította álmát: nyitott egy jazzbárt Tokióban. Ráfizetéses szerelem volt, de nem bánta, azt csinálta, amit szeret. És szerette is mindenki körülötte: japán egyetemisták, amerikai katonák, műkedvelők. Tartott ez addig, míg egy napsütéses baseball meccsen fel nem nézett az égre és eszébe nem ötlött, hogy talán jól menne neki a regényírás.

Ez önmagában is jó sztori: Már aznap este neki is kezdett az írásnak. Nehezen ment, de tetszett neki. Ezekután minden éjjel bezárta a jazzbárját, otthon ledöccent a konyhaasztalhoz és írt hajnalig: először angolul fogalmazta meg a szöveget, aztán átírta japánra.

Mikor kész lett az első novella, beküldte egy pályázatra és láss csodát: azonnal megjelent és díjazott lett. Így indult minden.

Aztán ott vannak ezek a jó kis történetek, amiknek főhősei kicsit mindig árnyképei önmaguknak, egy mindig hasonló nagyvárosi japán férfi. A leírásokból megjelenik előttünk: látjuk az öltözékét: általában egy sima póló, farmerrel és tornacipővel. Tudjuk, hogy milyen cigaretta lapul a zsebében (és mindig egyszerre szívjuk el vele). Mintha hallanánk, hogy épp milyen zenét hallgat, hogy közben mit és hogyan készít magának vacsorára (a nyál összefut a szánkban!) Pontosan ismerjük, hogy hősünk milyen kocsit hajt, még a hangját is halljuk a korabeli Subarunak. Mikor sört bont, vagy egy bárban whiskeyt löttyint a poharába, szívünk szerint vele emelnénk a poharat.

Saját elmondása szerint, történetei kortárs városi portrék.

A jazz egész életére megmaradt, mint ihletforrás. Szerinte a regényírás épp olyan, mint a zenélni:
először el kell játszani a témát, majd improvizálni, végül pedig le kell vonni a következtetést.

Ugyanakkor penge éles fegyelemmel dolgozik: Amelyik napon ír, hajnali négykor kel és öt-hat órán át dolgozik. Mikor végzett fut 8-10 km-t esetleg úszik másfelet. Levezetőnek olvas egy kicsit, zenét hallgat majd kilenckor lefekszik aludni. Fél éven át készül egy könyvvázlata, amin utána újabb féléven át csiszol, alakítgat. Gyakran 4-5 változat is elkészül mielőtt elégedett lenne a végeredménnyel.

Tehetségére isteni ajándékként tekint, és rendkívül alázatosan áll hozzá.

Mikor a jazz bárban dolgozott minden vendéggel beszélgetnie kellett és nagyon megunta. Akkor megfogadta, hogy soha többet nem beszélget azzal, akivel nincsen kedve. Többnyire nincs is: feleségén kívül nehezen visel el bármilyen társaságot. Tudatos döntésként nem lett gyerekük. Nem tagja csoportoknak, irodalmi köröknek. Egy igazi magányos farkas.

Oké, jó ideje gondolkozom rajta: az én kedvencem a Kaffka és a Birka kergető. De itt van az E/1,
nem olvastam még. A Kurblimadár a polcomon vár. Az igazság az, hogy nem akarok életem
hátralévő részében Murakami olvasmány nélkül maradni. Beosztom.

Bár szerencsére születnek újabb könyvek egyre-másra. Hisz Murakami még csak 73 éves. Mivel időben letette a cigit és maratoni futásra váltott (Miről beszélek, amikor futásról beszélek), fantasztikusan táplálkozik és az írás élteti, ezért számíthatunk rá, hogy még sok történettel megajándékoz minket. Kiapadhatatlan kútfő.

Nemrégiben hallottam egy kifejezést: Murakamista. Tehát ilyen is van. Nos én azt gondolom, minden Murakamista pontosan emlékszik élete első murakami olvasmányára. Azt, hogy hol olvasta, mikor olvasta, jellemzően milyen élethelyzetben volt, kik voltak akkor körülötte, és ő maga hol helyezkedett el a világban. Ez azért van, mert Murakami hatással van. Beszivárog a gondolatainkba, áthatja a látásmódunkat. Kicsit teker a valóságon.

Talán épp ez az oka annak, hogy ha egy olvasmányt befejezel tőle, nem nyúlsz rögtön a következő után. Hagyod leülepedni magadban. A karakterek látásmódja a személyiséged részévé válik, magadra veszed, mint egy árnyékot. A világ, amiben addig éltél szellemképet kap. Az a fajta olvasásélmény, aminek a ritmusán direkt lassítanál, mert idő kell a feldolgozáshoz, de képtelen vagy letenni.

Mondhatnám, hogy túl van hájpolva a murakami őrület, de az igazság az, hogy nem méltatlanul.

Tehát, így, a cikken keresztül válaszolnék a kérdésedre, Hetyi: Bármelyik könyvet veszed meg először, nem fogsz mellényúlni. De mivel te szereted a horrort, így a Világvége és a keményre főtt csodaország biztos tetszene, a koponyákban őrzött álmokkal és a leválasztott árnyékokkal. Bár lehet az is inkább misztikus thrillernek hívható. Ott az IQ84 amiben a nő megunja a dugóban való várakozást, lemászik egy lépcsőn át az autópályáról és egy gonosz erők uralta, párhuzamos világban találja magát, ahol két hold jár az égen. A Birkakergető nagy kalandban olyan mitológiát alkot Murakami, amiben napokon át élek én is párhuzamos életet. A parallel világ karakterei, például a Birkaember, kísértenek éjszakánként.

Tulajdonképpen mindegyik Murakami könyvnek van egy titokzatos, hátborzongató alaphangja. Olyan feszültséggel tudja átszőni történeteit, ami egy jobbfajta horrorban is ritkán adódik. A könyvek ráérős ritmusa hagy időt, hogy elmélyedjünk az elrugaszkodott gondolatokban, míg szép lassan ki nem bontakozik a súlyos cselekmény.

Én szeretem azokat a részeket is, ahol az eperegy (Egyes szám első személy, Geopen, 2021) – aki jellemzően független férfi, vagy olyan férfi, akinek ugyan van felesége, de sosincs jelen – magában mereng, vagy hosszas párbeszédet folytat egy jó baráttal, esetleg egy közömbös idegennel semmiségnek tűnő lényegi dolgokról.

A Szputnyikban a regényírás lényegéről:

„- A regényírás nagyon hasonló ehhez. Csontokat gyűjtesz, fölépíted a kapudat, de bármilyen szép is az a kapu, önmagában kevés az eleven, lélegző regényhez. A cselekmény nem e világról való. Az igazi cselekményhez valamiféle mágikus keresztség kell, amely összeköti ezt a világot azzal a másikkal.

– Szóval azt mondod, keljek útra és keressem meg a kutyámat?

Bólintottam.

– És ontsak vért?

Szumire az ajkába harapott, és elgondolkozott ezen. Még egy boldogtalan követ dobott a tóba.

– Ha rajtam múlik, nem szeretnék állatot ölni.

– Ez csak metafora – magyaráztam – Valójában semmit sem kell megölnöd.”

Annak ellenére hogy az író visszahúzódó természet, nem szeret felolvasó esteket, közönségtalálkozókat tartani, interjút sem szívesen ad, és a fényképezéstől ódzkodik, Murakami napjainkra igazi divatmogul lett: legutóbbi könyve címe: The T-shirts I love. Az Uniqlo nemrégiben Murakami kollekcióval rukkolt elő.

Az élő legenda dolgozószobájának pontos mása megtekinthető tavaly novembertől, Tokióban a Murakami Könyvtár -ban, ahol az író kedvenc zenéit hallgatva kortyolgathatjuk a kávét, ami az ő ízlése szerint a legjobb.

Érdekes ellentét. Minél többet akarsz megtudni Murakamiról, annál távolabb kerülsz a teljes kép befogadásától.
Így a cikk végére azt hiszem elárulhatom: Nekem ő a példaképem.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Cseh András – Netfüggők és egyéb állatfajták

Junji Ito hátborzongató japán meséi

S66: Trauma / Nosztalgia

Lélegezz: egy élet flow-ban

A szuperhős, kinek neve García!

Alois Nebel: egy csehül sikerült utazás a koponyám körül