A cancel culture, vagyis az elnémítás, eltörlés kultúrája nagyjából a cserépszavazás egy modern formájának feleltethető meg. A kifejezés alatt valójában azt értjük, amikor társadalmi nyomás hatására valakit kiszorítanak, vagy „kitörölnek” a nyilvánosságból – akár az online térből, akár a való világból, vagy éppen mindkettőből – olyan állítólagos sértő dolgok miatt, legyen az verbális megnyilvánulás vagy tényleges tett, melyet a nyilvánosság túlnyomó többsége annak vél. Pontosan ez történt Erik Kesselsszel is, akinek a Destroy My Face című alkotását távolították el a BredaPhoto Fesztiválról 2020-ban.
Kessels Destroy My Face című kiállítása 60 olyan mesterségesen előállított férfi és női portréból állt össze, melyeknek alanyai plasztikai műtéten estek át. Az arcképekből négyméteres matricákat nyomtatott, amiket aztán egy gördeszka pálya felszínére ragasztott fel azzal a céllal, hogy a pályát használatba vevő srácok módszeresen koptassák el gördeszkáikkal a fotókat.
A gördeszkás kultúrához igencsak közel álló női művészként egészen közelről szemléltem végig a kiállítás körül zajló dolgokat. Ebből kifolyólag egyáltalán nem lepett meg az esemény kapcsán kirobbanó vita, hiszen ez egy rendkívül kényes társadalmi jelentőségű téma. Így azzal is egyet tudok érteni, hogy vannak, akik nők elleni szándékos támadásként értelmezték az alkotást, hiszen mégiscsak többnyire női arcokról, sőt és ez nagyon fontos, hogy élethű női arcokról volt szó, amiket aztán túlnyomórészt férfiak tettek tönkre nagy vidáman, kedvenc elfoglaltságuk közben. Végül az sem lepett meg, hogy végül petíció formájában indítványozták a kiállítás beszűntetését, amit nem titkolok, én is aláírtam. Mint minden műalkotás esetében, az értelmezés nagyban függ a szemlélő gondolkodásmódjától, ami sok esetben teljesen eltérhet a művész eredeti mondanivalójától. Ugyanakkor véleményem szerint a művészetnek minden esetben meg kell adni a lehetőséget a provokációra.
Vannak akik nők elleni szándékos támadásként értelmezték az alkotást, hiszen mégiscsak női arcokról, sőt és ez nagyon fontos, hogy élethű női arcokról volt szó, amiket aztán túlnyomórészt férfiak tettek tönkre nagy vidáman, kedvenc elfoglaltságuk közben.
Mint Erik Kessels művészetének és korábbi munkáinak rajongója úgy döntöttem felkeresem az alkotót, hogy meséljen egy kicsit arról, hogyan élte meg a műve körül kialakult negatív hangulatot. Hátha ezzel sikerül egy kicsit közelebb kerülni a cancel culture megértéséhez és kideríteni, hogy tulajdonképpen megalapozott kritikáról van-e szó, ami a régimódi elképzelések ellenőrzésén alapul, vagy az egész csupán egy zsarnoki rendszer, ami felesleges korlátozásokkal és szükségszerűtlen bírálataival új tabukat hoz létre. A kétségeim és kérdéseim tehát megvoltak Kessels pedig volt olyan együttműködő, hogy nyíltan beszéljen az őt ért tapasztalatokról és egy kicsit megvitassuk a cancel culture hatását amszterdami otthonában – melyre természetesen a Covid19 szabályozások betartását szem előtt tartva kerítettünk sort.
A kezdetek
Hogy egy kicsit kontextusba helyezzük az eseményeket Kessels beszélgetésünk elején kitért arra, hogyan is kezdődött az egész projekt.
„2019 őszén érkezett a felkérés a BredaPhoto-tól, hogy vegyek részt a fesztiváljukon. Az eseményre Jó idők. Rossz idők. témakörben várták a műveket, amiktől szociális kérdések feszegetését remélték. A fesztivál témafelvetésén kívül, ami arra kérte a művészeket, hogy a szociális, kulturális és politikai kérdések gyors ütemben történő változására reflektáljanak, semmi egyéb megkötésünk nem volt, teljesen szabadkezet kaptunk. Ezt úgy kell érteni, hogy semmilyen korlátozás nem vonatkozott a politikailag és kulturálisan kényes témákra. Ami természetesen így is van rendjén. Következő lépésként helyszínbejárást tartottunk a fesztivál szervezőivel. Három potenciális helyszín jöhetett szóba, egy régi gyár, egy régi bank, és egy skatepark. Én az utóbbit, a Pier15 nevezetű gördeszka pályát választottam, mert ez tűnt a leginspirálóbb helyszínnek.” – Kessels végül meg is kapta az engedélyt a pálya tulajdonosaitól, hogy művét a skatepark felhasználásával mutathassa be. Ekkor még ő sem tudta, hogy végül mivel fog pályázni, első körben három ötlet körvonalazódott vázlatosan a fejében.
„Az egyik ötletem egy, a modern cenzúráról szóló kiállítás volt, amit a Facebook és Instagram tartalmi korlátozásai köré álmodtam meg. A másik ötletem egy olyan akadálypálya megépítése volt, melyen végighaladva úgy gyönyörködhettünk volna a kiállított művekben, hogy közben fitté és egészségessé is válhattunk volna.”
Végül a harmadik ötletére esett a választása, ami a plasztikai műtétek témakörét érintette. Akkoriban Erik már kutatta egy ideje a témát, ezért nem állt tőle távol a topik.
A téma iránti érdeklődését egy új trendről szóló tanulmány keltette fel, miszerint a főként fiatal nők és férfiak az Instagram-filterek hatására fekszenek kés alá. Kesselst lenyűgözte, hogy hogyan vált a valóságtól ennyire elrugaszkodó, gyakorlatilag mesterségesen, digitálisan kreált szépségideál egyfajta normává a fiatalok egy csoportjának körében.
Kiállítótérként tulajdonképpen a 2000 négyzetméteres skatepark felülete szolgált, ebből pedig egyenesen következett, hogy a pályát használó deszkásokat interakcióra késztesse a művével. A cél az volt, hogy a digitálisan átalakított portrékat a gördeszkások a pálya használatából kifolyólag, természetes módon öregítsék a kiállítás hathetes időszaka alatt. Kessels ötletét a fesztivál és a skatepark tulajdonosai is üdvözölték, így megkezdődhetett az előkészítő munka.
Hogyan készült?
Kessels a kezdetektől fogva elhatárolódott valódi fényképek használatától. „Egyszerűen nem lett volna fair.” – mondta. „Nem szerettem volna, hogy ez az egész személyessé váljon, nem az egyének álltak a projekt középpontjában. Számomra ez sokkal inkább a kozmetikai jellegű műtétek jelenségéről szólt. Az önelfogadás témájával szerettem volna foglalkozni.” Így ahelyett, hogy valódi fényképeket használt volna, digitális formában alkotta meg őket.
„Van egy gépi tanuláson alapuló program, ami manapság elég népszerűnek számít. Ezt használják a különböző online filterek is, például amikor szeretnéd öregebbé varázsolni magad – ez mind gépi tanulás eredménye. Szóval megtaláltam ezt a programot és feltöltöttem 800 képet olyan emberekről, akik túlzásba estek a plasztikai műtétekkel.”
Az arcok kiválasztása során egyetlen kritériumot vett figyelembe: a plasztikai beavatkozásoknak egyértelműen túlzónak, látványosnak, természetellenesnek kellett tűnnie. A kiválasztott alanyok érdekes módon nem csupán nők voltak.
„Egyáltalán nem határoztam meg a női és férfi szereplők mennyiségének arányát. Nagyon fontos, hogy a kiválasztottakra egy egészként, mint plasztikai műtéten átesettek csoportjára tekintettem. Összességében a kiválasztott fotók 10-15%-án szerepeltek férfiak. Ennek ellenére, a program hatására ők is sokkal femininebb jegyekkel kerültek ki az átalakítás folyamatából, köszönhetően a nők nagyobb százalékos jelenlétének, ami végül hatással volt a gépi tanulás folyamataira is.”
A programba végül 800 képet töltött fel Kessels, amikből az algoritmus végül 60 portrét állított össze. „Rengeteg kép felhasználására volt szükségem, hogy olyan arcokat kreálhassak, amik ténylegesen valóságosnak tűnnek. Ezek egyfajta avatárok. Őszintén szólva ez a művelet majdhogynem el is túlozta a plasztikai műtét témáját. De a legfontosabb dolog a számomra továbbra is az volt, hogy ez ne az egyénekről, hanem a jelenségről szóljon.”
Következő lépésként 2019 decemberében elkészítette az első nyomatot a skatepark talajára, amit egy teszt session erejéig sikerrel próbára is tettek. Ezen a ponton minden érintett teljesen tisztában volt a projekt részleteivel, ráadásul Kessels számtalan más emberrel is megosztotta az ötletét, ami ellen ekkor még senki sem emelt kifogást. A Covid19 érkeztével 2020-ban a fesztivál és azzal együtt a kiállítás is veszélybe került. A hirtelen beálló pénzügyi és egészségügyi változások következtében a BredaPhoto költségvetése nem engedhette meg Kessels projektjének finanszírozását. Szerencsére a dolgok jóra fordultak és alig egy hét leforgása alatt a Brabant C alap személyében új támogatókra talált. Az ő segítségükkel elhárították a vinyl matricák legyártásának útjába gördülő akadályt, így a projekt zöld lámpát és új lendületet kapott. A fesztiválhoz közeledve különböző magazinokban már fel-felbukkantak vizuális anyagok Kessels művével kapcsolatban. Fotók ugyan nem, de több 3D renderelt látványterv is megjelent a kiállításról és meglepő módon – a végeredmény ellenére – továbbra sem tűnt úgy, hogy Kessels egy különösen kényes témába tenyerelt volna, így 2020 szeptemberében, a fesztivál kezdete előtt néhány nappal a matricák annak rendje és módja szerint fel is kerültek a skatepark felületeire. A megnyitást követően határozottan jól reagált a közvélemény a Destroy My Face-re. „A skatepark, a fesztivál és a különböző médiumok is jól fogadták a kiállítást. Nagyszerű érzés volt, hogy minden ilyen jól sült el. Aztán feltöltöttem néhány fotót a személyes Instagram-oldalamra.” – és ez volt az a pillanat, melynek hatására az indulatok elszabadultak.
A következmények
„Érkezett néhány negatív megjegyzés, majd nagyon erősen negatív hozzászólások is. Persze nem csak kritikus hangvételű kommentek érkeztek.” Kialakult egy egészséges párbeszéd is a művet illetően, ami végtére is Kessels célja volt. Aztán pár nap elteltével két nő útjára indított egy petíciót „Nem vagyunk játszótér” címmel, ami különböző követeléseket tartalmazott. „Szerették volna elérni, hogy a fesztivál megváltoztassa a hatalmi szerkezetét, hogy a program így még diverzebbé válhasson, és természetesen követelték, hogy a művemet távolítsák el.” – mondta a művész.
„A változatosságra való törekvés kissé indokolatlannak tűnt. A fesztiválon sokféle ember jelent meg.
A világ minden tájáról érkeztek művészek és műkedvelők, valószínűleg én voltam az egyetlen fehér középkorú férfi a programban.” Ahogy azt már korábban említettem én is aláírtam a petíciót, együttérzésből azokkal, akik sértve érezték magukat Kessels munkája miatt. Őszintén szólva nagyon is könnyű volt együttérezni velük. A mű címe, a fényképek és a gördeszkások pusztításának kombinációja egyértelműen provokatívan hatott. A kellő információ hiányában nem volt nehéz félreértelmezni a koncepciót, hiszen úgy tűnt, hogy a fotókon szereplő, főként női alakokat kritika sőt, tovább megyek, már-már fizikai bántalmazás éri a külsejük miatt. Ezzel Kessels is egyetértett, utólag már úgy gondolja, hogy jobban tisztázni kellett volna a szándékait a művével kapcsolatban.
Az eset következtében végül nemvárt helyről érkezett nyomásgyakorlás Kesselsre. 2020 szeptember 12-én az angliai Format fotófesztivál szervezőbizottságától kapott egy emailt, melyben arra kérték, hogy a Destroy My Face körül kialakult balhé miatt arra kérik, hogy mondjon le zsűritagságáról, amit egyébként már négy évre visszamenőleg gyakorol. Kessels ennek következtében megpróbálta az irányítása alá venni az ügyet és nyíltan beszélt motivációjáról, valamint a BredaPhoto weboldalára még egy nyilatkozatot is megjelentetett. Mindez azonban kevésnek bizonyult, egy újabb email érkezet a Formattól, melyben a szponzorok által fokozódó nyomásra hivatkozva ismét arra kérték, hogy mondjon le a fesztiválon vállalt szerepéről. Kessels hiába próbálta személyesen magyarázni a helyzetet, mintha tudomást sem vennének róla, egész egyszerűen csak kihagyták a zsűrizési folyamatból. „A történet vége az lett, hogy meghívtak a fesztivál következő felvonására, vagyis az ezévire. Biztosítottak róla, hogy beszélhetünk a dologról a nyilvánosság előtt, a színpadon, ami szerintem mindenképp jó dolog.”
A művész reakciója
Ezen a ponton tértünk ki arra, hogy tulajdonképpen hogyan is érintették Kesselst legbelül az őt ért támadások. „Természetesen nagyon rosszul. Néhány napig sokkos állapotban voltam…de valójában az agresszivitás az, amivel nehezen birkóztam meg. Hogyan is kellene védekeznem az online agresszió ellen? Minden lépéssel úgy tűnt, hogy csak még nagyobb tüzet szítok. Van erre egy holland kifejezés, ami nagyjából így hangzik: ha borotva alá fekszel, akkor jobban teszed, ha végig mozdulatlan maradsz.”
Kessels végül nem maradt teljesen „mozdulatlan”. Ahogy azt már korábban említettük még egy közleményt is eljuttatott a BredaPhoto hivatalos weboldalára, ám ez sem bizonyult elegendőnek a nyilvánosság számára.
„Visszatekintve a történtekre. Talán jobban el kellett volna magyaráznom a projekt miértjét? Természetesen igen, ezt kellett volna tennem. Nem tudom hogy bármin is változtatott volna- e, de tudod a lényeg az, hogy az emberek azt követelték, hogy távolítsuk el az egyik művemet. Ezt mi nagyon komolyan vettük.”
És tényleg, olyannyira komolyan vették a kérést, hogy háromszor is kísérletet tettek arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a követelések megfogalmazóival. Hiába azonban az álláspontok közelítésére és megismerésére tett törekvések, ezek Kesselstől és a BredaPhototól függetlenül mindig kudarcba fulladtak.
Az első fórumon való részvételt azzal először az indokkal mondták vissza a petíció mögött állók, hogy szeretnének anonimitásban maradni, ugyanakkor a meghívóra adott válaszemailjük második bekezdésében már anyagi indokokra hivatkoznak, egész egyszerűen nem szeretnék ingyen nevüket adni az eseményhez.
Ez érthető módon tamadólag hatott Kesselsre. Hiszen, ha valamit annyira sértőnek találsz, hogy tüntess a létezése ellen, akkor a legkevesebb az, hogy egy nyilvános eseményen – ingyen – is hajlandó vagy megfogalmazni a dologgal szembeni kritikáidat.
A második próbálkozás zárt ajtók mögött zajlott volna, csak Kessels, a BredaPhoto egyik képviselője és a petíció mögött álló hölgyek részvételével. Kamerák és újságírók nélkül. Végül ezt sem vállalták és úgy tűnt, nem hajlandóak élőben is hangot adni a követeléseiknek. Csak annyit szerettek volna, hogy távolítsák el a grafikákat. Eközben a petíciót egyre nagyobb figyelem övezte, akkora, hogy a témát tengerentúli női gördeszkások egy csoportja is felkarolta. Nem sokkal ezután a Pier15 legnagyobb szponzora megfenyegette a skateparkot, hogy ha nem távolítják el Kessels műveit, akkor visszavonják a támogatásukat. A pálya tulajdonosainak kötve volt a kezük ebben a helyzetben, amivel természetesen együtt tudott érezni Kessels. „Nem maradt más választásuk. Ez egy olyan helyzet, amibe én már nem tudok beleavatkozni. Ők egy kereskedelmi alapon működő vállalkozás. Beleegyeztek, hogy helyet biztosítanak a fesztiválnak, azonban ha a szponzor nyomást helyez rájuk nincs mit tenni…végeredményben egy kisvállalkozásról beszélünk. Egyszerűen nem mondhatják azt, hogy basszátok meg, nem teljesítjük a kérést!”
Ezek után még egyszer megpróbálkoztak egy kerekasztal beszélgetéssel a fesztivál egyik kurátorának, a fotós Jan Hoek közbenjárásával. A botrányt kirobbantó aktivisták végül azzal a feltétellel vállalták volna a beszélgetést, hogy ha Kessels nincs jelen. Az interjú elkészítésére felkért újságíró azonban nem akart eleget tenni a kérésnek, így ismét kudarcba fulladt a felek közeledése.
Sajtóvisszhang
Az izgalmak Kessels Instagram-profilján nagyjából négy napig tartottak, aztán ahogy az a cancel culture esetében lenni szokott a népharag szépen lassan átterjedt egy másik topikra. „És ezután érkeztek meg a hagyományos médiumok, amelyek hasábjain a történetem sokkal inkább szólt a cancel culture-ról, mint a kiállításomat övező balhéról. Nagyon sok újság írt róla. Az újságírók teljesen meg voltak lepődve, az események gyors lefolyásán, hogy egy ilyen volumenű munkát ilyen rövid idő alatt sikerült eltávolíttatni.” – mesélte Kessels. Annak ellenére, hogy rengeteg támogatást kapott az újságíróktól, főként Micha Wertheim szatirista részérő, Kessels továbbra is a művét ért intenzív reakciók hatása alatt állt. Nem győzi hangsúlyozni, hogy ami igazán fájt neki az egész történetben, az a párbeszéd hiánya.
„Ha valaki petíciót indít a munkám ellen, mert az valamiért nem tetszik neki, azzal meg tudok békülni. Viszont amennyiben valaki azt követeli, hogy távolítsák is el a művemet, abban az esetben úgy gondolom, hogy az a legkevesebb, ha párbeszédet indítunk róla. A legnagyobb frusztrációt a kommunikáció hiányában egyébként az jelentette, hogy egyáltalán nem esett szó a témakörről – aminek tulajdonképpen az egész művemet szenteltem – a plasztikai sebészeti beavatkozásokról. E helyett rögtön támadások célpontjává váltam. Azt nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen petíció rengeteg dühöt szabadít fel. Ennek következtében pedig rengeteg olyan emailt kaptam, melyben a halálomat kívánták, kaptam képeket lovak nemiszervéről, és sokan egész egyszerűen csak a szemétbe kívántak. Ez persze azért van, mert az interneten könnyedén lehet az anonimitás álcája mögé bújni, ennek hatására pedig sokan elhiszik, hogy bármit megtehetnek és bármit kimondhatnak.”
„Nőgyűlölőnek bélyegeztek meg, úgy gondolták hogy a munkám a nők elleni erőszakot népszerűsíti.” – mondja elkeseredve Kessels.
„Ha a legcsekélyebb szándékom is ez lett volna, akkor sem lettem volna annyira hülye, hogy a kiállításomnak a Destroy My Face címet adom.”
Az ügy egyik sarkallatos pontját pont a kiállítás címe adta, melynek érdekessége, hogy már a kezdetektől fogva köztudott volt, hogy így fog Kessels műve megjelenni. De mégis miért választotta ezt a címet?
„A Destroy My Face cím olyan cikkek hatására jött létre, amikben nők mesélnek arról, hogy mennyire megbánták a Botoxos és egyéb kozmetikai beavatkozásaikat.
„A Destroy My Face cím olyan cikkek hatására jött létre, amikben nők mesélnek arról, hogy mennyire megbánták a Botoxos és egyéb kozmetikai beavatkozásaikat. Olyanokat mondtak egy-egy interjúban, hogy ’Amikor másnap a tükörben néztem, teljesen megsemmisült az arcom. Úgy néztem ki, mint a Sátán lánya.’ Másik értelmezésem szerint pedig a gördeszkások tényleg elpusztítják a kinyomtatott portrékat a gördeszkáikkal. Szóval akkor most ki is tette tönkre a megjelenésüket? Saját maguk? Vagy a gördeszkások?” Az értelmezések lehetőségei azonban mind elvesztek a projekt ellenzőinek morajában. „Szerencsére mégis van legalább ugyanannyi rajongója a munkámnak, mint amennyi kritikusa.” Ennek a bizonyítéka egy másik petíció, amit a Destroy My Face megmentéséért indítottak és több mint 700-an az ügy mellé is álltak. A mű horderejének tökéletes bizonyítéka, hogy egy plasztikai sebész is felhívta Kesselst hogy gratuláljon neki azért, hogy ilyen kritikát fogalmazott meg a kozmetikai iparággal kapcsolatban.
Azt is elmesélte neki, hogy rendszeresen beszél le 16 és 17 éves fiatalokat a beavatkozásokról. A helyzet súlyosságát jól jelzi, hogy a szóban forgó sebész megemlítette azt is, hogy egy találkozón fog részt venni hágai politikusokkal, hogy megvitassák a plasztikai sebészeti beavatkozások okozta problémákat, valamint annak lehetőségét, hogy olyan jogszabályokat vezessenek be, amelyek segítenek megakadályozni, hogy fiatal nők olyan hibákat kövessenek el, amelyek egész életükre kihatással lehetnek.
Az utóhatás
Beszélgetésünk vége felé haladva egyre csak azon tűnődtem, hogy vajon milyen hatással lehet ez az ügy Kessels karrierjére. Kérdeztem, hogy mit gondol erről, azonban a koronavírus- helyzet miatt még csak tippelni sem tud, hogy mennyire érintik negatívan munkásságát a jogtalan vádak. Hiába állt meg a világ, szerencsére ő a történtek és vírushelyzet ellenére is tovább tevékenykedik.
Márciusban Berlinben lesz kiállítása, majd azt követően egy nagyobb összeurópai projekt keretében 80 művésszel együtt turnéztatnak majd egy kiállítást három országon keresztül. Szeptemberben Lisszabonba készül munkaügyben, jelenleg pedig egy könyvön dolgozik, ami után már most tervben van még három, így bátran kijelenthetjük, hogy a BredaPhoto fesztiválon történtek nem szegték kedvét az alkotástól.
Mindezek mellett a Destroy My Face kiállítását sem sikerült teljes egészében kicsinálni. Egyfelől fizikai mivoltában is tovább él a bredai kulturális központban, méghozzá egy kocka formájában, amibe a kiállítás maradványait tuszkolta bele egyfajta mementóként és emlékeztetőként, hogy milyen váratlan, gyorsan eszkalálódó láncreakció elindítására lehet képes egy ilyen jellegű munka. Másodsorban a művet érő hányattatásnak még koránt sincs vége. Egészen véletlenül éppen találkozásunk napján jelent meg egy cikk az NRC című holland reggeli hírújságban, ami a Destroy My Face balhét is hivatkozási pontként említi. A cikk a művészvilágban uralkodó hatalmi rendszert és erőviszonyokat taglalja, amivel kapcsolatban nem túl pozitív kontextusban említik Kessels nevét. Ez azért történhetett meg, mert csakúgy, mint a művét ért kritikák esetében, őt is az elavult hatalmi struktúrák képviselőjeként tartják számon – a történteket megismerve határozottan kijelenthetjük, hogy igazságtalanul. Néhányan azt is felvetették, hogy egyáltalán nem lett volna szabad bekerülnie a BredaPhoto fesztiválra, pedig még a kiállítása költségeinek jelentős részét is ő maga finanszírozta.
Kessels ide kapcsolódóan felidézte, hogy amikor a harmadik párbeszéd lebonyolítását szervezték és az őt bírálók követeléseit visszadobta a történet megírására felkért újságíró, akkor Jan Hoek, a fesztivál kurátora enyhe megvetéssel fordult az újságíró felé és azzal vádolta meg, hogy ő is a részét képezi a problémának azzal, hogy az idősebb generáció tagjaként elutasítja a cancel culture koncepcióját.
Nem kérdés, hogy a Destroy My Face-t ért támadások nagyrésze egyszerűen azon a tényen alapul, hogy egy középkorú, fehér férfi műve. Az NRC cikkében Hans den Hartog Jager azt taglalja, hogy a művészeti világban egy új avantgarde van kialakulóban, de ők nem művészek. Ők valójában a művészetek kritikusai, akik egyre erőteljesebben befolyásolják azt, hogy mi elfogadható és mi nem. „Ez tette annyira lenyűgözővé Kessels esetét. Ott állt a 80-as évekbeli fizimiskájával és hirtelen a rácsodálkozott arra, hogy a közönség elkezdett visszbeszélni. Nem ez volt a cél!”– írja Jager. Ez pedig nagyon igazságtalanul hangzik, hiszen pontosan ez volt a célja.
Kessels hiába szeretett volna társadalmi párbeszédet kezdeményezni az egyre inkább elérhető kozmetikai jellegű műtétek veszélyeiről, egész egyszerűen kizárták a diskurzusból annyival, hogy középkorú fehér férfiként nincs joga kommentálni a topikot.
Összességében úgy gondolom, hogy a Kessels-ügyben mindkét oldalon hibákat vétettek. A művésznek kicsit jobban hangot kellett volna adnia a szándékainak, így jócskán elkerülhette volna az őt ért támadások egy részét. Ugyanakkor a petíció rengeteg valótlanságot állított, ami félrevezette a közvéleményt. És én is hibáztam, mert ha fordítottam volna arra elegendő időt, hogy alaposan megvizsgáljam a petícióban szereplő állításokat, egyértelműen nem írtam volna alá. Most, hogy megértettem a mű célját és a művész motivációit, úgy érzem, hogy meg kellene adni a második esélyt eredeti céljának elérésére.
Jager az új avantgárdról szóló cikkében azt a következtetést vonja le, hogy napjainkban, amikor a művészi szabadságot a társadalom egésze gyakran hangosan megkérdőjelezi „a művészeknek fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy mégis hogyan akarnak munkájukkal viszonyulni a társadalomhoz, hogy művészetüket milyen jelentéstartalommal szeretnék feltölteni és ez mit adhat a társadalom egésze számára.”
Úgy gondolom, hogy minden valamirevaló művész már feltette magának ezeket a kérdéseket. Ez már csak azért is egyértelmű, mert, ha egy kicsit is szeretnék elkerülni a rögtön ítélő bíróságként működő népharagot, akkor egyfajta önvizsgálatot kell lefolytatniuk, és egy kicsit jobban át kell gondolniuk motivációikat, a művszetük mondanivalóját.
Végezetül pedig érdemes felidézni a BredaPhoto Fesztivál ismertetőjének egyik ideillő bekezdését: „A változás állandó a történelemben. De az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi, kulturális és politikai változások üteme napjainkra nagyon felgyorsult. Vajon milyen lesz a holnap világa? Senki sem tudja. Ez a bizonytalanság pedig ijesztő lehet, de lehetőségeket is tartogat magában: nagyobb egyenlőségre és tudatosabb megközelítésre a bolygónkkal való kapcsolattartás terén. És legyünk őszinték: szemtanúi lehetünk egy új világrend megszületésének, hát nem izgalmas dolog?”
