Amennyiben az amerikai Nike újra akarja magát definiálni, a hollandokat kéri meg, hogy beszéljenek Angliáról. Viccet félretéve, kicsit lecsúsztunk az ősz legjobb kampányáról, de így legalább egyben meg tudjuk mutatni a négyrészes kisfilmet. A holland Patta márka nevének jelentése nem az, hogy „szabad kéz”, de lehetne az is, hiszen minden projektjében hagyja, hogy az általa felkért alkotók kibontsák magukat. Erről szól ez is.
Elsősorban jól kell tudni kiválasztani az embereket, majd egy jó ötletet adni nekik. Jelentem ez most sikerült. Életkezdés, újrakezdés, gyengeség, család, kirepülés a családi fészekből, végül hazatérés.
London olyan város, amely együttműködésre késztet. Olvasztótégely helyett azt is mondhatnánk,
mindenki egy külön fűszer a nagy üstben, és így lesz sajátos a hely. Egy olyan hely, ahol
könnyen találkozhatsz egy rapperrel vagy divattervezővel, például a helyi mosodában.
Az elmék ilyen típusú kreatív találkozásaiból, valamint a fekete-brit élményekből merít ihletet a The Wave című új négyrészes rövidfilmsorozat, amelyet Mahaneela rendezett, Steve McQueen Lammas Park produkciós cég kreatív közreműködésével.
A sokszínű és befogadó terek kialakítása központi szerepet játszanak a Patta, az alulról építkező holland márka tevékenységében. Velük amúgy külön is fogunk foglalkozni egy holland tematika keretében. Patta nagyszerű példa arra, hogy a kreativitás hogyan tud hiteles kapcsolatokban megnyilvánulni.
A sorozat első fejezetében (Waves Not Cycles) feltűnik Little Simz és Skepta is, de végig mind a négy részben Abdult, egy amatőr fotóst követünk nyomon, aki egy mosodában dolgozik, és alig várja, hogy megvalósítsa álmait. Fotózni akar, vagy költészet, netán mégis a mosodát továbbvinni, bizonytalan mit is kéne tenni. Nem érti, hogy részese ő a világnak, a kultúra következő hullámának. A kisfilmekben megkapjuk erre a választ. Egyben jó útravaló mindenkinek. Na, ez akár egy igazi nagy bullshit is lehetne, csak akkor nem írnánk cikket róla.
A videósorozat egy összművészeti alkotás, amit egy slam poetry narráció keretez.
Nem az a fajta szójátékba fulladó erőltetett, öncélú jópofáskodás, ez az igazi slam.
A pipás cég szerencsére pont annyira látszik, hogy nem zavaró.
A kisfilmek keretesek. Kérdéseket vetnek fel. Az életünk csak egy mókuskerék, egy robotolási ciklus? Az idősebb generációk és a fiatalabbak között szakadék van? Kik segítenek, ha hibázol? Kire számíthatsz, mi ad erőt? A válaszok is megfontolásra méltók. Az élet folytatás, mint ahogy a hullámok, a rezgések kibomlanak. Inspirációt kapunk az előző generációtól. A zene összeköt, nem szétválaszt. Meg kell élni. Akik veled vannak a csapatod, akkor is veled vannak, ha veszítesz. Sőt, akkor kellünk egymásnak igazán. Apró pici cseppek vagyunk az időben, ebben a nagy tengerben. Ellenben, mint tudjuk a Man in Blackből is, egy univerzum egészen pici is lehet. Emberméretű kis univerzumaink, apró örömök és lehetőségek világában élünk, csak meg kell találni azt, ami minket személyesen inspirálni fog.
