A plakát művészet, és a művészet mindenkié
Szemelvények a magyar plakátművészetből
„Az idő igaz,/S eldönti, ami nem az.”
Előszó
Még 10 évvel ezelőtt is meg tudtál venni itt-ott, Vaterán, satöbbi helyeken 5-10 ezer forintért olyan régi plakátokat, amiért ma aukciókon emberek egymásra licitálnak, és 100 000 forint alatt nem kapod meg. A nagyobb összegeket nem is mondom. Látom anyukám, amikor leszedi a régi plakátokat a szobámból és kidobja, apám, amikor azt mondja „De, hát ebből csak a Baross utcában láttam anno vagy ötvenet a falon, hogy lehet most 100-200 ezer forint az ára?!” Hát úgy, hogy már nincs belőle, egy sem. Hiába, hogy csak egy reklám és hírhordozó eszköz volt. Az idő eldönti, Petőfinek igaza volt. Azt azért mondhatta volna, hogy ne rágógumival és fogkrémmel ragasszam fel a falra, hanem rakjam keretbe és akkor ma is meglenne jó pár plakátom.
Igen, én kisgyerekkorom óta tépdestem a koncert és érdekesebb film és egyéb esemény plakátjait. Van, ami megvan, és van, ami elveszett. Jellemzően az értékesebbek. Murphy törvénye már csak ilyen.
Falragasz, tacepao, plakát
Eredetileg utcára szánták, ma mégis egyre több magyar és külföldi vásárló falát és gyűjteményét gazdagítják eredeti, régi plakátok. Az eredetileg tömeggyártásban nyomtatott, falragasznak szánt, mára már alig néhány példányban fellelhető plakátok egyedi értéket képviselnek. A 20. században számos emblematikus tömörségű, szellemes és figyelemfelkeltő remekmű készült.
Elsőre sokak számára hihetetlenül hangzik, hogy az egykor utcákra szánt, filmeket, termékeket vagy épp az állami propaganda eszméit hirdető plakátok ma akár több ezer dollárt is érhetnek egy-egy aukción. Persze ez nem minden plakátra igaz. Másfelől kinyílt a világ, egy amerikai gyűjtő, vagy egy spanyol filmrajongó komoly összeget is megad, például egy spanyol film magyar plakátjáért. Főleg, ha jobb mint az eredeti. A magyar grafikusokra pedig igazán nem lehet panaszkodni.
A Budapest Poster Gallery egyik sikeresebb online aukcióján a Csillagok háborúja-trilógia magyar plakátjai relatíve magas áron keltek el 2015-ben: A birodalom visszavág plakátja például egymillió forintot, míg ugyanennek a plakátnak a festett plakátterve 4 millió forintot ért leütéskor.
De hogyan is váltak ezek a falragaszok műtárgyakká, miért különlegesek, és mi határozza meg az árukat?
A művészi színvonalú plakátok a 19. század végén, a 20. század elején jelennek meg Magyarországon. Hamar feltűnnek a korabeli modernizmus és szecesszió hatását magukon viselő alkotások.
Az 1920-30-as években készült art deco vagy modernista darabbokkal nehéz melléfogni.
Amúgy meg eltelt 100 év, naná hogy értékes, naná hogy alig van belőle.
Bortnyik Sándor reklámgrafikai megoldásait már első kézből tanulta a weimari Bauhausban, a korszakalkotó újításokat bevezető iparművészeti és építészeti iskolában nyert hatások munkáin is érezhetőek.
Christie’s aukcióján átszámítva 13-15 millió forintért mentek el Berény Róbert vagy Bortnyik – a 1929-es Modiano plakátjai. Bíró Mihály klasszikus kalapácsos embere a Népszaván a Guernsey’s árverésén közel 4,5 millió forintért talált új gazdára. Szerintem az a festmény ma háromszorosát is megéri.
Az évtizedek során fennmaradt darabok egy jó része persze ma már szinte teljesen értéktelen. Általában három kategóriába sorolják az alkotásokat: vannak a dekoratív darabok, a történelmi értékük miatt fontos plakátok, és vannak azok, melyek műtárgyként is megállják a helyüket.
Hírmondó falak
A 20. század elején az első kiemelkedő darabokat a kor nagy festői készítették, de az évtizedek során számos tehetséges magyar plakátgrafikus hagyott nyomott a hazai plakáttörténetben. A 19. század végén született, és a 20. század elején virágzásnak indult műfaj mindössze száz évet élt meg: a rendszerváltás és az 1990-ben megrendezett első választások még lehetőséget adtak néhány ma is jelentősnek számító politikai plakát megszületésére, 1990 után azonban a magyar művészeti plakát szinte teljesen eltűnt. Ennek okai nem a szellemi hanyatlás, hanem a kulturális és technikai átalakulás.
Az internet, az egyéb csatornák feleslegessé tették, hogy mindent végig kelljen plakátolni ahhoz, hogy az emberek tudjanak róla. A flyerek voltak még az utolsó kis hírmondók. Persze ma is vannak még plakáthelyek, de szerepük közel sem olyan fontos, és az óriásplakátok pedig a nagycégek vagy vállalhatatlan (lásd Magyarország) politikai reklámok világába vittek minket. Nem szükséges a reklámnak igényesnek lennie, elég, ha hat ránk. A funkció megölte a kultúrát. Ma is készülnek persze plakátok, de jórészt digitálisan láthatóak. Kevés a kézzel fogható filmplakát vagy koncertplakát. Illegális politikai plakátok se nagyon vannak. Street art matricázás és a kétfarkúak gerillatevékenysége maradt, ami eléri az átlagember küszöbét is.
A legvidámabb ragasz
Azt nem tudom mennyire volt vidám ez a magyar barakk. Mert barakk volt, és nem egy demokrácia. Viszont sokkal szabadabban lehetett alkotni, mint sok esetben a környező országokban. A cseheknél 1968-ban vonultak be az oroszok, hozták magukkal a fagyos légkört. A lengyeleknél szükségállapot és statárium volt a nyolcvanas években. Romániát ne is említsük. Persze mindenhol voltak tehetséges művészek, csak nálunk volt egy folyamatos erjedés, ami jót tett a szabad alkotói levegőre vágyó embereknek.
A hatvanas hetvenes évek a magyar plakátművészetben igen aktív és sziporkázó korszak volt. A politikai irányítás a kereskedelmi élet szervezése miatt nagyobb szabadságot adott, a kulturális élet szereplői kiélhették a kreativitásukat. A legvidámabb barakk a legszínesebb is volt. Az 50-es évek politikai uniformizáltsága fellazult, szabadabb teret kapott a művészeti önkifejezés és kísérletezés. A képzőművészet a plakátművészetben nem csak munkát, hanem lehetőséget is látott. Furcsa ezt kimondani, de a vizuális nevelés ebben az időszakban igenis jó ízlést mutatott. Össze sem lehet hasonlítani korunk tukmálós nemzetieskedő giccsével, vagy a zavaros, gyorsan összedobott promóciókkal. Volt idő és tér kiérlelni a munkát.
A véletlen gonosz játéka: sajnos néha a kiemelkedő filmes vagy színházi alkotásokhoz nem készültek jó plakátok. Sokszor meg a kevésbé jelentős művekhez meg kiemelkedő interpretációk születtek. Ilyen például Finta József Harlekin és szerelmese filmplakátja Fehér Imre felejthetőbb filmjéhez. Mondjuk a Hideg napok esetében mind a film, mind a plakát emblematikus.
Ma már furcsán hathat, de Máté András La Dolce Vitához készített „édes életes” plakátja forradalmi alkotás volt. Sok vita előzte meg, akkor szokatlannak és zavarosnak hatott. Az is fura lehet, hogy részben azért mehetett át, mert az elvtársak hagyták, hogy a dekadens film zavarosságát egy hasonlóan fura plakát mutassa. Ilyen a nyugat. Szerencsére nem nyugodott le. Frissességét ma is megőrizte a stilizált montázsforma.
Azt látni kell, hogy többféle művészeti megoldás burjánzott egymás mellett, ez egy mai fiatal számára azt sugallhatta, hogy egy színes vidám korszak volt ez.
A plakátokon legalábbis. A valóság inkább: „Alvó szegek a jéghideg homokban./Plakátmagányban ázó éjjelek./Égve hagytad a folyosón a villanyt./Ma ontják véremet.” (Pilinszky)
A nyolcvanas évek az utolsó nagy időszak, a kilencvenes évek már a levezetés. Ha a plakátokat nézzük, azt hihetjük nyugaton vagyunk. Minden friss, punk, vad és ellenálló. De ez csak az előőrs volt. A plakátművészet viszonylagos autonómiája. Az underground rendezvények fantáziáját és humorát nem kötötték meg az állami intézményekhez tartozó illetékes elvtársak. A gazdaságban történő stagnálás és lemaradás ide nem hatott. Sőt, a grafikusok járhattak külföldre is néha, és Magyarországon is rendeztek lengyel, francia, de japán plakátkiállítást is. Ma miért nincs ilyen? Ja igen, plakátok se nagyon vannak. Ne feledd, amit most mondok, vigyázz a „Don’t panic” csomagjaidra, ha még emlékszel rájuk, szerintem egy két plakát sokat fog még azok közül érni! Hányat eldobáltunk pedig!
Reklám áru nélkül
Márkázott tartalom art beütéssel
A kereskedelmi plakát az új gazdasági mechanizmusban szerepet kapott. Furcsa belegondolni, de a kommunizmus alatt tej és mosópor volt, nem volt márka. De aztán megjelent a Biopon, saját márkánk. Végre lehetett a tartalomhoz formát adni. Vigyázz, a reklám nyomokban artot tartalmazhat!
A politika, mint művészeti termék
A nyolcvanas évek végén a kilencvenes években a politikai pártok plakátjai igazán izgalmas változatosságot mutattak. Ma ha megnézed egy párt plakátkát választások alatt… Hagyjuk is! Igazából nem nézed meg. Unalmasak, jellegtelenek. Sokan azt mondják az amatőr dilettantizmusnak köszönhetőek, hogy a régi párt plakátok olyan széles spektrumon mozogtak. Ma ezek a „dilettáns” alkotások értékes műalkotások, beszélgetések tárgyai. A maiak szót sem érdemelnek. Továrisi Konyec!
Orosz István, a plakát rajzolója egyébként egy izgalmas grafikusi életművet tudhat magáénak, vele külön is fogunk foglalkozni.
Vintage-forradalom
Jelen pillanatban a digitalizáció mindent értékesebbé tett, ami régi és kézzelfogható. Vintage forradalom zajlik. Fiatal műfajról van szó, ami lehet nem is fog nagyon továbbfejlődni. A plakát története csak a 19. század végén kezdődött, és míg egy festmény eleve művészeti alkotásként belső térbe készül, addig a plakátot az utcára szánták, és egy adott üzenet közvetítése volt a célja. Az alapanyaga se volt mindig minőségi, ez is az oka a nagy lerongyolódásnak. A forma azért talál utat mégis az emberek szívéhez, mert minden korszak minden témája sokakat megérint.
Sport, reklám, utazás, divat, propaganda, film, turizmus vagy art deco, szocreál, pop art a plakátokat is elérte. Aztán ott vannak a filmfanatikusok, akik gyűjtik kedvenc filmjeik vizuális ereklyéit. Ma sok helyen vadászhatsz poszterek és plakátok után, bolhapiacokat érdemes csekkolgatni, az internet is a barátod, de sajnos már a galériák, antikváriumok is lecsaptak rájuk.
Az alkalmazott vagy iparművészetnek talán sosem volt ilyen szép, demokratikus, mindenkihez eljutó irányzata, mint a poszterek, plakátok, hirdetmények. Főleg amikor még volt művészi értékük. A multik, pártok vizuálisan szennyezik a tudatunkat, ideje lenne a retro, vintázs divat után a jövő számára is vizuális forradalmat hirdetni. Nem akarok gagyi reklámot látni többet! Harcoljunk egy szó szerint szebb világért, és pihenésképpen nézzünk régi plakátokat!
