Nagy várakozás előzte meg Quentin Tarantino, Volt egyszer egy Hollywood filmje alapján, azonos címmel megjelenő első regényét. Ez a film volt a legutóbbi alkotása nekem személyes kedvencem is, szerintem jól áll QT-nek, hogy egy kicsit újra gondolta magát ami már az Aljas Nyolcasnál is érzékelhető volt, de igazán a Volt egyszer egy Hollywood személyes hangvételű, különleges hangulatú mozijával lepte meg a világot. A filmről és úgy általában QT-ról írtam már a nyári cikksorozatomban, ezúttal forduljunk inkább rá a regény változatra.
Azt sejthető volt, hogy a regény erős lesz a dialógus részeknél, hiszen a felejthetetlen párbeszédek megírását mindig is mesteri szinten űzte Tarantino, de hogy a leíró részek és az atmoszféra tálalása is átkozottul erős lesz, abban csak reménykedhettünk. És így lett.
A legtöbb esetben megszületik egy jó regény, amely alapján elkészül a filmváltozat
ami a legtöbb esetben nem olyan jó mint a könyv. Most minden fordítva történt.
Láttunk egy korszakos filmet (ok, elég megosztó lett, kritikusoknál siker, azoknál a Tarantino nézőknél pedig, akiknél eddig a Ponyvaregény és a Kill Bill akció szcénái, cselekménydúsabb történetei találtak be – ott a Volt egyszer egy Hollywood egy melléllőtt, felejthető filmként maradt meg) és a korszakos remekmű mellé készült egy egyfajta „segédlet”, egy magával ragadó regény, ami még árnyaltabbá teszi a karaktereket és jobban kibontja Rick Dalton és Cliff Booth történetét és múltját.
Rick Dalton kegyetlen szórakoztató figura, egy olyan fickó akinek a barátja szeretnék lenni, lógni vele napokon keresztül mert Rick-el mindig történik valami, mindenkit ismer, de a legszórakoztatóbb, amikor saját magát siratja és művészi szinten hozza a rinyálást.
A Rick Dalton részeknél mintha megszállta volna QT-t Rejtő Jenő szelleme, annyira jól el lett kapva a karakter és a hozzá kapcsolódó összes szituáció, hogy időnként hangosan nevettem olvasás közben. Cliff Booth figurája pedig sokkal részletesebben megmutatja magát mint a filmben ahol egy rejtélyes múltú, legendás figurát látunk, akit mindenki ismer és folyamatosan összesúgnak a háta mögött, bármerre is jár kel.
A film csak a jéghegy csúcsát mutatja meg, egy háborús hőst aki gyilkológépként tette dolgát a háborúban és mentette meg rengeteg bajtársa életét és ezzel szemben egy férjet is, aki megúszott egy feleség-gyilkosságot.
Igen, a regény teljesen kerekké teszi a Volt egyszer egy Hollywood történetét, olyan mozaikdarabok kerülnek a helyére, olyan sok plusz élményt ad, hogy végül a két művet egy kerek egészként illő ezentúl kezelni. Továbbra is teljes lendülettel osztom véleményem, hogy QT esetén egy ritka jó stílusérzékkel megáldott őstehetségről beszélhetünk. Filmesként megteremtett egy semmihez sem hasonítható univerzumot és nagyon úgy néz ki, hogy íróként is bravúros stílusérzékkel építi semmihez sem hasonlítható megoldásait.
A regény a maga 400 oldalával közepesen hosszú, de a végén olyan érzésem volt,
hogy istenem, miért nem 800 oldalas, ebben a világban még maradni akarok!
Nem is lennének nagy elvárásaim a cselekmény bonyolításával, bőven elég ha Rick Daltonnal jövünk megyünk, együtt betérünk egy legendás filmes közegnek fenntartott kocsmába, hogy hallgassuk miképpen filozofálgattak akkoriban a filmes arcok. Hogyan élték meg a castingokat, hablatyoljanak és sztorizzanak olyan rendezőkről, színészekről akikről fogalmunk sincs hogy kicsodák de mindegy is, Tarantino olyan elánnal vall szerelmet ennek a korszaknak, hogy azonnal visszarepülnénk mi is az időben pont akkorra és oda, Rick Daltonék mellé a cigarettafüstbe.
A regény nem sokban tér el a filmtől, viszont a hangsúlyt bizonyos dolgokról cselesen áthelyezi az író olyan jelenetekre, amik a filmben kevésbé bontakoztak ki.
Talán olyan érzésem is volt, mintha Tarantino egyszer elmesélte volna a történetét a tábortűznél, majd később egy füstös kocsmában egy új társaságnak újra belekezdett volna, hogy Volt egyszer egy Hollywood… – csak kicsit másképpen elmesélve.
Szerintem a film egyik csúcspontja Dalton és a 8 éves színészpalánta lány kapcsolata a forgatáson – nos, itt a regényben ez a furcsa és rendkívül felemelő kapcsolat még elmélyültebben kerül bemutatásra. Két teljesen más gyerekkorból és világból szocializálódó ember találkozása, akik a köztük lévő vastag falat pillanatok alatt lerombolják és elkezdenek egymás energiáiból táplálkozni, egymásból kihozva a legjobbat, a csúcsteljesítményt. Rick eleinte nem tud mit kezdeni a lánnyal (a kis seggdugasz, így hívja), de rövid időn belül elvarázsolja a lány felfoghatatlan tehetsége és érettsége.
A lánnyal való beszélgetések terápiaként hatnak a lecsúszott, ám igen tehetséges színészre, aki kihozza magából a benne rejlő tüzet, ami mindvégig Daltoné volt, csak az alkoholizmus és az önsajnálat teljesen elnyomta.
Charles Mansonból is többet kapunk, megértjük, vagy inkább meglátjuk a később legendássá váló pszichopata motivációját, azaz a miértjét a tetteire. Egy tipikus meg nem értett művész, akit az a rocksztár-világ, amiért gyerekes tűzzel rajong – állandóan félresöpör, mint egy zavaró kullancsot. A frusztrációja szépen lassan nő, bontakozik ki mint egy fekély, hogy aztán…
Rövidre zárva és ügyelve arra hogy ne mindent spoilerezzek el: ezt a könyvet mindenképpen ajánlom a figyelmetekbe. Zseniális dumák, párbeszédek, okos stílussal tálalt atmoszféra, minden sora hamisíthatatlan Tarantino. Majd amikor lemegy a következő, egyben utolsó filmjének a főcíme és a filmgyártásban már úgy beszélnek munkásságáról, hogy Volt egyszer egy Tarantino, akkor nem lesz már olyan fájdalmas a búcsú, ha ilyen remekbeszabott élményeket szerez nekünk regényeivel.
