Az amerikai művészet egyik ikonikus alakja Mark Rothko, aki az absztrakt festészetével megteremtett egy új látásmódot. Az általa kreált foltszerű, ködös struktúra új szempontból világította meg a festészetet, az ötvenes évek Amerikájában, sőt mi több az egész világon. Az általa konstruált foltszerű képei vizualitása teljes mértékben szakrálisak, de mégis profánok. Műveiben a fény önfeledt felszínre törése, festékrétegeken történő áttörése, illetve felszabadítása kulcsfontosságú motívum.
A Kaliforniában megjelent Matt McCormick Subconscious Art of Graffiti Removal (2001) című rövid dokumentumfilmje jó példa arra, hogy a városi tér mennyi olyan apró gesztust rejt, amely beindítja az emberek művészettel kapcsolatos asszociációját. Ebből az következik, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek valójában a műteremi környezetben létrehozott alkotásokra utalónak hatnak, illetve a művészethez való viszonyulásunkat tükrözik. Tehát, ha ezeket a dolgokat egy múzeumi környezetben látjuk, akkor egyértelműen művészetnek tekintjük őket. Úgyhogy voltaképpen akarva- akaratlanul is a művészetet látjuk a városi környezetben történő hasonló szituációkban. Eme, már régóta megfigyelhető attitűd gyakorlatilag Marcel Duchamp művészetfelfogásának (minden művészet és mindenki művész), valamint a pop art és a minimal art megjelenésének köszönhetően alakult ki. Maga a kortárs képzőművészet (különösen anyaghasználatában) ennek a szemléletnek a mindenkori indikátora.
A Kaliforniában megjelent Matt McCormick Subconscious Art of Graffiti Removal (2001) című
rövid dokumentumfilmje jó példa arra, hogy a városi tér mennyi olyan apró gesztust rejt,
amely beindítja az emberek művészettel kapcsolatos asszociációját.
Matt McCormick filmje a graffitik festékkel történő eltávolításának az ún. “buff”-olásnak a következményeképpen létrejövő fedő felület alakja, valamint az absztrakt expresszionista festészet formavilága közötti párhuzamot mutatja be. Ezeket a “véletlennek” köszönhető felületeket, alkotásokat kísérelte meg a SAEIO reprodukálni, egyebek mellett a NOLENS-VOLENCE (2014) című videó munkájában. A filmben a művészek munkaruhában öltözve, az utca “steril” felületein alkotják meg a fent leírtakhoz hasonló, “festék lefedések” formai világát.
Ezzel létrehozza a graffitik pandanját, ahol már nem az üzenet, hanem maga a nyomhagyás az elsődleges, kiváltó ok. Az előbbi példák azt szemléltetik, hogy a városi környezetben lappangó vizuális finomságot könnyedén megkaphatjuk egy felfújt név eltüntetésével, vagy egy autó ütött-kopottságában rejlő érzékenységből, illetve a mindenre kiterjedő megfigyelés együttes erejéből.