STAX, a soulzene fellegvára
A Stax kiadó neve nekünk nem mond sokat, ezzel szemben Amerikában valódi intézményesült legendának számít. Szimbolikája annyira túlmagyarázott, hogy a címkézés és a bálványkép gyakran elhomályosította a valóságot. Mondjuk ki rögtön az elején: ha a fekete zene iránt érdeklődsz, ne a Motownnal kezdj. Az inkább a nyálasabb verzió. A Stax olyan volt, mint nálunk a század eleji Nyugat folyóirat. Véletlenül korszakos zsenik egy helyen, egy városban találkoztak, és létrehoztak egy olyan hangzást, amely az 1960-as évek élvonalává vált, és a mai napig befolyásolja Amerikát, sőt tágabb értelemben az egész világ zenei ízlését. Az 1960-as években Memphisben a Stax a legtehetségesebb, nagyrészt fekete fiatal zenészeket hozta össze, akik mertek saját zenét készíteni. A film ezt a zenei forradalmat mutatja be, de egyben a rasszizmus, a személyes tragédiák és a vállalati kapzsiság történetét is. A dokumentumfilm, a „Stax: Soulsville USA”, világpremierje 2024. március 10-én volt a South by Southwest fesztiválon, ahol elnyerte a Közönségdíjat, majd ezt követően az HBO is műsorára tűzte.
Stax: Soulsville U.S.A. | Official Trailer | HBO
A Stax nem a „mi lett volna, ha”, hanem sokkal inkább az, hogy „mi lett volna, ha nem bxxxák szét” története, amelyben képet kaphatunk a zeneipar jó és rossz oldaláról. Álmok, kitartás, tragédia és diadal. All in, dupla vagy semmi minden tét ellenében. Megszületik a soul, de a fehér Amerikának nincs lelke hozzá.
Stax, az mi?
A Stax Records egy amerikai lemezkiadó, amelynek székhelye a Tennessee állambeli Memphisben található. A kiadó 1957-ben Satellite Records néven indult, majd 1961-ben változtatta nevét Stax Records-ra. Kezdetben a Satellite főként rock ’n’ roll és country lemezekkel foglalkozott, de a blues irányából nyitott a fekete zene felé is. Fontos megérteni, hogy kezdetben a tulajdonosok teljesen fogalmatlanok voltak a fekete zenével kapcsolatban, és a korai rhythm ’n blues vagy jazz műfajokat sem ismerték. Ezen zenei stílusokkal kapcsolatos ismereteiket a kiadó működése során fokozatosan, lépésről lépésre sajátították el. A kiadót két testvér, Jim Stewart és Estelle Axton (a STewart és AXton nevek összevonásából = Stax) alapította. Érdekes egybeesés, hogy a Stax név hasonlít a magyar „stex” szlengszóhoz, ami pénzt jelent, és az angolban a „stacks” is pénzkötegeket jelent. Amikor a kiadó sikeres lett, gyakran nevezték magukat „Stax, the Sound of Money”-nak. Szóval a kiadónak volt egy ilyen zsargonbeli áthallása is, ami a nevét a többi kiadónál vagányabbá tette.
A Stax jelentős hatással volt a southern soul és a memphisi soulzene kialakulására, külön kihangsúlyozva, hogy nem csupán részesei, hanem meghatározói voltak ezeknek a műfajoknak. Ezt gyakran alulértékelik, holott óriási jelentőséggel bír. A Stax emellett gospel, funk és blues felvételeket is kiadott, így bátran kijelenthetjük, hogy az egyik legizgalmasabb repertoárral rendelkező kiadó volt. Számos etnikailag integrált banda szerepelt náluk, beleértve a kiadó házi zenekarát, a Booker T. & the M.G.’s-t, a Bar-Kays-t, valamint itt kezdte karrierjét Isaac Hayes is.
A déli államokban, különösen a hatvanas években, ritkán fordult elő, hogy feketék és fehérek egyenrangú félként közösen zenéljenek. Memphisben a faji viszályok és feszültségek idején, a Stax volt az egyetlen kiadó, aki ezt fel merte vállalni. Rob Bowman zenetörténész szerint a kiadó által használt stúdió, felszerelés és az összeszokott dalszerző csapat egy könnyen azonosítható hangzást eredményezett. Ez a hangzás a fekete gospel, a blues és a country alapjaira épült, és a rhythm and blues korai formájaként, valamint déli soulzeneként vált ismertté (nem a mai pop R&B-re kell gondolni).
A családi soul története
A Satellite Records-ot 1957-ben Memphisben alapította Jim Stewart, és kezdetben valóban egy garázsban működött. A kiadó korai cuccai country, rockabilly lemezek és popszámok voltak, amelyek Stewart akkori ízlését tükrözték.
Jim látta a lehetőséget a vállalkozásában, de tudta, hogy befektetésre van szükség ahhoz, hogy sikeres legyen. Megpróbált kölcsönt felvenni a bankoktól Memphisben, de amikor előadta, hogy fekete közönségnek szeretne lemezeket eladni – mert meggyőződése szerint ők is szeretik a zenét és többet költenek rá, mint a fehérek –, egész egyszerűen kinevették. Jim szerint a zenéje a fehér amerikaiaknak is tetszeni fog, és erre építette volna kiadója koncepcióját. Azonban miután nem kapott pénzügyi támogatást, 1958-ban végül nővére, Estelle Axton lépett be csendestársként. Jelentős pénzügyi kockázatot vállalva elzálogosította családi házát, hogy 2500 dollárt (2024-ben ez 26 400 USD) fektessen a cégbe. Stewart, aki a The Veltones és Rufus & Carla megjelenései előtt szinte semmit sem tudott a fekete zenéről, gyakran hasonlította magát egy vak emberhez, akinek hirtelen feltárult egy hatalmas világ. Ahhoz, hogy megértsük, honnan indultak és hová jutottak 5-6 év alatt, érdemes meghallgatni ezeket a korai felvételeket. Ezekből nőtt ki a funk, soul és R&B zsenialitása. Semmi sem adott magától; minden siker mögött kemény munka és kockázatvállalás áll.
The Veltones: Fool In Love (1959)
Carla & Rufus Thomas: ‘Cause I Love You
1962-re elkészültek azok a felvételek, amelyek révén a Stax egy kis regionális kiadóból a Motown és az Atlantic mellett funk-soulerőművé válhatott.
Az 1960-as évek hátralévő részében a Stax működését számos egyedi tényező segítette. A kiadónak saját lemezboltja, stúdiója, előadói és repertoárrészlege (A&R) volt, valamint egy házi zenekara, amely rendszeresen egyeztetett Stewarttal a kiadásra kerülő lemezekről. Stewart irányította a hangstúdiót, míg Axton vezette a Satellite lemezboltot, amelyet egy mozi régi előcsarnokában hoztak létre. A Satellite-ben különféle kiadók lemezeit árulták, így a Stax munkatársai első kézből értesültek az ország különböző zenéinek alakulásáról, és azt is pontosan látták, melyik zene fogy a legjobban. Így nemcsak befolyásolni tudták a zenei trendeket, hanem követni is. Később pedig már ők diktálták.
A lemezbolt gyorsan a helyi tinédzserek népszerű találkahelyévé vált, és így a Stax számára is ideális terepet nyújtott arra, hogy potenciális kislemezeket teszteljen. Az új, gyakran még kiadatlan zenék demóverzióit játszották le, hogy felmérjék a vásárlók reakcióit. Ez akkoriban elképesztően modern és teljesen organikus megközelítésnek számított. Emellett a lemezbolt rendszeres munkát biztosított sok fiatal tehetségnek, akik még nem tudtak megélni a zenéjükből, ezért ott dolgoztak.
Robert Gordon 2013-as könyvében, a Respect Yourself: Stax Records and the Soul Explosion-ban, kiemelte Estelle Axton fontosságát. Gyakran „Miz Axton”-nak vagy „Lady A.”-nak nevezték, és a Stax sztárelőadói tisztelték, valamint anyafiguraként tekintettek rá. Bár nem volt formális képzettsége vagy tapasztalata a marketing terén, tévedhetetlen ösztöne volt a zene iránt, és számos értékes javaslatot tett a fiatal dalszerzőknek és zenészeknek. Booker T. Jones inspirálóként jellemezte Estelle-t: „Egyszerűen szerette a zenét, szerette az embereket. Mindig felhozott minket oda [a lemezboltba], hogy hallgassunk, csak úgy lemezeket. Kétlem, hogy Estelle Axton nélkül lett volna Stax Records. A teljes Stax-névsort bátorította a pult mögül.”
Így főzött a Stax
A kiadó esetében mindenki kiemeli a sajátos hangzást, amit a stúdió, a technika és a zenészek együttesen hoztak létre. A Stax házi stúdióbandájának munkamódszerei szokatlanok voltak a korabeli populáris zenei felvételeknél, és ez keltette fel az Atlantic Records-os Jerry Wexler érdeklődését is, ami végül nem sült el túl jól.
Abban az időben a legtöbb nagy lemezkiadónál bevett gyakorlat volt, hogy a kiadó személyzeti producere vagy az A&R menedzsere stúdiót bérelt, és minden felvételnél más zenészeket alkalmaztak. Az egész nagyon profi és drága volt, így minden pontosan ki volt matekozva. Ezek a „pénzcsináló zeneipari szakszervezeti ülések” rendre szigorú menetrend szerint zajlottak A stúdió és a vezérlőterem között szigorú válaszvonal volt.
Ezzel szemben a Stax felvételei addig tartottak, amíg szükséges volt, a zenészek szabadon mozoghattak a vezérlőterem és a stúdió között. Bárki belehallgathatott és közreműködhetett, mindenki szabadon tehetett javaslatokat és részt vehetett a dalok végső elrendezésében. Ezek az úgynevezett „head-végső elrendezések” során a zenészeknek nem szabták meg pontosan a feladatukat, és semmit sem dolgoztak ki előre. Variálgattak, kísérleteztek, ültek rajta, szó szerint kiköltötték a dalokat.
Jerry Wexler jelen volt Rufus Thomas Walking the Dog című számának létrehozásánál. Ez a dal tulajdonképpen egy freestyle volt, a végleges változata is az egyik ilyen verzió kidolgozása. Wexlert lenyűgözte az előadás laza, improvizatív hangulata, valamint az, ahogy Thomas és a zenészek közösen dolgozták ki és rögzítették a dalt: Thomas egyszer-kétszer áténekelte az ott helyben kiötlött számot, a zenekar verziókat talált ki és megszólaltatta a ritmust. Később meghallgatták és átdolgozták a felvételt a javaslatok alapján. Így jött létre egy különleges szimbiózis a producer és a ritmusszekció között. Valóban valami új született: a produkciónak lelke volt.
Rufus Thomas: Walking The Dog (1963)
A Stax sikerének egyik kulcsfontosságú tényezője maga a stúdió volt. A Memphisben található hangstúdió egy átalakított mozi helyére került, amelynek padlója még mindig lejtett, ahol a moziszékek sorakoztak. Ez a kiegyensúlyozatlan tér akusztikus anomáliát eredményezett, amely a felvételeken is érzékelhető volt, gyakran öblös, mély, mégis nyers hangzást adva a zenének. A soulzene történésze, Rob Bowman szerint a hangzás annyira egyedi volt, hogy a soulzene rajongói gyakran már az első hangokból felismerhették, hogy egy dalt a Stax stúdiójában rögzítettek.
A Stax sajátos működését jól példázza az együttműködésük az akkor már sztárnak számító Wilson Pickett-tel. Az Atlantic kiadó külön fizetett a Staxnek, hogy Pickett számára készítsenek Stax-hangzású dalokat. Bár a munkamenet során két szám is született (a „634-5789” és a „Ninety-nine and a Half (Won’t Do)”), Pickett főnökösködő és mindenkibe belemaró viselkedése komoly feszültséget gerjesztett a stúdióban. A session zenészek végül konkrétan kisétáltak a stúdióból. A végső pont akkor következett be, amikor Pickett követte őket a szabadba, és fejenként 100 dollárt (mai értéken kb. ezer dolcsi) ajánlott fel nekik, hogy visszamenjenek és befejezzék a dalokat. Ennek eredményeként a feldühödött zenekar később őszintén megmondta Jim Stewartnak, hogy többé be ne hozza Pickettet a stúdióba.
Ez ma talán furcsának tűnhet, de akkoriban a zenészeknek, különösen a fekete zenészeknek kuss volt a neve.
Kizárólag a Staxben volt ilyen szabadság. Maga a Motown is katonásabb volt, a nagy kiadókról nem is beszélve.
A Stax-hatás
Abban a korszakban sok rádióállomás igyekezett elkerülni a részrehajlás vádját, ezért próbáltak minél több kiadót bemutatni. Ennek megkerülésére, a Stax, sok más lemezcéghez hasonlóan, számos leánykiadót hozott létre. Az 1961 végén alapított Volt Records volt a legismertebb Stax-leányvállalat, itt jelent meg többek között Otis Redding és a Bar-Kays. A Volt felvételeinek egy részét az Atlantic Records is kiadta, leányvállalatán, az Atco Records-on keresztül. Az évek során kiderült, hogy a Stax egyéb leányvállalatai közé tartozott az Enterprise, a Chalice (a gospelkiadó), a Hip, a Safice, a Magic Touch és az Arch is. Valójában ezek mind a Stax kiadványai voltak.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a későbbi jogutódok is beleavatkoztak a Stax sikerébe. Ha valahol azt látod a lemezeken, hogy Atlantic vagy Universal, az nem hamisítvány, hanem a Stax zenéit terjesztő nagy disztribútorok logója. Európában például a Polygram terjesztette a Stax zenéit. Miután a Stax megszűnt, a nagyobb cégek saját logójukat helyezték el a kiadványokon. A Fantasy Records tulajdonképpen teljesen átvette a Stax örökségét, megvásárolva annak katalógusát. Így tehát igaz a mondás: minden út Memphisbe, a Staxhez vezet, nem Rómába.
A pénz és a KKK árnyéka
Bár hatásvadásznak tűnik az alcím, abban az időben nemcsak a hatásra, hanem a feketékre is vadásztak, szó szerint. Ahhoz, hogy megértsük, milyen fontos kiadó volt a Stax, és mennyire sötét hely volt Memphis, elég a kiadó tragikus végére tekintenünk. Ha meg akarod tudni, mi volt a Stax, kérdezd meg a Beatles-t. Ők annyira Stax-fanatikusok voltak, hogy eredetileg ott akarták felvenni a Revolver című albumukat, amelyet sok kritikus a korszak és egyben minden idők egyik legjobb lemezének tartanak. Képzeljük el, mi lett volna, ha a soulmágusok is közreműködnek a Yellow Submarine létrejöttében.
Wignot filmjében Jim Stewart és Al Bell a legtöbbet mutató interjúalanyok. Talán a legmegindítóbb jelenet az, amikor Stewart kis híján sírva fakad, miközben leírja Shirley Brown gyönyörű hangját az 1975-ös Woman to Woman című szám felvételekor. Stewart volt a szám producere, és talán ez volt a Stax utolsó nagy slágere.
Shirley Brown: Woman to Woman
A két férfi sok tekintetben mintha egy érem két oldalát képviselte volna. Stewart, a halk szavú, zenében élő álmodozó, aki sajnálatos módon nem volt alkalmas az üzleti oldal irányítására, és Bell, a látnoki üzletember, akinek ambíciója olykor tönkretette az emberi kapcsolatokat. Álmodozókra és cselekvőkre egyaránt szükség van egy nagyszerű lemezkiadó létrehozásához, és a Stax sokáig az egyik legmerészebb kiadó volt.
Ekkoriban Memphis még mindig egy szegregált város volt. Sőt, a művészek körül is jó páran a helyi rasszizmus áldozatává váltak, a Stax stúdió egyfajta menedéket nyújtott számukra a való világ zűrzavara elől. Amikor beléptek a stúdióba, egyetlen cél vezérelte őket: hogy kiváló zenét készítsenek. Az 1967-es európai turné során a Stax művészei közül néhányan megdöbbentek a kedves vendéglátástól, amelyben Európában részesültek. Az Egyesült Államokban gyakran még a WC-t sem használhatták az adott fellépési helyszínen. Hazatérésük után nagyobb lett a szájuk is, és megkövetelték, hogy vegyék őket emberszámba.
Otis Redding
A Stax legnagyobb sztárja, Otis Redding, 1967-ben bekövetkezett váratlan halála és a kiadó trükkös terjesztési
szerződése az Atlantic Records-szal kisiklatta a soultrain. Az 1965-ös terjesztési szerződés értelmében az
Atlantic minden jogot, címet és érdekeltséget megszerzett, beleértve a sokszorosítási jogokat is.
Csakis kizárólag a kiadatlan felvételek maradtak a Stax tulajdonában. Külön misét megérne, hogy ezekből is évekig eléltek, annyira kiválóak voltak. Az pedig szintén külön figyelmet érdemelne, hogy milliókat kereső emberek miért nem olvassák el alaposan a szerződéseiket.
Stewart a Wexlerrel kötött eredeti szerződését egyfajta gentlemen agreementnek, úriemberek közti megállapodásnak tekintette, és amikor 1965-ben a forgalmazási megállapodást hivatalos szerződéssé alakították, elolvasás nélkül írta alá, így kimaradt a sorsdöntő tulajdonosi záradék. Stewart dühös volt, hogy az Atlantic – és Jerry Wexler – elárulta bizalmát, bár Wexler évekig ragaszkodott hozzá, hogy ő sem olvasta el a szerződést. Úgy tűnik, ezek a déli urak nem olvasnak, na.
Az 1970-es évek közepén számos tényező, köztük a CBS Records-szal kötött problémás terjesztési megállapodás, végül a kiadó fizetésképtelenségéhez vezetett, ami 1975-ben a Stax bezárásához vezetett. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem szándékozik segíteni nekik. Jim Stewart, aki nem akarta, hogy a cég összeomoljon, jelzálogot vett fel memphisi házára, hogy rövid távú forgótőkét biztosítson a Stax számára. A helyi bankok tisztségviselői azonban hamarosan elzárták a hitelcsapokat, ami Stewart otthonába és vagyonába került. A 2014-es Take Me To The River című dokumentumfilmben Bell egyértelműen kijelenti, hogy a város hatalmi struktúráját zavarta a sikeres, fekete tulajdonú cég jelenléte, és elhatározta, hogy minden eszközzel megsemmisíti azt.
A film utolsó fejezete kerüli a Stax bukása miatti vádaskodást. Ez korrekt, mert a valóságban sem tűnik úgy, hogy egyetlen személy hibájából történt volna, inkább a nagyvállalati zeneipar kis cégeket felfaló és beolvasztó mechanizmusainak eredménye. A sorozat nagyon alapos és részletekbe menő, ezért is hiszem, hogy nem túlozták el a memphisi rasszizmus szerepét. Ne felejtsük el, hogy ezekben az években Memphisben ölték meg Martin Luther Kinget is. Ugyanitt lőtték le a Stax kiadó legendás dobosát, Al Jacksont, akit „The Human Timekeeper” és „minden idők legjobb dobosa” néven ismertek.
A Guardian újságírója Andria Lisle erről így ír: „A Stax bukását és Jackson halálát dokumentáló papírmunka követése nem könnyű feladat. Itt Memphisben a legtöbb ember, aki emlékszik az időre, inkább nem beszél róla. Azok a kevesek, akik megszólalnak, tétován teszik. Az ügy követői két táborra oszlanak: azokra, akik úgy vélik, hogy Al Jacksont a Stax Records „kicsinálására” irányuló összeesküvés miatt hallgatatták el, és azokra, akik úgy gondolják, hogy rosszkor volt rossz helyen.”
A gazdag, szó szerint arisztokratikus családok által vezetett nagyvállalatok memphisi elitjében valóban keserű szájíz alakult ki amiatt, hogy nem ők tették híressé a várost. A névtelen, szegény fekete zenészek helyezték Memphis-t a térképre, mint a soul, blues és RnB fővárosát. A város fehér elitje inkább azt szerette volna, ha Memphis a country zene fővárosává válik, hasonlóan a mindössze 350 km-re fekvő Nashville-hez, amely szintén Tennessee-ben található. Zavarta őket, hogy ez a fekete-orientált közösség határozta meg a város zenéjét és kultúráját. Ahogy az egyik interjúalany a film végén megjegyzi, a Staxet könnyen meg lehetett volna menteni, ha bizonyos emberek ezt akarták volna. Nem akarták.
Stax: Soulsville U.S.A.
A streaming korszakban a zenei dokumentumfilmek hatalmas dömpingje tapasztalható, noha ezek minősége gyakran még a Wikipédia-tájékoztatás szintjét sem érik el. Bár sokkal több jó zenei dokumentumfilm készül, mint korábban, minden kiváló alkotásra tíz silány jut. Ebben a tucatgyártott szériahullámban próbáljuk megtalálni a kiemelkedő darabokat. A Soulville ilyen. Jamila Wignot új dokumentumfilmje, a Stax: Soulsville U.S.A., meglepően átgondolt, árnyalt, és fontos háttérinformációkra is rávilágít. Jelenleg a HBO Max sugározza, de alternatív módon is elérhető. A film négy részből áll. A kiadó történetét meséli el az 1950-es évek végétől egészen 1975-ös megszűnéséig. Nem túlzás azt állítani, hogy a Stax a 20. század egyik nagy zenei hadművelete volt. Nem csupán kiadóként, hanem márkaként és hangzásként is utat mutatott másoknak, vagy csak szimplán másolták őket. A dokumentumfilm fő producere Ezra Edelman, aki 2016-ban Oscar-díjat kapott az O. J.: Made in America című filmért.
Kivételesen behoznék egy személyes vonatakozást is a 4BRO-nak írt cikkeim kapcsán. Egyik irányvonalunk a régi zenei kiadók és dokumentumfilmek. Így olvashatsz többek között a reggae zene kínai gyökereiről (igen, jól olvastad). Az egyik dolog, amit ezeknek a dokumentumfilmeknek köszönhetek, hogy megváltozott az Amerikáról alkotott képem. Sokáig én is úgy voltam vele, hogy kicsit túltolják ezt a Black Lives Matter dolgot. Azonban rá kellett jönnöm, hogy a helyzet valóban ennyire súlyos, sőt, még ennél is ezerszer rosszabb volt. Különösen a déli államokban, ahol a mindennapi életbe ágyazott elnyomást elképzelni sem tudjuk. Mindezt jól példázza, a neves fotósról, Gordon Parksról készített portrénk.
A Stax Records egy erőd volt ebben a zord környezetben. Az erőd falain belül nem érvényesültek a környező állam rasszista szabályai. Memphisben, Tennessee-ben a rasszizmus olyan mértékben tombolt, amit jóformán elképzelni sem tudunk, vagy nem akarunk. A Stax kiadónál dolgozni olyan volt, mintha a jövőben éltél volna. Amint kiléptél az épületből, a valóság kegyetlenül arcul csapott, néha szó szerint is.
Az utókornak
A Stax akkorában volt, hogy még jóval a megszűnésük után, amikor a padlást porolták le, akkor is találtak gyöngyszemeket. Bar-Kays „Holy Ghost” trackje 1978-ban a 9. helyre jutott fel a Billboardon. Egy elfeledett remixtől nem is rossz.
The Bar-Kays: „Holy Ghost”
Ahhoz, hogy megértsük a Stax kiadó jelentőségét, és hogy mennyivel több volt, mint a Motown vagy más kiadók, elegendő véletlenszerűen belemetszeni a repertoárjukba, akár egy tortaszeletbe. Így a legvégére direkt egyetlen ismert Isaac Hayes, Otis Redding vagy Bar-Kays-számot sem rakok bele. A lényeg, hogy még a sztárjaik nélkül is egy zenei aranybánya ez a kiadó. Akkorában voltak, mintha egy focicsapat a sztárjai nélkül lépne fel és még így is megverné a mezőnyt.
Ha egy számot hallgatva az az érzésed támad, hogy „úristen, ezt már hallottam valahol, azt hittem, ez XY dala”, akkor nem tévedsz. A Stax kiadó funky zenéit gyakran lemásolták, mivel az eredeti előadók nehezen tudtak jogi úton védekezni a korábban említett jogi problémák miatt. Így lesz a fekete gyémántból fehér arany. Sad but true.
Wendy Rene: After Laughter
Fun fact, ha erről a számról nem ugrik be azonnal egy Wu-Tang-szám, akkor gyorsított eljárásban bevonom a rapper igazolványodat.
Jean Knight: MR. Big Stuff
Eddie Floyd: Knock On Wood
Booker T. & The MG’s: Green Onions
The Staple Singers: I’ll Take You There
Sam and Dave: Hold on I’m coming
