Nincs benne az érdeklődési körömben és egyáltalán nem vagyok kíváncsi a cirkuszok világára és ekkor még finoman fogalmaztam. A szélhámosokról, hamiskártyásokról és vásári mutatványosokról szóló történetek szintén nem indítanak be semmit bennem, főleg ha mindezt belehelyezzük a 40-es évek ócska és mocskos karnevál világába. Honnan jött mégis a késztetés, hogy elolvassam William Lindsay Gresham, 1946-ban kiadott, Rémálmok Sikátora című regényét?
Nem, nem azért mert láttam Guillermo del Toro, a regény alapján forgatott filmjét. Bár, miközben ezeket a sorokat írom arra gondolok, hogy ideje lenne talán megnéznem, mert eddig nem bírtam magam rávenni. Pedig Del Toro filmjei messziről felismerhetőek egyedi látványvilágukból fakadóan és talán ez lehet egy rendező legnagyobb érdeme, mármint ha a filmjei ellentmondást nem tűrően hirdetik sajátos stilusjegyeit.
Ő ezt elérte varázslatos látványvilágával – a filmjei mégsem mozgatnak meg, a vizuális bravúrokon túl sosem találok olyan élményeket a filmjeiben, ami valami maradandót hagyna bennem. Jó iparosként összerakott forgatókönyvek sorait hallom a karakterek szájából, akik pedig klasszikus formák alapján megrajzolt karakterek, mindenféle meglepő jellem csavar nélkül – szerintem.
A kritikusok és a közönség által körbe ünnepelt Víz érintése című filmjét végig sem tudtam nézni, engem egész egyszerűen untatott. De ettől szép ez a világ, mindenkinek más tetszik, mindenki más dolgokat lát meg egy-egy alkotásban. Persze van pozitív élményem is a rendezőtől, a Kór című regénye, azaz trilógiája, amelyet Chuck Hogan-el írt, majd az ebből leforgatott 4 évadot is megélt The Strain sorozat is lenyűgöző lett szerintem. Ha Del Toro a horror területén tevékenykedne többet – én azt lelkesen üdvözölném!
A regény megjelenését követően egyébként 1947-ben debütált a mozifilm is, amely sokkal sötétebb és kegyetlenebb mint a Del Torro változat, pedig akkoriban nagy figyelmet kellett az alkotóknak fordítani a cenzorok szempontjaira, a filmjük ne legyen sértő. Del Torro maga is elismerte hogy a 47-es mozi nagy hatással volt rá, sőt, a főszereplő utolsó mondata az eredeti forgatókönyvből átemelt szöveg – Jules Furthman tollából.
Visszatérve a motivációra, amely arra késztetett hogy belekezdjek a Rémálmok Sikátora regénybe: ez nem volt más, mint az író és a regény születésének a hátborzongató háttértörténete, illetve felkeltette az érdeklődésem az összetett lelkületű drámai főszereplő karakter, aki cseppet sem szerethető, saját démonjaival küzd és egyre jobban taszítja saját magát a sötétségbe, vagyis annak a bizonyos sikátornak a legmélyére.
Az író, William Lindsay Gresham mindösszesen 3 tényirodalmi mű szerzője (Monster Midway/1953, Houdini/1959 és The Book of Strength/1961) és a Rémálmok Sikátorán kívül mindössze egy regényt írt amely viszont örökre a feledés homályában ragadt.
A regény ötlete bizarr körülmények között született, 1938 végén, 1939 elején egy Valencia környéki faluban. Gresham a köztársaságot védelmező nemzetközi önkéntesek egyikeként érkezett Spanyolországba, majd miután az ügy elbukott és várta a hazatérését, hallott egy történetet a katonatársától.
Egy karneváli mutatványosról szólt a sztori, aki alkoholizmusában olyan mélyre süllyedt,
hogy az esti pia adagjáért élő kígyók és csirkék fejét harapta le.
Greshamben mély nyomot hagyott a dermesztő történet, a karakter beindította a fantáziáját és szép lassan kezdett is körvonalazódni a történet, amit később papírra vetett és az említett alkoholista karakter is belekerült geek elnevezéssel – igen, a geek elnevezés innen indult útjára Gresham fejéből, mint sok más új szleng. Ezeket a kifejezéseket az író nem is magyarázta meg különösebben, egyszerűen megszülettek és beszúrta őket a történetébe, nem fecsérelt dialógusokat ezen kifejezések erőltetett magyarázataira. Amikor megfogant a regény ötlete a geek karakter hatására, az író erre így emlékezett vissza:
„A mutatványos története nem hagyott nyugodni. Végül, hogy megszabaduljak tőle, úgy döntöttem, megírom. A regény, amelynek ez az eset alkotja a keretét, a jelek szerint éppannyira megrémisztette az olvasóit, mint amennyire az eredeti történet megrémisztett engem.”
Amikor visszatért Spanyolországból, nem igazán érezte jól magát, nem találta a helyét és a pszichoanalízis tanulmányozásába vetette bele magát, hogy szabaduljon a belső démonjaitól, amelyek egész életében nyomasztották, akár a regénye főszereplőjét is.
A regény írása idején érdeklődése már a tarot felé fordult, amelyre építette is -szerintem nagyon kreatív módon – a Rémálmok Sikátorának fejezeteit. Egészen pontosan a jósláshoz is használatos ütőkártyákra, a Nagy Arkánumra. Az első ütőkártya a Bolond, ezzel is kezdődik a regény, majd Gresham megkeveri a paklit és az utolsó fejezet címe vészjóslóan a Akasztott Ember lett.
A történet főszereplője, Stan Carlisle karaktere mintha magából Gresham belső világából, lelkéből teremtődött volna, a személyét körbefonó alkoholizmus, az elméjét marcangoló belső démonok – mindkét személynek ezek jutottak osztályrészéül. Talán azért is lépett színre ebben a regényben a világirodalom történetének egyik legszívtelenebb, legszámítóbb pszichológusa dr. Lilith Ritter, mert az írónak megvoltak a maga tapasztalatai erről a területről is, hiszen hat évig járt terápiás kezelésre.
Bevallom őszintén, rég olvastam ilyen nyomasztó, sötét hangulatú regényt. Egy történetet amely az
emberek félelmeire építi koncepcióját, hiszen az egyik fordulópont is a „Világ” fejezetben olvasható,
amikor Stan rátalál és elolvassa a bukott mentalista titkos jegyzeteit és abban a következőket olvassa:
„Bárkit irányíthatsz, ha rájössz, hogy mitől fél. A félelem az emberi természet kulcsa”
Ez még most is milyen igaz nem? Cégvezetők, médiumok, politikai rezsim vezetői fordítják saját hasznukra az emberi félelmet. Jelenleg talán még erőteljesebben, mint valaha a történelemben. Végtelenül egyszerűen működünk mi emberek: az ismeretlentől félünk. Amiről csak sejtéseink vannak, az félelemmel tölt el, amiről nem tudunk semmit – attól pedig rettegünk. Jelenünkben a média a mesélő, amely baljós fenyegetésekről mesél nekünk hétről hétre- a „Megbízó” kérésére, mi pedig, a félelemben tartott hallgató közönség, úgy cselekszünk ahogyan a hatalom terel minket. És persze minél jobban el van butítva a társadalom, annál ideálisabb közönség. Egyszerű mese kell a népnek, érthető legyen és egyben félelmet keltő. Ebben a regényben Stan a mesélő, egy őstehetség, aki mindent amit szeretne elhitet a hallgatóságával, áldozataival, hogy azok félelmeiből építse sötét karrierjét.
Stan mindenkit képes dominálni, bűvkörébe vonni, csak saját magát és elméjét nem tudja kontrollálni, éppen ezért is lesz állandó társa az alkohol pont úgy, mint teremtőjének is, Greshamnek. Az író erről így nyilatkozott, a terápiát követően: „ Utána sem éreztem jobban magam, és a neurózisom súlyos következményei sem enyhültek. Az analízis éveiben a szerkesztői munkámat és a zsúfolt helyiségekben uralkodó gyerekzsivaj okozta nyugtalanságot egyaránt alkohollal igyekeztem orvosolni. Rájöttem, hogy képtelen vagyok abbahagyni az ivást. Fizikai értelemben is a rabjává váltam. Márpedig az alkoholizmus e stádiumában a freudi tanok fabatkát sem érnek.”
A regény olvasása közben szinte folyamatosan érezzük az alkotói múltat kísérő alkoholgőzt és azt a fajta nyersességet (a nyelvezetet és a párbeszédeket tekintve) amely állítólag igazán megrémisztette az akkori olvasókat. A Rémálmok Sikátora megjelenését követően a New York Times kritikája is ezt a fajta „koszos” nyelvezetet – amely egyben rémisztő volt a közvélemény száméra – emelte ki, mármint hogy Gresham olyan lazán használta a szélhámosok egyedi nyelvezetét és természetes könnyedséggel írta le a gondolataikat is, beleépítve a sok szlenggel, mintha ő is a szereplők közül való lenne. A Rémálmok Sikátora nem egy vidám menet. Ebben a sötét sikátorban találkozunk az alkohol folyamatosan uralkodó erejével, az emberek félelmeivel, az emberekkel akik ezt használják ki és a sorssal mint hamiskártyással, aki osztogatja lapjait kinek jobbat, kinek rosszabbat.
Erkölcsöt, tanulságot, nemes eszméket ne keressünk
ebben a történetben, az a sikátoron kívül rekedt.
Ebben a sötét sikátorban menekül, fut Stan a pislákoló fény felé, de mielőtt elérné, minden alkalommal felébred riadtan, izzadságban fürödve. Erre a rémálomra és félelemre építi Stan a tevékenységét is, ő így reflektál a nézőire, közönségére: „ Ők is ismerték a Rémálmok sikátorát”
Szinte egészen biztosan az író egybeolvadt az idő során főhősével, azaz Gresham és Stan ugyanazzá váltak, ezt támasztja alá az aláírása is Greshamnek, amelyet egy levélre írt 1959-ben, nem sokkal halála előtt: „Stan, a szerző”.
A Rémálmok Sikátora a megjelenést követően anyagi és kritikai elismerést hozott a szerzőnek, ám a regény megítélése azokban az időkben hamar megváltozott a nagy közfelháborodás hatására. Az akkor sokkoló és nyers szövegeket cenzúrázták, majd végül hamar periférián kívülre, mellőzött státuszba került a mű. 16 évvel később William Lindsay Gresham is elért élete utolsó fejezetéhez, viszont nem érte el a sikátor végén pislákoló fényt – 53 évesen találtak rá a halott íróra, szállodai szobájában. Körülötte a névjegykártyái, az alábbi feliratokkal: Nincs címe/Nincs telefonszáma/Nincs üzlete/Nincs pénze/Visszavonult.
