Dominique Abel és Fiona Gordon: kismesterek apró csodái a filmvásznon.
Tovább folytatódik a 4bro mentálhigiénés és vizuális kurzusa. Címe, a Jó vibrátorok, legalábbis nálam ebben a mappában van, bár a szerkesztők a Good vibrationt erőltetik. Ezzel az ajánlóval minden mesterséges behatás nélkül szeretnénk javítani a bús magyar kedélyállapoton, ezért ismét egy ritka vizuális kincset igyekszünk felhozni a filmóceán mélyéről. Mivel belgákról lesz szó, stílszerűen a Belga zenekart idézve indulunk:
„Készűjé fel a hángulátrá!”
Az oldalunk a graffitis ROA után most egy kis belga glitchet kap, mert hát az az igazság, hogy Hercule Poirot-on és a csokin kívül is bőven találni érdekességet Belgiumban. A belga filmről elsőre talán nem sok minden jut az ember eszébe, pedig ott vannak a kis-realista film mesterei, a Dardenne fivérek munkái vagy akár az Aaltra, a My name is nobody rendezői, akik szintén belgák. Tény, hogy a belga és svájci tehetségeket általában beemeli magához a francia nagytestvér, éppen ezért lehet az, hogy a flamand és vallon sikerek is franciaként vannak elkönyvelve. Talán nem véletlenül javítja ki Poirot is folyton a tévedőket: ő nem francia, hanem belga!
Filmtörténeti kincsek Belgiumból
Amit ma legtöbben filmnek tartanak, azok filmbőrbe húzott regények, melodrámák, de valójában a film eredendően mozgófestmény, ábrázolás, kép. Vagyis: egy filmet nézve úgy is meg kell értened, mi történik, ha nem hallod, amit mondanak.
A hang megölte a filmet, mondták a némafilm korának végén. Ha meg nem is ölte, de adott a
filmkészítés kezébe egy olyan eszközt, melynek segítségével már nem kell küzdeni azzal,
hogy képpel mesélje el a történetet, hiszen már el tudja mondani szavakkal is.
Pedig szavak nélkül is életre kelt a vásznon Buster Keaton „mosolya” (ne keresd), Charlie Chaplin kacsázó mozgása, Ginger Rogers vagy Fred Astaire tánca, ahogy Jackie Chan kung-fu burleszkje is. Ebbe a sorba illeszkedik Dominique Abel és felesége, Fiona Gordon rendező- és színészpárosának pantomim-, tánc- és némajátéka is a filmekben. A táncfilm, a burleszk és a némafilm határán mozgó alkotások ritka ékszerek a mai filmtermésben, mert a legtöbb mai alkotás lehetne színdarab és regény is, de ezek az ő műveik, melyek csak filmként létezhetnek. Igazi film-filmek: ahol a képek beszélnek.
Ha valaha foglakoztál koreográfiával, vagy tánccal, akkor tegyél le mindent, ha épp a gyereked eteted, hadd sírjon, az üvöltés jót tesz a tüdőnek, az éhezés meg az immunrendszernek. Azonnal töltsd le és kezd el nézni. Mondom nem baj, ha üvölt a gyermek, mert ezek kvázi némafilmek, nincs bennük szöveg, csak pár mondat.
A 2011-es The Artist, aza a A némafilmes című francia film, nem testvére csak unokatestvére az Abel filmeknek. A némafilmes direkt arról a régi korszakról szól.
Az Abel és Gordon filmjei modernek. Az élet furcsa fintora, hogy a Némafilmes, ami biztosan koppintott belga hőseinktől, Oscart kapott. A Rumba és a Tündér megmaradt a független szerzői filmek titkos kertjében.
A művészet egyik legnagyobb lehetősége, hogy játékra hív
Szakmai karrierjük nagy részében Dominique Abel és Fiona Gordon írói és rendezői csapatként dolgozott együtt. 1994-ben debütáltak egy rövidfilmmel, a Köszi Kupido-val, mely már akkor meghatározta kissé bolondos, egyedi stílusukat. 2005-ben elkészült első nagyjátékfilmjük is, a Jéghegy.
Ezt követte máig legnagyobb sikerük, a Rumba, ami a 2008-as cannes-i filmfesztiválon debütált és robbant be a köztudatba. A kritikusok egyöntetűen dicsérték és elismerték a film stílusteremtő próbálkozását.
A következő filmjük A tündér /La Fée is a Rumbából már megismert fanyar, humanista humort viszi tovább. Olyan humor ez, melyet igazából csak Európában lehet találni. Nehéz ezt körülírni, de talán valahogy úgy lehetne, hogy ez az európaiság: a magány, a szerelem hiánya és a félreértések, ugyanis ezek minden kultúrában létező problémák, a válaszok viszont különbözőek és esetünkben, Európában, a legtöbbször mágikusan realisták.
Dominique Abel és Fiona Gordon fiatal koruk óta rajonganak a mozi, a tánc, a zene és a festészet iránt. Ezek az állítások biztosan sok rendezőről elmondhatók, csak ellentétben velük, nem mindenkinek érezhetők a filmjein. A történeteik két ember kapcsolódásáról szólnak, ahogy véletlen egymásra találnak, először bakiznak és bénáznak, aztán szépen lassan elkezdenek együtt rezegni, együtt lüktetni. Direkt a legügyetlenebb kliséket használják és forgatják ki.
A filmjeik sajátja az egzisztenciális érzékenység, a tragikomikus humor, az ünnepi létérzet, hogy az élet igenis kaland, csak nem pont úgy, ahogy elképzeljük. Alkotásaikban valószínűtlen helyzetek, szavakban nehezen visszaadható mélység, zene és a ránk boruló éjszaka várja a nézőt, amikor mindig történik valami.
Mindamellett, hogy a filmkészítés korai eszközeit használják, Abel és Gordon alkotásai modernek:
a színek is részei a játéknak, pont úgy, ahogy Wes Anderson is felépíti a saját pasztellorgia szín-univerzumát.
Rumba és a tündér
A Rumba és A tündér számomra tökéletes alkotások: saját világuk, formanyelvük és céljuk van. Olyanok ezek a filmek, mint egy jó zene, van ritmusuk és saját szabályaik. Valószínűleg a nézők sem mindig értik őket, mert nem tudják mihez hasonlítani az élményt a némafilmeken kívül. Ezeket a műveket látva olyan érzés kerítheti hatalmába az embert, mintha egy új, eddig ismeretlen ízbe harapna, és még nem tudná eldönteni, hogy tetszik-e neki. Csak annyit tud, hogy szokatlan. De talán csak azért, mert még nincsenek rá szavai.
Aztán van ez a ki nem mondott hozzáállás a sztárokkal kapcsolatban, hogy legyenek szép emberek.
Az emberek szép embereket akarnak nézni, ahogy azokkal kalandok történnek szép tájakon, aztán szerelmesek lesznek. Holnap meg megyünk vissza a taposómalomba, de nem baj, mert este a követező adagot megkapjuk a sorozatunkból.
Egyszer miután szisztematikusan levezettem, hogy Britney Spears munkásságánál miért eredetibb egy Mcdonald’s menü is, a rajongó utolsó érve az volt, hogy de hát jó csaj. Az emberek így hallgatnak zenét, és néznek filmeket, hogy jó csajok, meg pasik legyenek benne. És a legtenyérbemászóbb dolog, hogy „ízlések és pofonok”, meg „gulity pleasure”, meg „imádom a trashkultúrát” és hasonló védelmi vonalak mögött egy élet telik el.
Belgáim filmjében ők maguk a rendezők és a főszereplők is. Emberek, esendőek, nyakiglábak,
ha akarod lúzerek, de ha köpcös vagy akkor is felismerheted magad bennük, mert ők te.
Ez nem az álomgyár, ez az álomgyárkéményseprő.
Érződik a nagyok, Chaplin, Buster Keaton, Jaques Tati hatása, ami kifejezetten felüdülés manapság. Nem mindegy kik az isteneid, vagy ahogy Picasso mondta: „nem az a lényeg, hogy lopsz, hanem hogy kitől és mit lopsz.”
Dominique Abel és Fiona Gordon filmjei egy sajátos, nehezen leírható hangulat és lelkiállapot, nem szokásos rágógumi az agynak. Trenden kívüli élmények: szükséges, hogy te is benne legyél, hogy észre vedd a sok kis vizuális poént. Különlegesek, mert nem lehet egykönnyen belepasszírozni őket egyik mappába sem: vígjáték is meg nem is, némafilm is meg nem is, táncfilm is meg nem is… Új stílus született.
Nem fogják eléd rakni, menned kell érte, mint minden jó dologért. Itt az idő, küzdj meg ezekért a filmekért. Megéri.
