Vajon hol lenne most az örökké vidám Sebaj Tóbiás, vagy a saját lábában is elbotló Zénó, netán a Futrinka utcai galeri, ha cirka száz évvel ezelőtt egy bizonyos Ladislaw Starewicz nem dönt úgy, hogy élő bogarak helyett – munkáját megkönnyebbítendő – inkább elpusztultakkal forgat animációs filmet?! Könnyen lehet, hogy sehol, hiszen az említett úriember az animációs bábfilmek ősatyjának tekinthető, akinek nevét mégis méltatlanul kevesen ismerik manapság.
Történetünk hőse, Władysław Starewicz lengyel emigráns szülők gyermekeként, 1882 augusztusában látta meg a napvilágot Moszkvában. Kacifántos életútjának fonalát Kaunasban vesszük fel, ahova édesanyja korai halála után került a nagyszüleihez. A litván főváros több szempontból is fontos állomáshely Starewicz számára: itt kezdett el érdeklődni a képzőművészetek iránt, és – jóval később – ide visszatérve készítette el első bábfilmjét.
De ne szaladjunk ennyire előre! Gimnáziumi éveit Észtországban, a mai Tartuban töltötte. Az iskola mellett, vagy esetleg helyett, ekkor már – némi zsebpénz fejében – illusztrátorként dolgozott helyi lapoknál, majd később, a család heves tiltakozása ellenére egy festőiskolában folytatta tanulmányait. Piktorként ugyan nem futott be különösebb semmilyen pályát, az akkor még gyerekcipőben járó filmezés ellenben hamar bűvkörébe kerítette.
Hosszú pályafutása során több mint ötven bábfilmet készített, ebben az írásban viszont elsősorban kezdeti szárnypróbálgatásait vesszük górcső alá.
Starewicz az első, Szarvasbogarak harca (Lucanus Cervus) című rövidfilmjét 28 évesen, 1910-ben forgatta Kaunasban, rendhagyó körülmények között, stop motion technikát alkalmazva. Ennek az elképesztően időigényes metódusnak a lényege, hogy minden egyes jelenet, minden egyes mozzanatát, beállítását külön-külön fényképezik le gyors egymásutánban, miután a történet alakulásának megfelelően rendezik, alakítják a környezetet, illetve a szereplőket.
De nem az alkalmazott technika miatt volt egyedülálló a Szarvasbogarak harca. A mindössze egy perces alkotásban – ahogy az a címből könnyedén kiolvasható – két szarvasbogár életre-halálra vívott küzdelmét izgulhatták végig a nézők, habár, valójában teljesen tétnélküli volt eme harc, azon rém egyszerű oknál fogva, hogy az egymással hevesen viaskodó felek egyike sem volt élő egyed; Starewicz tudniillik elhullott bogarakat használt.
Először élő bogarakkal próbálkozott, ám azok a megvilágításból adódó forróságban elpusztultak.
Végül kicsit átszabta a tetemeket a könnyebb mozgathatóság érdekében, úgy, hogy a lábaikat a potrohukhoz ragasztott drótszálakkal helyettesítette. Ennek az apró trükknek köszönhetően az egykor szebb napokat látott szarvasbogarak Fred Astaire-t megszégyenítő táncmozdulatokat abszolválhattak, anélkül, hogy mondjuk idő előtt alkotórészeikre hullottak volna. A bábok szerencsére kiállták a forgatással járó egyéb megpróbáltatásokat, ennek az egyáltalán nem elhanyagolható ténynek hála, megszületett a történelem legelső animációs bábfilmje.
Kaunasból 1911-ben Moszkvába költözött, ahol egy filmstúdiónál kapott állást. Ebből az időszakból – egészen pontosan 1912-ből – származik A szép Leukanida című műve is. A majd’ 10 perces alkotás Menelaosz spártai király és fivére, Agammemón történetét dolgozza fel, ismételten szarvasbogár bábokkal a főszerepben.
A preparátumok ezúttal olyan élethűre sikeredtek, hogy többen, köztük egy elismert brit kritikus is azt hitte a képkockákon ugrabugráló ízeltlábúakról, hogy azok bizony egytől-egyig élnek, és a jó Starewicz tanította be őket a legkülönbözőbb akrobata mutatványokra. Egy közepesen gyenge szójátékot bedobva, Starewicz tehát nem csak az animációban, hanem a taxidermiában is sztár volt. Rövid úton meg is kapta a közönségtől a „Bogár Idomár” megtisztelő titulust, olyannyira elevennek hatottak bogarai.
A már jól bevált drótozós-ragasztós technikával számtalan filmet készített ezután. Még ugyanebben az évben mutatták be például egyik, hanem leghíresebb művét, Az operatőr bosszúját (The camareman’s revenge), melyben a kitinpáncélos közösségeket behálózó féltékenység és ármány kerül a figyelem középpontjába, némi intrikával megbolondítva. Tudom, képzavar, de tökéletesen emberi meséről van szó, mondjuk nem a Disney-féle geil tálalásban. Felesleges lenne spoilereznem, alább bátran tekintsétek meg, tényleg megéri.
Mielőtt még valaki kirekesztést kiálltana, az esélyegyenlőség jegyében fontos kiemelni, Starewicz nem csak és kizárólag szarvasbogarakkal dolgozott. A szöcske és a hangya című, La Fontaine átiratban speciel – nem túl meglepő módon – szöcske, hangya, sőt, még egy pillangó is feltűnik. Na meg egy szarvasbogár, természetesen.
Az első világégést követően, az oroszhonban kialakult zűrzavar a Starewicz családot egészen Franciaországig űzte, ahol aztán változatlan lelkesedéssel folytatta a filmkészítést, némiképp azonban szintet lépett. Új állomáshelyén az ízeltlábúak helyett nagyméretű, kézzel készített bábokat állított csatasorba, ezzel pedig egy új korszak vette kezdetét pályafutásában és a bábfilm készítésben egyaránt.
Ladislaw Starewicz, azaz a Bogár Idomár, 1965-ben hunyt el, 82 éves korában.
