Milyen az, amikor valaki még a karrierje csúcspontjára sem emlékszik, mert annyira be van állva? Hihetetlennek tűnik, de ez megtörtént a baseball-ligában a hetvenes években. A Pittsburgh játékosának, Dock Ellis-nek a története több mint szokatlan. Ámbár ha megkapargatjuk a felszínt, kiderül, hogy az egész korszak fura volt.
A korszakról
A legendás Dolphins játékos, Larry Csonka egy interjúban a fiatalok védelmére kelt. (Igen, jól olvasod, az NFL egyik legendás játékosa magyar származású volt). Csonka szerint képmutatás ahogy a fiatalokkal bánnak, mert az ő idejében (’70-es évek) sokkal durvább dolgok felett hunytak szemet a ligák és a média. Arról nem is beszélve, hogy nem lapult mindenkinek a zsebében egy kamera, közvetlen kapcsolattal a világhálóval.
Annyi bizonyos, hogy egy világ lezárult, legkésőbb a nyolcvanas években. Túl sok pénz, kamera és menedzser került mindenhova. Volt valami vad romantikája és veszélye a hetvenes éveknek. Ez nem nosztalgiázás, tényleg így volt. Amerikában Európához képest nagyon sok doppingszernek minősülő teljesítményfokozót elnéztek a játékosoknak. Nem volt olyan szintű vizsgálat, mint az öreg kontinens csapatainál. Nem hívtak minden verekedéshez pszichiátert. Ha egy edzőt megrángattak, olykor ő is visszaütött, nem lett belőle világraszóló skandalum.
Idéntől az Államokban legális az NBA-ben a marihuánafogyasztás. Nem számít drognak. Ez kétségkívül ott is nagy változás, ha azt vesszük alapul, hogy mekkora botrányt keltett, amikor Michael Phelps Jay-Z bulijában beleszívott egy jointba, de Chris Webber is tudna mesélni.
Az NBA mindig is egy feszesen vezetett liga volt, az NFL volt a legnépszerűbb, azonban köztudottan a hokiban és a baseballban az idők folyamán nagyon sok őrült figura vert tanyát. A baseball történetében meg kimondottan, ami rendszerint a közbeszéd tárgyát képezi. Kezdve azzal, hogy a játékosok tényleg gyakran keverednek tömegverekedésbe, és (bár illegális) köpködik is egymást. A labda -és ütőnyalogatás rítusaiba most bele sem megyek.
A ’70-es években a Pittsburgh Pirates az egyik legvadabb csapat hírében állt, de még abból is kirítt Dock Ellis,
akire nehéz szavakat találni. Druglord, hirtelen ez jutott csak eszembe. Amerikában Mr. No-no nak hívták.
Ennek több oka is van. Az egyik persze az, hogy mire nem mondott nemet. Hát semmire.
Ez egy ilyen korszak volt. A pittsburghi kalózok ittak. A liga is piált. A Pittsburgh menedzsere, Murtaugh, több alkalommal is arra kérte a csapat buszsofőrjét, hogy szándékosan tévedjen el a repülőtér felé vezető úton, így kevesebb időt hagyva játékosainak a lounge bárban. A szállodákban baseball-labdákat adott a liftkezelőknek, és arra bíztatta őket, hogy kérjenek autogramot azoktól a játékosoktól, akik hajnali 3 óra után érkeznek be. A labdák ritkán voltak üresek.
Ellis elmondása szerint a pályafutása legfélelmetesebb pillanata az volt, amikor egy 1973-as meccsen józanul próbált pályára lépni. A játék előtti bemelegítések során nem tudta újra megismételni a megszokott dobótechnikáját. Ellis ezért visszament a szekrényéhez, majd fél liter forró kávéval leöblített egy kis amfetamint, hogy „pattanjanak” – azaz szokásosnál gyorsabban oldódjanak fel, ezt követően visszatért a pályára. Ellis több interjúban is elmondta, hogy szerinte a liga 80%-a használt amfetamint, benzedrine-t, bármit, ami pörget. Sőt, olyannyira nyílt titoknak számított, hogy bár elvileg illegális volt, ha épp kifogytak, néha egymástól kértek. És kaptak is.
Az egyetlen kifejezés és annak jelentése, amit tudni érdemes Ellis rekordjával kapcsolatban, az a no hitter game. Itt arról van szó, amikor a másik csapatnak nem jegyeztek fel érvényes ütést, tehát nem volt olyan, hogy az ütőjátékos el is ütötte a labdát, majd biztonságban beért a bázisra. Ez azért nagyon ritka.
A nagy nap
A meccsig való eljutás részletei majdnem annyira szórakoztatóak, mint ami a mérkőzésen történt. Ellis elmondása szerint két nappal a meccs előtt elment egy barátjához Los Angelesbe bulizni. L.A. hetvenes évek legeleje, „Ez volt a Love Child időszak. A hippie-yippie. Bárhová mentél savba botlottál. És én mindig bárhová mentem.” – mondta erről a humoránál lévő Ellis.
Az este talán még a szokásosnál is jobban sikerült, Ellis is megcsúszott rendesen. Olyannyira, hogy elvesztette a téridő-érzékelését. Egy nap totál kiesett neki. A meccs napján felébredt, arra gondolván, hogy minden okés, csak másnap kell pályára lépnie, így délben még benyalt egy adag bélyeget, azonban két órával később jött a hír, miszerint már javában a stadionban kéne lennie.
Jobb, ha innen őt magát idézzük a pontosság kedvéért.
„Los Angelesben voltam, a csapat pedig San Diegóban játszott, de erről én mit sem sejtettem. LSD-t szedtem… Azt hittem szabadnapom van, ezért volt bennem… Egy napot vesztettem. Péntek van, mondta a barátom barátnője, szerintem (még) csütörtök van. A lány mutatja az aznapi, pénteki újságot, azt mondja: „Dock, ma pályára lépsz.”… 12 órakor (délben) vettem be a savat. 14:00-kor mondta el. 15:00-kor értem el a gépet. 16:30 körül érkeztem a stadionba. A meccs 18:05-kor már javában zajlott.”
„greenies, bennies”
„Amint megérkeztem, bevettem egy zöldet [Dexamyl] és még néhány bennit [Benzedrine], mert ez rutinom része volt. Automatikus módon, gondolkodás nélkül, elfelejtve, hogy benyaltam a savat is még aznap.”
Az, hogy Ellis-nek ilyen állapotban is sikerült eljutnia egyik pontból a másikba, az már önmagában csoda, de ami szinte hihetetlen, hogy végül sikerült egy kilenc játékrészes no hittert dobnia annak ellenére, hogy – mint mondta – képtelen volt rendesen fókuszálni.
„A negyedik játékrészben az az őrült ötletem támadt, hogy Richard Nixon a hazai játékbíró, beöltözött, mert megteheti. Aztán esküszöm, hogy láttam Jimi Hendrixet a közönség soraiban, de ezeket ki tudtam zárni. Nyugi, mondom, ezt csak képzeled, semmi gond. […] A fő baj az volt, hogy képtelen voltam rendesen fókuszálni. Néha kicsi volt a labda, néha pedig nagy, néha láttam az elkapót, néha nem. Addig rágtam a rágómat, amíg porrá nem lett. Azt mondják, három-négy pályára lépő lehetőségem volt. Emlékszem, hogy kiugrottam egy labda útjából, amit a vonalvezetésnek hittem. Ugrottam, de a labdát nem találták el erősen, és soha nem ért el hozzám. […] Csak a játék foszlányaira emlékszem. Eufóriaérzésem volt.”
A Pirates végül 2-0-ra megnyerte a meccset, Ellis nyolc ütésnél játszott szerepet. Ez volt Ellisnek, kora egyik legjobb dobójának karrierje csúcspontja, és egyben az egyik legnagyobb eredménye.
Másnap, amikor Curt Gowdy interjút készített vele a TV-ben, „Még mindig meg voltam töltve.” – nyilatkozta Ellis. Két nappal később lejött. Utána saját bevallása szerint soha többet nem játszott beállva.
Ellis állításának valódiságát ma már lehetetlen megállapítani. 14 évet várt, hogy először megossza a történetet, amit néhány riporter rögvest kétségbe is vont. Az HBO néma és hiányos felvételén Ellis szórványosan megcsúszik és megbotlik a labda követése során. Egy dobásnál meg eltalálta a Padres középpályását, Ivan Murrellt. Ezek azért gyanús jelek. A Pittsburghi kalózok gyanították, hogy Ellis csinált valamit, de nem voltak teljesen biztosak benne, mert a dobó „mindig egy kicsit hülyén viselkedett.” – ahogy egy csapattársa emlékezett vissza. Az MLB soha nem tette közzé a játék teljes felvételét; csak töredékei elérhetők nyilvános megtekintésre, amint azt a 2014-es No No: A Documentary című dokumentumfilm is bemutatta.
Ellis közeli barátja, Scipio Spinks, a Houston Astros dobója, azonban azt állítja, nincs kétsége afelől, hogy Ellis igazat mondott LSD-használatával kapcsolatban. Spink sejtelmesen megjegyezte: „Ez csak a jéghegy csúcsa, ez csak az, amit Ellis el mer mesélni.”
Dock Ellis, a problémás eset
„Mindannyiunknak rendelkeznie kell egóval, hogy baseballjátékosok legyünk.” – Dock Ellis.
Dock Ellis kapott hideget-meleget, de inkább hideget a helyi sajtótól. „Minden idők legnépszerűbb problémája.” – egyszer így jellemezte a helyi sajtó. Másszor meg úgy, hogy, mint „minden idők legnépszerűtlenebb kalóza.” – utalás a Pittsburgh Pirates névre, ahol játszott. Könyvében Ellis elmondta, hogy rendszeresen kapott halálos fenyegetéseket, az viszont biztos, hogy felgyújtották többször is az aktuális autóját. Ez karmikus is lehet, mert Ellis-t még pályája elején letartóztatták autólopás miatt, közvetlenül azelőtt, hogy 1964-ben szerződést kötött a Pirates-szel. Azzal kezdte pályáját, hogy a csapat őrizetébe került. Szép nyitás egy új helyen.
Mindazonáltal egy elképesztő történet az övé, amely egy hihetetlen karrierhez és élethez kapcsolódik – amelyet sajnos kissé beárnyékol Ellis nonkonformista hozzáállása. Egy alkalommal, már az Athletics tagjaként ’77-ben a meccslapot, melyet mindenkinek ki kellett töltenie, elégette az öltözőben, ezzel beindítva a tűzjelző permetezőit, mindenki nagy örömére. Bowie Kuhn biztosnak pedig többször kellett szólnia ’73-ban, hogy ne viseljen hajcsavarót a pályán. Erre Ellis azt felelte, hogy a hajcsavarókat azért hordta, hogy izzadtság gyöngyözzön a haja végén, amivel spitballokat dobált (spitball amikor ráköpnek vagy zsírozzák a labda egyik felét, hogy másképp repüljön). Ez az izzadtsággal labdát nyálazó figura ugyanaz a Dock Ellis, akit a baseball Muhammad Alijának is hívtak 12 éves pályafutása alatt.
Egyszer úgy nyitott egy játékot, hogy szándékosan megdobott három (valójában ötöt, csak kettőt nem talált el) Cincinnati Red-ütőjékost, mire persze azonnal leléptették, eltiltáshegyek. Szintén ő az, akit egy biztonsági őr lepaprikaspray-zett, miután késve érkezett és az őr nem engedte be igazoltatás nélkül a Riverfront Stadionba; akit egyszer az akkori Pirates menedzsere, Danny Murtaugh is kihívott verekedésre egy csapattalálkozón.
Ellis a több volt egyszerű őrült karakternél, igazi fekete lófigura volt, aki meccseket döntött el.
A siker egyik oldala a vereség
„A győzelemmel foglalkoztam, ittam és ünnepeltem. És amikor megküzdöttem a vereséggel, ittam és felejtettem.” Ellis azt is mondta: „Beteg voltam, ember. Féltem a sikertől és féltem a kudarctól. Állandó nyomás alatt álltam.”
A pályán kívül Ellis megelőzte korát. Kiállt a fekete játékosok jogaiért a baseballban, és gyakran támadta a sportot intézményesített rasszizmusa miatt, és előőrse volt a free agent rendszernek. Nyíltan beszélt a kábítószerrel való se veled-se nélküled kapcsolatáról és az MLB-ben amfetaminok – (az úgynevezett „greenies”) – elterjedéséről is ő beszélt először egyenesen. A baseball után terápiára járt, kijózanodott, és kábítószerfüggők tanácsadójaként kezdett új életet azzal a céllal, hogy segítsen a raboknak megszabadulni a függőségeiktől.
Két nyarat egy pennsylvaniai börtönben és rehabilitációs központban töltött, meglátogatta a foglyokat, kosárlabdázott és hajlakkot vitt nekik, mert az idősebb rabok még mindig zsírt használtak.
Ellis 2008-ban, 63 évesen májzsugorodásban halt meg, de öröksége tovább él. Popkulturális ikonná vált, nem sok baseballjátékos mondhatja el, hogy egy tucat szám foglalkozik vele.
Barbara Manning (S.F. Seals): Dock Ellis
Todd Snider: America’s Favorite Pastime
Blazo: Dock Ellis (ft. The 49ers)
Lotion: Dock Ellis
Ha utálsz cikkeket olvasni, de szeretsz énekelni, ebben a számban elmondják az egész sztorit rímekben énekelve, és még jó szám is.
Chuck Brodsky: Dock Ellis’ No-No
Itt pedig az egész sztori animációban:
No Mas Presents: Dock Ellis & The LSD No-No by James Blagden
