Eredetileg ez a cikk egy rövid könyvajánlónak indult Carlos Castaneda Don Juan tanításai és további művei kapcsán. Azonban az elmúlt harminc év során kibontakozó spiri-biznisz, valamint maga Castaneda ellentmondásos és rejtélyes személyisége arra késztetett bennünket, hogy mélyebbre ássunk – egészen a jaki indiánok és a szekták világáig. A huszadik század végén ugyanis sokkal több, sokkal mélyebb titokra derült fény vele kapcsolatban, mint amit könyveiben megosztott. Író volt vagy sámán? Netán egyfajta sámáníró? Talán ő maga sem tudta igazán. Hogyan is tudhatnánk hát mi? Induljunk el együtt ezen az izgalmas ösvényen, és próbáljuk megérteni, mi rejtőzik a fumito és mescalito ködén túl.
Carlos Castaneda amerikai antropológus és író, akit gyakran a mágikus realizmus egyik nagymestereként emlegetnek. 1968-ban jelentette meg első könyvét, amelyben a közép-amerikai jaki sámán, Juan Matus titkos beavatásait és tanításait örökítette meg, az ősi tolték szellemi hagyományok értelmében. Ezt követően még tizenegy kötetben dolgozta fel Don Juan Matus tanításait.
Míg kezdetben sokan tényirodalomként fogadták el Castaneda munkáit, az általa leírt terepmunkát ma már többnyire fikciónak tekintik. Ennek ellenére könyvei a mai napig rendkívül népszerűek: haláláig, 1998-ig több mint nyolcmillió példányban keltek el, 17 nyelven.
A legnagyobb kérdés, amely Castaneda művei körül feszül, hogy vajon irodalomról van szó, vagy valóban egy hiteles, személyesen átélt beavatásról. Netán félreértelmezte, eltérítette vagy önkényesen alakította az átadott tudást? Avagy valóban a tiszta forrást közvetítette? A következőkben ezeknek a kérdéseknek járunk utána.
Ne feledjük amit Don Juan mondot: „Nincs itt semmi mitikus. A sámánok lényeglátók, gyakorlatias józan lények. Azért nehéz felfogni, amit mondanak, mert egy másik megismerési rendszerből származnak”
Fura mód Castaneda korai éveiről több biztos információ áll rendelkezésre, mint arról az időszakról, amikor már hírnevet szerzett.
A hivatalos születési nyilvántartás szerint Carlos Castaneda eredeti neve Carlos César Salvador Arana volt, és 1925. december 25-én született a perui Cajamarcában. Ezt az adatot a bevándorlási nyilvántartások is megerősítik, amelyek szintén ezt a születési időpontot és helyszínt tüntetik fel.
A Castaneda-történet egyik sajátos vonása, hogy szinte minden szereplő nevet változtatott – furcsa, ám következetes módon. Maga Castaneda is egész életében kerülte a nyilvánosságot.
Érdemes megjegyezni, hogy a név nem egyedi: három ismert Carlos Castaneda is létezik. Az egyik a híres antropológus és író, akiről ez a cikk szól, a másik egy történész, a harmadik pedig egy guatemalai labdarúgó. Castaneda maga is használta édesanyja vezetéknevét, így olykor Carlos Arana néven is említik.
Castaneda 1951-ben költözött az Egyesült Államokba, és alig hat évvel később, 1957. június 21-én megkapta az amerikai állampolgárságot. Ma ez már nem megy ilyen gyorsan.
Tanulmányait pszichológia szakon kezdte, majd érdeklődése a kulturális antropológia felé fordult. Végül a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA) szerzett doktori fokozatot, ami nagyban hozzájárult művei hitelességének látszatához és akadémiai elfogadottságához. 1955 és 1959 között a Los Angeles Community College hallgatója volt, ahol kiváló eredménnyel szerezte meg pszichológia alapszakos diplomáját. 1959-től az UCLA-n folytatta tanulmányait antropológia szakon, ahol 1962-ben megszerezte a Bachelor of Arts (BA) fokozatot, majd 1972-ben doktori (PhD) címet.
Castaneda első három könyvét – Don Juan tanításai, Másik világ kapujában (A Separate Reality) és Ixtláni utazás – még antropológia hallgatóként írta az UCLA-n. Ez kulcsfontosságú tény, hiszen ezek az írások jelentették az első mérföldkövet, az alapot, amelyre később egész életműve épült. Maga Castaneda kezdetben azt állította, hogy ezek a könyvek egyetemi kutatásain alapuló néprajzi beszámolók, amelyek dokumentálják, hogyan tanult egy hagyományos sámán – egy brujo, vagyis „a tudás embere” –, név szerint don Juan Matus mellett. Don Juant egy észak-mexikói jaki indiánként azonosította, akitől saját elmondása szerint beavatást nyert az ősi tudásba.
A művek valódiságát azonban az idők során egyre többen kérdőjelezték meg, és mára a tudományos közösség jelentős része fikciónak tekinti azokat. Ennek ellenére Castaneda e könyvek alapján szerezte meg alapképzési és doktori fokozatát az UCLA-n.
1974-ben jelent meg negyedik könyve, a Mesék az erőről – Don Juan varázslatai (Tales of Power), amely don Juannal töltött tanulóéveinek lezárását mutatta be. Bár munkásságát egyre több bírálat érte, és hitelességét sokan megkérdőjelezték, Castaneda továbbra is rendkívül népszerű maradt az olvasók körében. Későbbi publikációi tovább bővítették a don Juannal való képzéséről alkotott narratívát, és újabb aspektusokat tártak fel az általa közvetített tanításokból.
Szinkretizmus, sámánizmus
Ebben a cikkben elkerülhetetlen, hogy érintsünk néhány vallás- és kultúrtörténeti kérdést, hiszen ezek új nézőpontokat nyithatnak meg Castaneda munkásságának értelmezésében. Egy tágabb történelmi és spirituális kontextus sok mindent más megvilágításba helyezhet, különösen azok számára, akik elmélyültek Castaneda tanításaiban. Nekik kifejezetten ajánlom a Karib-térség, valamint Közép- és Dél-Amerika őslakos kultúráinak történetének tanulmányozását.
A dél-amerikai sámánisztikus hagyomány rendkívül rugalmas és eklektikus, gyakorlati megvalósításában pedig jelentős eltéréseket mutat. Európai szemmel ez olykor kaotikusnak tűnhet, hiszen nincs szigorú ortodoxia, nincsenek kanonizált szent szövegek, és nincs egy központi hatóság, amely irányítaná vagy szabályozná a vallási rendszert. Ehelyett folyamatosan alkalmazkodott, különböző kultúrák elemeit magába szívva, azokat saját világképéhez igazítva.
Fontos megérteni, hogy mindenki a saját kulturális és spirituális rendszeréből kiindulva szemléli a világot. A nyugati vallásokra jellemző az intézményesülés és a skolasztikus gondolkodás: pontos dogmatikai rendszerek alakultak ki, ám ezek az intézményes struktúrák idővel merevvé váltak. Az intézmények nemcsak a vallási közösségek szervezésére szolgáltak, hanem egyfajta hatalmi központokká is váltak, amelyeket rendszeresen befolyásolt az aktuális politikai hatalom.
A buddhizmus már egy lazább struktúrát képvisel, amely bizonyos irányzataiban – például a zenben – mégsem nélkülözi a precíz és követhető átadási vonalakat. Dél-Amerikában azonban ez a fajta formális rendszer nem tudott kialakulni. Részben azért, mert a gyarmatosítás időszakában az őslakos vallási hagyományokat üldözték, így gyakran titokban kellett továbbadni a tudást. Castaneda pontosan ebbe a bizonytalanságba, ebbe a strukturálatlan hagyományba lépett be. Ahogyan a mondás tartja: a messziről jött ember azt mond, amit akar – és egy olyan világban, ahol nincsenek rögzített dogmák vagy ellenőrizhető források, könnyű egy személyes mitológiát felépíteni.
Mindezek az összefüggések nem újdonságok, és mások is felismerték őket. Nemrég például Kassai Lajos, a híres lovasíjász és barátai is beszélgettek a sámánisztikus rendszerek megfoghatatlanságáról, valamint a spirituális hagyományok hitelességének kérdéseiről.
A Sámán, a Guru és a Pásztor beszélgetése | Nehezen vonszolja magát a sáska
Santería, vudu, palo, kandomblé, valamint az őslakos indián sámánok hagyományai sokak számára távoli, marginális jelenségeknek tűnhetnek – olyan egzotikus praktikáknak, amelyeket „handabandázó” bennszülöttek űznek a dzsungel mélyén. A valóság azonban ennél jóval összetettebb: ezek a spirituális rendszerek mélyen beágyazódtak Közép- és Dél-Amerika kulturális és vallási életébe, és hatásuk óriási.
Amikor a katolikus egyház büszkén hangoztatja, hogy milyen hatalmas a hívei száma ezen a kontinensen, mindig elmosolyodom – hiszen a statisztikai adatok mögött egy sokkal árnyaltabb valóság húzódik meg. A lakosság jelentős része, sőt, talán még a fele is – ami több száz millió embert jelent – nem kizárólagosan a keresztény hitelveket követi. Vallási életük sokszor szinkretikus, vagyis a katolicizmus és az ősi, törzsi hiedelmek sajátos keveréke. Gyakran babonás világszemléletükben a keresztény szimbólumok mellett sámánisztikus elemek, ősi rituálék és olykor egészen szélsőséges spirituális gyakorlatok is megjelennek.
És mindez még csak a kezdet: a transzállapotokat előidéző rítusok, a pszichoaktív szerek használata és a hipnotikus révülések évszázadok óta a dél-amerikai spirituális hagyományok szerves részei.
Az újkori rabszolgatartók – főként a spanyolok, portugálok és franciák – formálisan engedélyezték afrikai és indián rabszolgáik számára ősi hitük gyakorlását, ám ezzel párhuzamosan megkeresztelték őket, és kötelezővé tették számukra a templomlátogatást. Az őslakos és afrikai spirituális rituálékat kezdetben csupán ártalmatlan szórakozásnak, tánccal és énekkel kísért játékos hagyománynak tekintették. Nem számoltak azzal, hogy e kettős vallásgyakorlat hosszú távon egy új, sajátos vallási szintézishez vezet.
Így született meg a szinkretizmus, amely a nyugat-afrikai joruba vallás, a katolicizmus és a spiritizmus elemeinek keveredésével alakult ki. Ennek eredményeként jött létre a santería, valamint a hozzá hasonló vallási rendszerek, mint a palo és a vudu.
Ezek a szinkretikus vallások nem rendelkeznek központi egyházi hatósággal, amely egységes szabályok szerint irányítaná őket. A gyakorlatok és rítusok jelentős eltéréseket mutatnak, attól függően, hogy az adott közösség milyen hagyományokat örökített tovább. A santería követőit creyentes-ként, azaz „hívőkként” ismerik, és vallási életükben a katolikus szentek kultusza gyakran egybeolvad az afrikai ősszellemek tiszteletével.
A 20. század közepére egyre erősebbé vált a kapcsolat a santería és más nyugat-afrikai, valamint amerikai spirituális hagyományok között. A haiti vudu, a brazil candomblé és az őslakos indiánok vallási rendszerei fokozatosan hatottak egymásra, egyfajta spirituális hálót alkotva a kontinens különböző részein.
Maga Sánta Őz, a híres sziú sámán is megjegyzi írásaiban (cikkünk róla ITT), hogy népük az elvonulásaikhoz eredetileg sem füvet, sem meszkalint nem használt – ezek a gyakorlatok délebbről, jórészt a 20. század elején terjedtek el az észak-amerikai törzsek között. Bár ezeknek a szereknek a fogyasztása ma már legtöbb helyen illegális, a peyotisták, vagyis azok a bennszülött amerikaiak, akik a peyotl kaktusz révületkeltő hatását vallási célokra használják, kivételt képeznek. A Bennszülött Amerikai Egyház (Native American Church), amelyet Quanah Parker komancs vezető alapított 1885-ben, jogi védelmet élvez, és tagjai a mai napig használhatják a peyotl-t spirituális szertartásaikon.
Érdemes megjegyezni, hogy a katolicizmus is mélyen beépült ezekbe az ősi vallási hagyományokba. A jaki indiánok például büszkén vallják magukat katolikusnak, ugyanakkor nem riadnak vissza attól sem, hogy a peyotl révén kapcsolatba lépjenek az ősi szellemekkel. Ez az egyfajta kettős vallásosság a szinkretizmus egyik leglátványosabb példája. Egy bajor katolikus szemében mindez pogány rítusnak és bálványimádásnak tűnhetne.
Ezek a számunkra kevéssé ismert vallási rendszerek valójában sokkal szélesebb körben hatnak, mint gondolnánk – követőik száma meghaladja egész Európa összlakosságát. Olyan titkos hálózatokról van szó, amelyek nemcsak a spirituális életet, hanem az aktuálpolitikát is befolyásolják. Nem véletlen, hogy még Fidel Castro Kubája vagy más, látszólag ateista baloldali és jobboldali dél-amerikai vezetők is inkább távol maradtak ettől a „darázsfészektől”, semhogy megpróbáljanak rendet tenni benne.
Ezeknek a rendszereknek kifinomult kozmológiájuk van, és a hipnózis, manipuláció, valamint a tudatállapot-módosító technikák mesteri szintű ismerői. A rítusok és főzetek titkait nem adják ki könnyen, így nehezen hihető, hogy Castaneda valódi mély beavatást kapott volna. Ha mégis így történt, miért nem vett részt a jakik vagy vicsolok (huicholok) kulturális örökségének megmentésében, amikor az 1960–70-es években ez égető kérdés volt? Ha pedig tényleges beavatást nyert, miért nem vitte tovább a vonalat? Egy valódi beavatott számára ez nem csupán lehetőség, hanem kötelesség is lett volna.
Castaneda könyveinek olvasói két nagy táborra oszthatók: vannak, akiket valóban a sámánok filozófiája
és spirituális világa érdekel, míg másokat inkább a pszichoaktív szerek – a meszkalin, a varázsgombák
vagy a Datura (csattanó maszlag) – hatásai és az ezekkel való utazások izgatnak.
Kétségtelen, hogy Castaneda az egyik első szerző volt, aki részletesen beszámolt e szerek használatáról és hatásairól, azonban lényeges különbség van a hagyományos és a modern alkalmazás között. Az őslakos közösségekben ezek a növények nem pusztán tudatmódosító szerek, hanem szakrális eszközök, amelyeket szigorú rituálék keretében használnak – és nem javasolják mindenkinek. Maga Don Juan is hangsúlyozza, hogy a szerek „elutasíthatják” az arra nem alkalmas személyeket. Hitük szerint e növények nem csupán kémiai hatást fejtenek ki, hanem egyfajta szellemi entitással való kapcsolatot tesznek lehetővé.
Nemrég a hírekben is szerepelt, hogy Béres Anett, Sáfrány Emesével (Aleska Diamond) egy spirituális szeánszon vettek részt, aminek része volt, hogy ayahuasca- vagy peyotl főzetet ittak. Béres Anett később arról számolt be, hogy súlyos hallucinációi támadtak, eltörte a lábát, és úgy érezte, hogy magát az ördögöt látta.
Ez tökéletes példája annak, hogy az európai ember számára ez sokszor csupán egy hétvégi spirituális kaland, amelynek semmilyen kulturális vagy vallási kapcsolódása nincs a valódi hagyományokhoz. Akik ezeket a szertartásokat nyugatiak számára elérhetővé teszik, gyakran sarlatánok, hiszen a valódi mesterek nem adnák ki ezeket a tudásokat a beavatatlanoknak.
Ahhoz, hogy megértsük az őskori sámánok farmakológiai kifinomultságát, először el kell fogadnunk, hogy ez nem pusztán növényhasználat, hanem egy teljes vallási rendszer szerves része. Az őslakosok hosszú évszázadokon át kísérletezték ki a különböző növények hatásait, mély figyelemmel és alázattal közelítve hozzájuk. A hagyományos sámánok (brujos) soha nem írták volna le ezeket a titkokat – a tudás továbbadása mindig szóbeli és személyes beavatás révén történt. Ezért is vetődik fel a kérdés: ha Castaneda valóban beavatást nyert, miért osztotta meg ezt a tudást ilyen formában? Egy hiteles brujo soha nem írt volna könyveket ezekről a rítusokról, mivel a szellemi tanítások kizárólag beavatottaknak szólnak.
Ez a hosszú kultúrantropológiai bevezetés nem véletlenül volt szükséges. Bár kétségtelen, hogy Carlos Castaneda tehetséges író volt, szakmai szempontból rendkívül kockázatos játékot játszott. A tudományos világ számára különösen problémás, hogy a munkássága miatt más sámánok később talán már egyetlen komoly kutatóval sem álltak szóba – félve attól, hogy tudásuk félreértelmezés vagy szenzációhajhászás áldozatává válik.
Arról nincs biztos adat, hogy Castaneda pontosan merre járt, milyen terepmunkát végzett, és kikkel találkozott. Azonban A végtelen aktív oldala című könyvének elején maga is részletesen ír arról, milyen nehéz valódi kapcsolatba kerülni egy sámánnal, és hogy mennyi csaló próbálja kihasználni a kíváncsiskodók keresését. Egy ponton megemlíti, hogy volt olyan kollégája, aki tíz éven keresztül sem tudott igazán mély kapcsolatot kialakítani a sámánokkal. Lehet, hogy ez a „kolléga” maga Castaneda volt?
Több lehetőség is felmerül. Elképzelhető, hogy Castaneda hosszú keresés után végül mégis találkozott egy Don Juan szerű alakkal, aki végül lepattintotta – és mivel nem akart üres kézzel visszatérni, egyszerűen maga rakott össze egy történetet. Az is lehet, hogy valóban beavatták, de megbukott a próbákon, és ezért nem fogadták be igazán. Az első könyv alapján ez a forgatókönyv sem kizárt. Ezekre a kérdésekre azonban nem kapunk egyértelmű választ.
Ami viszont igazán feltűnő Castaneda könyveiben, az a jakik kultúrájának teljes háttérbe szorulása. Ha valóban kultúrantropológus lett volna, és nem pusztán író, akkor elvárható lett volna, hogy legalább részletesen dokumentálja a jakik történetét, vallási és társadalmi rendszereit. Ehelyett azonban inkább egy személyes utazásra és misztikus tanításokra helyezte a hangsúlyt.
Ha Castaneda tudományos szempontból akarta volna hitelesíteni a könyveit, elengedhetetlen
lett volna, hogy részletesen bemutassa a jakik kulturális és történelmi hátterét.
Jaki-tekert történelem
Az azték civilizáció vallási és társadalmi berendezkedése nem egyetlen forrásból ered, hanem korábbi kultúrák hatására épült ki. Az olmékok, akik az egyik legősibb ismert mezoamerikai civilizációt alkották, jelentős mértékben befolyásolták az aztékok hiedelemvilágát és társadalmi rendszereit. Később a harciasabb szellemű toltékok öröksége is beépült ebbe a struktúrába, amely a katonai szervezettségben és a hatalmi hierarchia kialakulásában játszott kulcsszerepet.
Hasonló kulturális különbségek figyelhetők meg a jakik és a vicsolok (huicholok) között is. A jakik inkább a tolték hagyományokhoz köthetők, harciasabb, ellenállóbb népcsoportként ismerték őket, míg a vicsolok inkább békés, gyógyítói és spirituális szerepben tűntek ki. Castaneda ezt mosta egybe. A vicsolok eredete kevésbé tisztázott, és valószínűleg több, egymással rokonságban álló népcsoport összeolvadásából alakult ki.
A toltékok Közép-Amerika egyik jelentős őslakos népcsoportja voltak, akik kulturális és katonai hagyományaikkal mély nyomot hagytak a térség történelmében. Mai leszármazottaik közé tartoznak a Salvadorban élő pipil indiánok, akik őseik nyelvét és hagyományait igyekeznek megőrizni, noha mára számuk drámaian lecsökkent. Jelenleg mindössze körülbelül 11 ezer pipil él Salvadorban, és közülük csupán 500-an beszélik anyanyelvüket. Ennek legfőbb oka az 1932-es La Matanza nevű népirtás, amely a salvadori hadsereg brutális megtorlásának következménye volt. A vérengzés során mintegy 30 ezer, többségében pipil származású földművest gyilkoltak meg, miután támogatták a Farabundo Martí vezette nyugat-salvadori felkelést.
Az egész toltékozás és jakizás nemcsak egy történetmesélési technika, hanem egy tudatosan alkalmazott módszer is. A recept egyszerű: végy egy távoli, a történelem homályába vesző kultúrát, keverd össze egy másikkal, szórj bele egy csipetnyi buddhizmust, majd fűszerezd meg néhány ismerősnek hangzó görög filozófus félmondataival. Ha ez megvan, akkor kezdj el az ő nevükben prédikálni – hiszen ki tudná ezt az egészet ellenőrizni?
A kulcs a titokzatosság: az így létrehozott spirituális rendszernek rejtettnek, elérhetetlennek és misztikusnak kell lennie. Minél nehezebb hozzáférni az „ősi tudáshoz”, annál hitelesebbnek tűnik az, aki állítólag birtokolja. És mivel ezek a törzsi kultúrák soha nem voltak olyan helyzetben, hogy saját történelmüket megfelelően dokumentálják, vagy jogi eszközökkel védjék örökségüket, bárki szabadon újraírhatta azokat – úgy, ahogy éppen a saját narratívájába illett.
A 20. század közepén ezeknek a törzseknek nemcsak a kulturális önrendelkezésük volt korlátozott, hanem alapvető jogaik érvényesítése is kihívást jelentett.
Bár Castaneda műveiben nem sok érdemi információt találunk a jakikról, ebben a cikkben nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül. A jakik történelme ugyanis nemcsak egy ősi kultúra szellemi hagyatékát őrzi, hanem egy rendkívül bátor nép fél évezredes harcát is. Nem véletlen, hogy Castaneda könyveiben Don Juan Matus gyakran hivatkozik a jakikra harcos népként. Ők valóban azok voltak – és éppen ez az eltökéltségük tette lehetővé, hogy a spanyol hódítás ellen évszázadokon át kitartsanak.
A jaki nyelv, más néven yoem noki, az uto-azték nyelvcsaládhoz tartozik. Ma körülbelül 16 000 ember beszéli, főként Mexikóban, Sonora és Sinaloa államokban, valamint az Egyesült Államokban, Arizonában. A beszélők túlnyomó többsége – mintegy 15 000 fő – Mexikóban él, míg az Egyesült Államokban körülbelül 1000 ember használja aktívan ezt az ősi nyelvet.
Hogy érzékeljük, milyen hatalmas nép voltak egykoron: egyetlen csatában közel 5000 jaki harcos esett el. Mára a teljes populáció csupán 16 000 főre zsugorodott. Ez a drasztikus csökkenés nem csupán a háborúk és üldöztetések következménye, hanem a kulturális asszimiláció, a földfoglalások és az elnyomás összetett hatásainak eredménye is.
Ahhoz, hogy megértsük az amerikai kontinens történelmét és annak rétegeit, fontos felismernünk egy gyakran elhallgatott igazságot: az Egyesült Államokban történelmi sebeiket (amúgy jogosan) nyalogató spanyolok és mexikóiak ugyanolyan népirtásokat hajtottak végre, mint az angol gyarmatosítók. Az őslakos népek sorsa nem csupán az észak-amerikai brit és francia telepesek keze nyomán pecsételődött meg, hanem a spanyol és mexikói hatalomváltások során is sorra vesztették el földjeiket, nyelvüket és kulturális önrendelkezésüket.
A jakik harca az őshonos területeikért majdnem 400 éven át tartott.
A földjükért és szabadságukért folytatott harcuk története az amerikai
kontinens egyik leghosszabb és legkitartóbb ellenállási mozgalma.
A spanyol konkvisztádorok először 1533-ban találkoztak a jakikkal, amikor egy spanyol sereg behatolt a területükre. A legenda szerint a jakik harcosai a nagy síkságon álltak fel csatasorba, és vezetőjük, egy idős ember, egy vonalat húzott a földre. Ezt a vonalat átlépve a spanyolok háborút kockáztattak. Természetesen átlépték – hiszen nekik aranyat és kincseket kellett keresniük. A konfliktus elkerülhetetlen volt.
Ironikus módon a jakikat talán épp az mentette meg a spanyol hódítók korai inváziójától és népirtásától, hogy területükön nem voltak jelentős nemesfémbányák, sem arany, sem ezüst. Ez azt jelentette, hogy a spanyolok számára nem voltak annyira értékesek, mint például az aztékok vagy az inkák, akiket gazdasági és politikai megfontolásból gyorsan igáztak le. Ennek ellenére a jakik minden nagyjából 50 évben újabb és újabb harcokat vívtak az idegen hatalmak ellen, miközben a spanyolok, majd később a mexikói kormány egyre inkább bekerítette őket. A háborúkban a spanyol és mexikói hatóságok által elkövetett kegyetlenkedések felsorolása külön cikket érdemelne, de néhány dokumentált eset jól mutatja, milyen brutálisan próbálták megtörni a jakik ellenállását.
Az egyik jól dokumentált atrocitás 1868-ban történt, amikor a mexikói hadsereg 150 jakit – köztük nőket és gyermekeket is – égetett halálra egy templomban. A megtorlás célja egyértelmű volt: elrettenteni a népet a további lázadásoktól.
1908-ban pedig – még óvatos becslések szerint is – legalább 5000 elfogott jakit adtak el rabszolgának. Egy egészen különös adat is fennmaradt: az eladott jaki nőket húsz éven keresztül nem engedték indiánokkal házasodni. Ehelyett kínai rabszolgákkal telepítették össze őket, mivel az Egyesült Államokban és Mexikóban ebben az időszakban jelentős számú kínai munkás és rabszolga is élt. Ennek eredményeként a jakik között kialakult egy különleges, ritka kínai-indián vérvonal, amely még ma is létezik.
A jakik ellenállása egészen 1927-ig tartott, amikor a mexikói hadsereg a Cerro környékén vívta ellenük az utolsó nagy csatát. A mexikói kormány lövegeket, nehéztüzérséget és légierőt vetett be, szó szerint lebombázva a jaki falvakat. A jakiknak mindössze puskáik voltak – és a családjaik. Az eredmény nem volt kérdéses: a mexikói hadsereg brutális fölénye végül megtörte a népet. A túlélők nagy része kénytelen volt feladni identitását, és más törzsek közé beolvadva, haciendákon vagy városokban meghúzódva próbált megélni. Sokan Arizonába menekültek, abban a reményben, hogy az amerikai területen jobb életet találhatnak – ám a határon túl sem várt rájuk biztos menedék.
Castaneda könyveiben gyakran ábrázolja a jakikat sértődékeny, túlérzékeny és büszke népként. Ám ha figyelembe vesszük történelmüket, egyértelmű, hogy nem túlérzékenyek – hanem túlélők. Egy nép, amely évszázadokon át harcolt földjéért és kultúrájáért, amelyet többször is le akartak igázni, ki akartak törölni a történelemből, joggal ragaszkodik identitásához és méltóságához. Ezért is különösen visszás, amikor Castaneda egy spanyol egyetemista srác szerepében egyszerűen csak besétál, és elvárja, hogy a jakik osszák meg vele a vallási titkaikat – mintha az ő spirituális kíváncsisága elegendő indok lenne arra, hogy feltárják előtte mindazt, amit generációk óta titokban tartottak.
A jakik nem misztikus, elvont harcosok voltak, hanem egy kemény és tragikus sorsú nép, akik évszázadokon át küzdöttek túlélésükért. Harciasságuk nem spirituális metafora volt – hanem a valóságuk.
A jakik világfelfogása jelentősen eltér az európai-mexikói, az európai-amerikai és még sok indián szomszédjuk gondolkodásától is. A jakik szerint az univerzum egymást átfedő, de mégis elkülönülő világokból vagy helyekből áll, amelyeket aniam-nak neveznek. A hagyomány szerint legalább kilenc vagy több különböző aniam világ létezik, amelyek mind saját törvényekkel és sajátos energetikai struktúrával rendelkeznek.
A yaqui rituálék többsége arra irányul, hogy ezeknek a világoknak az egyensúlyát fenntartsák, tökéletesítsék, illetve kijavítsák azokat a károkat, amelyeket az emberek vagy más lények okoznak bennük. Különösen nagy figyelmet fordítanak az ember által előidézett spirituális és kozmikus sérülések helyreállítására, hiszen hitük szerint minden tett visszahat a különböző aniam-okra.
Don Juan Castaneda könyveiben részleteiben nem tárja fel ezeket a világokat, de időről időre megvillant belőlük egy-egy elemet. Az álomkontroll, az asztrális utazás és a másik világokba való betekintés Castaneda elbeszéléseiben is megjelenik, de az eredeti yaqui hitrendszer ennél jóval mélyebb és összetettebb.
A jakik világképében szereplő idegen entitások egy része az emberek tudatosságát manipulálja, megváltoztatja az észlelésüket, vagy épp kísértésbe ejti őket. Ez az elképzelés adhatott alapot annak az elméletnek, amelyet Castaneda később „Ragadozók” (Predators) néven írt le. Ez némileg emlékeztet a Men in Black (Sötét zsaruk) popkulturális koncepciójára, amelyben rejtett entitások befolyásolják az emberi világot, miközben a legtöbben észre sem veszik őket.
Carlos Castaneda és Don Juan Matus: Ragadozók (Hangoskönyv)
A jakik hagyományos világképe és spirituális gyakorlatai évszázadok alatt összefonódtak a katolicizmussal. Sok jaki úgy véli, hogy a világ fennmaradása attól függ, hogy évente elvégzik-e a nagyböjti és húsvéti szertartásokat.
Az 1960-as évek elején az Egyesült Államokban élő jakik menekültként, hontalan őslakosként éltek, mivel hivatalosan nem ismerték el őket bennszülött amerikai törzsként. A közösség spirituális vezetője, Anselmo Valencia Tori ekkor fordult az Arizonai Egyetem egyik antropológusához, Edward Holland Spicerhez, aki a jakik egyik legismertebb szaktekintélye volt. Spicer segítségével hosszú és kiterjedt meghallgatások zajlottak, amelyek eredményeként végül a Szenátus 1978. szeptember 18-án hivatalosan is elismerte a jakikat mint egy valós törzset. Ez a döntés lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok, Mexikó és a Pascua Yaqui törzs hivatalos kapcsolatot létesítsen egymással, és hogy a jakik rezervátumi státuszt kapjanak az Egyesült Államokban.
Azért is fontos ezt részletesen tárgyalni, mert Castaneda – ha valóban mély beavatást nyert volna – sokat tehetett volna a jaki népért. Ha Don Juan valóban egy bölcs, sámáni tanító volt, aki megosztotta vele titkos tudását, a nagual vonalát, akkor az alapvető elvárás lett volna, hogy tanítványa segítsen népének az elismerésért folytatott küzdelmében.
A helyzet, amelyet Castaneda teremtett a jakik és a vicsolok összemosásával, kísértetiesen hasonlít James Fenimore Cooper hibájára, amikor összekeverte a mohikán és a mohegan törzseket. Cooper Az utolsó mohikán című regényében az egyik nép neveit és szokásait átemelte és beleültette a másikba, amiből egy történelmileg zavaros és pontatlan narratíva született.
Csak hogy tisztázzuk: a mohikánok nem haltak ki. Ez egy elterjedt tévhit, amely részben Cooper könyvéből ered, de valójában a mohikán nép még ma is létezik, és aktívan küzd kulturális fennmaradásáért.
Ha alaposabban megvizsgáljuk Castaneda műveit, egyértelművé válik, hogy a nemes harcos jakik
világába ültette bele a pszichedelikus peyotl kaktuszt aktívan használó vicsolok kultúráját.
Ez olyan torzítás, amely nemcsak történelmileg pontatlan, hanem alapjaiban megváltoztatja a jakik spirituális és kulturális képét. Sámánok, szellemi vezetők mindenhol voltak, de a vicsolok (huicholok) kimondottan erről voltak híresek, hogy fűvesemberek. A varázsgombák, pejotl kaktuszok, maruihuána, meszkalin, ajahuaszka mesterei.
A vicsolok (saját nyelvükön wixárikák) neve két jelentést is hordoz: jós és gyógyító. Ezt Carl Lumholtz norvég kutató jegyezte fel, aki az 1800-as évek végén tanulmányozta a kultúrájukat. A vicsolok híres gyógyítók és sámánok voltak, tudásuk és hagyományaik messze földekre is eljutottak. Lumholtz beszámolói szerint a vicsolok egyharmada foglalkozott hagyományos orvoslással, és szoros kapcsolatban álltak a természetes gyógymódokkal, különösen a pszichoaktív növényekkel és a szertartásos gyógyítással.
Még a 19. század végén is rendszeresen körutazásokat tettek a szomszédos vidékeken, hogy gyógyítóként segítsék más törzsek tagjait – ám tudásukat szigorúan védték, nem osztották meg könnyedén kívülállókkal. A gyógynövényeikkel, rítusaikkal és spirituális technikáikkal kapcsolatos információkat féltve őrizték, és azokat csak beavatottak számára tették elérhetővé.
Más indián törzsekkel szemben a vicsolok ellenálltak a spanyolok 1730-as évektől kezdődő hittérítési törekvéseinek. Központi településeiken nem engedték meg, hogy papok misét tartsanak, és a katolikus befolyás minimális maradt közöttük. A protestáns hittérítőket pedig még a katolikusoknál is nagyobb ellenszenvvel fogadták, elutasítva mindenféle keresztény térítést. Egészen a 20. század végéig rendkívül zárt közösségeket alkottak, és nem nézték jó szemmel az idegenek jelenlétét. A földjükre tévedő látogatók gyakran ellenséges fogadtatásban részesültek, hacsak nem voltak kapcsolatban a közösség valamely befolyásos tagjával.
A külső szemlélőkkel szembeni bizalmatlanságuk nem alaptalan volt: sokan próbálták kisajátítani és torzítani hagyományaikat. Az idegenekkel szembeni szigorú hozzáállásra számos példát találunk:
- A turisták fényképezőgépeit gyakran elkobozták, mert a képkészítést spirituális sértésnek tartották.
- Ha egy látogató jelenlétét balszerencsének vélték, előfordult, hogy büntetésből egy fához kötözték.
- 1998-ban egy amerikai újságírót, Philip True-t meggyilkolták, mert túl erőszakosan próbált információt gyűjteni róluk.
A mexikói kormány felismerte, hogy a vicsolok nem kívánják megnyitni közösségeiket a kíváncsiskodók előtt, ezért egy új stratégiát dolgoztak ki. Ökoturisztikai programokat kezdtek fejleszteni, amelyek célja az volt, hogy a vicsolokat fokozatosan „hozzászoktassák” a turistákhoz, és elérjék, hogy elfogadóbbak legyenek az idegenekkel szemben.
Mindezek fényében különösen abszurd az a gondolat, hogy egy érdeklődő spanyol egyetemista, Carlos Castaneda, csak úgy hozzáférhetett ezekhez a szigorúan őrzött hagyományokhoz, miközben még más indiánok sem kaphattak betekintést?
Vagány vagy gány?
Vagány, gány, netán tudomány, avagy „hazudj költő, de rajt’ ne fogjanak!”
A 4bro-nál célunk, hogy olyan ellentmondásos személyiségek munkásságát is méltó módon dolgozzuk fel, mint Louis-Ferdinand Céline vagy Leni Riefenstahl – olyan alkotókét, akik művészeti vagy irodalmi jelentőségük ellenére erősen megosztják az utókort. Carlos Castaneda is hasonlóan ellentmondásos figura, akinek munkásságát egyszerre lehet tisztelni és kritikusan szemlélni. Egy igazi egyrészről-másrészről alakról van szó.
Éppen ezért nem célunk, hogy a cikk elolvasása után félredobjátok Castanedát, hanem éppen ellenkezőleg: arra bátorítunk, hogy olvassatok tőle. A legfontosabb könyvei – különösen az első néhány – olvasmányosak, lebilincselőek és egyedi hangvételűek, függetlenül attól, hogy az ember hisz-e a leírtak valóságtartalmában vagy sem.
Sokan hajlamosak Castaneda sikerét kizárólag a hippi mozgalom és a New Age hullám hátán való felemelkedésnek tulajdonítani, de ez a magyarázat önmagában nem állja meg a helyét. Hasonló témájú és stílusú könyvek tucatjával jelentek meg ebben az időszakban, és sokan próbálták meglovagolni a korszak alternatív spirituális érdeklődését.
Castanedát még másolták is – de amit nem lehetett koppintani, az a tehetsége és a történetmesélési képessége. Egy teljesen ismeretlen szerző, minden előzetes hírverés nélkül, hirtelen az összes nagy magazin radarjára felkerült. Akár tudatosan, akár ösztönösen, Castaneda megérzett valamit abból, ami a kollektív tudatalattiban zajlott. Az emberek valami újat, valami egzotikusat, valami misztikusat kerestek – egy új forrást, amelyből szomjukat olthatják, és ő pontosan ezt adta nekik.
Carlos Castaneda első könyvének, a The Teachings of Don Juan: A Yaqui Way of Knowledge (Don Juan tanításai – A jaki tudás útja, 1968) megjelenése után szinte azonnal felkeltette az érdeklődést, és a korszak egyik legnagyobb hatású spirituális és kulturális jelenségévé vált.
George Lucas például nyíltan kijelentette, hogy Yoda és Luke Skywalker karakterét részben Don Juan és Castaneda ihlette, ami jól mutatja, milyen mélyen beépült a popkultúrába is. Nemcsak a sci-fi világát érintette meg, hanem a magas irodalmat is: Octavio Paz, Nobel-díjas költő és diplomata maga írta a Don Juan tanításai spanyol kiadásának prológusát, ami hatalmas elismerést jelentett.
A könyv már a megjelenésekor komoly vitákat generált, de egyúttal rendkívüli sikert is aratott. A korszak legfontosabb lapjai sorra írtak róla, és bár sokan szkeptikusak voltak, kétségkívül elismerték Castaneda kivételes történetmesélési képességét:
- Time Magazine: Bár nem vitatta a művet övező kételyeket, rendkívüli narratívaként értékelte.
- The New York Times: Pozitív kritikát tett közzé, kiemelve a történet lebilincselő jellegét és Don Juan „már-már legendás” alakját.
- Life Magazine: A könyvet lélegzetelállítónak nevezte, és külön kiemelt cikket szentelt Castanedának.
- Los Angeles Times: Az olvasókra gyakorolt hatását és a tudat-természet vizsgálatát emelte ki.
- Saturday Review: Dicsérte Castaneda élénk leírásait és Don Juan tanításainak elgondolkodtató természetét.
- The Guardian: Elismerte Castaneda írói tehetségét, és azt a képességét, hogy egy állítólagos tudományos munkát szinte regényes történetmesélésbe ágyazott.
És itt jön a legfontosabb kérdés: hol húzódik a határ a tudományos antropológiai terepmunka és az irodalmi hozzáköltés között?
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy maga a média is felelős Castaneda sikerének és mítoszának elterjedéséért. Az újságok, magazinok és recenziók nemcsak hogy széles körben népszerűsítették a Don Juan tanításait, hanem kezdetben kritikátlanul ünnepelték, és csak évekkel később kezdtek el szkeptikusabban viszonyulni hozzá.
Egyik fontos példa erre Weston La Barre antropológus esete, akit a Time Magazine kért fel, hogy készítsen elemzést Castaneda művéről. La Barre kritikus szemmel vizsgálta a könyvet, és megkérdőjelezte annak pontosságát, valamint a benne található állítások tudományos hitelességét.
Mi történt? A kritikai elemzést végül nem publikálták, és a nyilvánosság még éveken át csak a pozitív visszhangokat hallotta Castanedáról.
Hasonló történt a The New York Times Book Review esetében is. Eredetileg Paul Riesman antropológus pozitívabb recenzióját közölték le, miközben egy másik kritikus hangvételű áttekintést egyszerűen elutasítottak.
Ahogy Don Juan tanításai egyre nagyobb népszerűségre tett szert, a téma szakértői és az antropológusok is véleményt formáltak róla.
E. H. Spicer, az Arizonai Egyetem neves antropológusa vegyes értékelést adott a könyvről. Egyrészt elismerte Castaneda prózájának kifejező erejét és azt, hogy a szerző élénken és hatásosan ábrázolta a Don Juannal való kapcsolatát. Másrészt azonban komoly kritikát is megfogalmazott.
Spicer kiemelte, hogy a könyvben leírt események és rítusok nincsenek összhangban a jaki kulturális
gyakorlatokról szóló egyéb etnográfiai beszámolókkal. Az általa ismert néprajzi kutatások alapján nem
valószínű, hogy Don Juan valaha is részt vett a jaki közösség életében, vagy hogy egyáltalán létezett volna.
Spicer azt is írta: ” Teljesen indokolatlan hangsúlyozni, (ahogy az alcím is teszi), a könyv témája és a jakik kulturális hagyományai közötti kapcsolatot.”
Minél alaposabban vizsgálták a szakértők Castaneda munkásságát, annál több kérdés merült fel a hitelességével kapcsolatban. Azok, akik mélyebb ismeretekkel rendelkeztek a jaki kultúráról, szinte kivétel nélkül megkérdőjelezték a beszámolóit.
Jane Holden Kelley, aki szintén antropológus volt, alaposan tanulmányozta a jakikat, és ő is úgy vélte, hogy Castaneda leírásai nem illeszkednek a valós jaki kultúrához és spirituális hagyományokhoz. Ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy komoly kétségeket ébresszen a könyv valóságtartalmával kapcsolatban.
Gordon Wasson, a pszichoaktív gombák egyik legismertebb kutatója és népszerűsítője, ambivalens álláspontot képviselt. Elismerte Castaneda írói tehetségét és a történetmesélés erejét, de ugyanakkor komoly kétségei voltak a könyvek tudományos pontosságával kapcsolatban.
A legkitartóbb és legélesebb kritikát Richard de Mille (igen, Cecil B. DeMille filmrendező fia) fogalmazta meg, aki két könyvet is írt Castaneda munkásságának leleplezésére: Castaneda utazása: A hatalom és allegória, valamint Don Juan-papers.
Ezekben részletesen elemezte Castaneda könyveit, és arra a következtetésre jutott, hogy Don Juan valószínűleg egy teljesen kitalált alak.
De Mille számos érvet hozott fel Castaneda hitelessége ellen, köztük az egyik legfontosabbat:
Castaneda könyveiben egyetlen olyan növénynek sem adta meg a jaki nevét, amelyeket állítólag Don Juan használt. – Ez különösen gyanús egy olyan ember esetében, aki állítólag éveken át tanult egy sámántól és etnográfiai kutatómunkát végzett.
Az egyik legbizarrabb „bizonyítékmegsemmisítési” történet Castaneda egyik felesége és tanítványa, Florinda Donner nevéhez fűződik.
Állítása szerint Carlosnak megvolt Don Juan anyakönyvi kivonata, amely bizonyíthatta volna a sámán létezését. Csakhogy egy napon fogta és elégette. Oké…
Richard de Mille kutatásai során nemcsak azt bizonyította be, hogy Don Juan valószínűleg nem létezett, hanem azt is, hogy Castaneda számos más forrásból emelt át szövegeket, amelyeket később Don Juannak tulajdonított.
De Mille kimutatta, hogy Castaneda könyveiben legalább 47 oldalnyi fel nem tüntetett idézet szerepel, amelyek az alábbi forrásokból származtak:
- Antropológiai újságcikkekből
- Filozófiai munkákból
- Olyan ismert íróktól, mint Ludwig Wittgenstein és C. S. Lewis
Ez azt jelenti, hogy Castaneda nemcsak a néprajzi tényeket torzította, hanem konkrét gondolatokat is átvett más szerzőktől, anélkül hogy ezt feltüntette volna. Ha ezek a könyvek ma jelennének meg, plágiumnak minősülnének.
Egy másik kutató, Jeroen Boekhoven szerint Castaneda valóban eltöltött némi időt egy Ramón Medina Silva nevű vicsol (wixárika) sámánnal, aki mara’akame (sámán és spirituális vezető) volt, valamint művész is. Ez a kapcsolat felveti annak a lehetőségét, hogy Silva inspirálhatta Don Juan karakterét.
Azonban Silva-t később, 1971-ben meggyilkolták, így már nem lehetett kikérdezni, hogy valójában milyen kapcsolatban állt Castanedával, és hogy ténylegesen tanította-e őt, vagy ez is csak egy Castaneda által kiszínezett történet volt.
Innen nézve logikátlan döntésnek tűnhet, hogy Castaneda nem vicsol, hanem jaki sámánt választott főszereplőnek. Hiszen ha valóban egy vicsol sámánnal töltött időt, akkor miért a jakikhoz kötötte Don Juant? Azonban, ha ezt a helyzetet egy magyar kulturális kontextusba helyezzük, érthetőbbé válik:
Olyan, mintha egy mezőségi helyett egy székely vagy csángó mestert választott volna, (bocs mezőségiek – no offense) mert azok történelme izgalmasabb, harciasabb, míg a mezőségiek hagyományai kevésbé ismertek a laikus közönség számára.
William W. Kelly, a Yale Egyetem antropológiai tanszékének elnöke világosan fogalmazott Castanedával kapcsolatban:
„Kétlem, hogy találna olyan antropológust az én generációmban, aki Castanedát igazi antropológusnak tekinti, akkor is, ha van róla diplomája. Átverés volt, és Don Juan bizonyára soha nem létezett, csupán mint a könyvei figurája. Talán sokak számára ez csupán egy mulatságos lábjegyzet, egy példa a naiv tudósok hiszékenységére, de számomra továbbra is zavaró és megbocsáthatatlan etikaszegés.”
Carlos Castaneda soha nem reagált érdemben a vele szemben felmerült vádakra, sem a tudományos világ egyre erőteljesebb kritikáira. Nem volt hajlandó megvédeni magát, még azzal a váddal szemben sem, hogy megtévesztéssel szerezte meg PhD fokozatát.
Castaneda annyira óvakodott attól, hogy a valódi arca ismertté váljon, hogy amikor a Time magazin cikket készített róla, nem saját magáról küldött képet, hanem egy hozzá hasonló arcú emberről. A cikkben többek közt ezt nyilatkozta: „Ha arra kérnek, hogy igazoljam az életemet azzal, hogy megadom a statisztikáimat… olyan, mintha a tudományt használnám a varázslás érvényesítésére. Megfosztja a világot a varázslatától, és mérföldköveket csinál mindannyiunkból.”
Az interjú után Castaneda teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, egészen az 1990-es évekig.
A tudósok mára egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy a könyvek nagyrészt, ha nem is teljesen egészében, de kitaláltak. Ez azért kulcsfontosságú, mert a Castaneda-könyvek a mai napig úgy vannak forgalomban, hogy az amerikai kiadójuk hiteles beszámolókként hirdeti őket. A háttérsztori adja el a sztorit. Készpénzt csinált abból, hogy készpénznek vették, amit írt.
Imigyen szól a Castathustra
Érdemes észrevenni, hogy Castaneda nagyon hasonló narratívát használ, mint Friedrich Nietzsche Zarathusztrája. Ahogy Nietzsche egy mitikus, keleti bölcsön keresztül közvetíti saját filozófiáját, úgy Castaneda egy misztikus jaki sámánt állít előtérbe, hogy hitelesítse saját gondolatait.
A kulcs ebben az, hogy a mitikus tanítómester figurája olyan tekintélyt sugároz, amely hitelesíti a szerző gondolatait. Az olvasó így nem Castaneda személyétől fogadja el a tanításokat, hanem egy misztikus mestertől, akinek bölcsessége időtlennek és autentikusnak tűnik. A másik oldalról a tolték mágia követői és Castaneda hívei Don Juan mondásaira hivatkoznak, mintha azok egy létező spirituális hagyomány részei lennének.
Castaneda azt állította, hogy Don Juan felismerte benne a dupla energiát
– az új nagual erejét –, vagyis hogy ő a sámáni vonal új örököse lehet.
Castaneda gyakran hivatkozott arra, hogy Don Juan a „nem szokványos valóság” megismerésére tanította.
A kulcsgondolat az volt, hogy az embernek el kell távolodnia a megszokott érzékeléstől és gondolkodásmódtól, hogy új dimenziókat tapasztalhasson meg.
Ezt Castaneda így fogalmazta meg: „Ahhoz, hogy bárki varázsló lehessen, apránként ködöt kell teremtenie önmaga körül, mindent ki kell törölnöd magad körül, amíg már semmi sem biztos vagy valódi.„
„A személyes történet törlése” című leckében Don Juan elmondja Castanedának, hogy meg kell szüntetnie a kapcsolódásokat, hogy úgymond kilépjen a kötödésekből. Senki sem ismeri a személyes történetemet. Senki sem tudja, ki vagyok, és mit csinálok. Még én sem.”; (Journey to Ixtlan)
A laikus olvasók, a hinni akarók ezt tövig beszopják, mert misztikusnak és mélynek tűnik – de ha alaposabban megvizsgáljuk, látjuk, hogy ez nem a jakik világképéből ered, hanem egy buddhista tanítás újracsomagolása. A jakik (és általában a törzsi közösségek) életében a kapcsolatok, a közösségi kötődések és a törzsi struktúrák meghatározóak. Egy sivatagi vagy dzsungelkörnyezetben az egyén nem létezhet a törzs nélkül – aki egyedül marad, az halálra van ítélve.
Az a tanítás, hogy „töröld el a személyes történeted” egyáltalán nem jáki filozófia – városi, spirituálisan kiéhezett emberek számára készült, akik készségesen mennek a mester után.
A következő – és egyben a legfontosabb – lépés Castaneda számára az volt, hogy a saját mítoszát valósággá tegye. Másfelől ez a ködösítés jól sikerült és tényleg megteremtett egy rejtélyes karaktert.
A következő és egyben záró fejezetben muszáj lesz arról is beszélni, hogy mit is csinált ezekben a titkos éveiben. Ő maga lett Don Juan, azonban nem éppen a könyveiben szereplő Don Juan tanítását követte.
Boszorkányok, varázslók és tanítványok
Nem célom bulváros irányba vinni a történetet, hiszen akik a szaftos részletekre kíváncsiak, azok Amy Wallace könyvében megtalálják azokat (Sorcerer’s Apprentice: My Life with Carlos Castaneda). Egy dolog azonban biztos: a mester szerette a nőket – és ez nem pusztán egy mellékes megjegyzés, hanem egy fontos tényező Castaneda későbbi életében.
1960-ban feleségül vette Margaret Runyant Mexikóban, ami Runyan emlékirataiból egyértelműen kiderül. Runyan fiának születési anyakönyvi kivonatán Castaneda szerepel apaként, bár a valódi biológiai apa más volt. Runyan egy interjúban elmondta, hogy ő és Castaneda 1960 és 1973 között házasok voltak.
Castaneda azonban soha nem ismerte el ezt a házasságot, és még a halotti anyakönyvi kivonatában is az állt, hogy soha nem volt házas.
Miután Castaneda híressé vált, egyre több női tanítványt vonzott maga köré, és egy szűk belső kör alakult ki körülötte, amelynek központi figurái nők voltak. Három nő alkotta ezt a szűk kört, majd később négyen lettek – amolyan három testőrös módra.
A három boszorkány
Miután 1973-ban Castaneda elvonult a nyilvánosság elől, egy teljesen új életformát alakított ki. Az általa megkeresett óriási honoráriumokból egy több épületből álló ingatlant vásárolt Los Angelesben, amely nem csupán lakóhely, hanem egy spirituális központ is lett. Ezt az ingatlant megosztotta néhány közeli tanítványával, akik a belső köréhez tartoztak. Köztük Taisha Abelarral, Florinda Donner-Grauval és Carol Tiggsel, később Amy Wallace is a boszorkány hárem tagja lett.
Castanedához hasonlóan Abelar és Donner-Grau is az UCLA antropológia szakán tanultak. Ezt követően mindketten megírták saját könyvüket, amelyekben női szemszögből osztották meg tapasztalataikat Castaneda és don Juan tanításairól. Castaneda mindkét művet hiteles beszámolóként hagyta jóvá, amelyek Juan Matus világának misztikus élményeit örökítik meg.
Két fontos részletet érdemes kiemelni. A négy női követő közül kettővel Castaneda már egészen fiatalon kapcsolatot létesített: Amy mindössze 17 éves volt, amikor megismerkedtek, míg Carol Tiggs 19 évesen csatlakozott hozzá. Különös módon 1995-ben Castaneda örökbe fogadta Carolt a lányaként, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy intim kapcsolatot ápoljanak.
Ami különösen figyelemre méltó – és minden bizonnyal egy pszichológus számára is érdekes elemzésre adna lehetőséget –, hogy a három fő boszorkány rendkívül gyakran változtatta a nevét, még hivatalosan is. Carol Tiggs többek között Kathleen Adair Pohlman, Elizabeth Austin és Muni Alexander néven is ismert volt, de ugyanígy nevezték a Kék cserkésznek (vagy felderítőnek, illetve úttörőnek), valamint Patricia Lee Partin és Nury Alexander néven is szerepelt.
Florinda Donner, eredeti nevén Regine Thal – akit a Narancssárga felderítőként is emlegettek –, Tycho Thal néven is ismert volt. 1993-ban hivatalosan is kiegészítette vezetéknevét a Grau családnévvel. Végül ő lett Castaneda felesége, bár korábban Amy Wallace-nak is hasonló ígéretet tett.
Taisha Abelar valamivel visszafogottabban élt a névváltoztatás lehetőségével: mindössze kétszer módosította nevét, és Maryan Symco, valamint Anna Marie Carter néven is ismertté vált.
Castaneda filozófiájának egyik alapelve a „személyes történelem eltörlése” volt, amelynek szellemében követői – a boszorkányok – szigorú titoktartást fogadtak és teljes elzárkózásban éltek. Számos álnevet használtak, és kifejezetten ügyeltek arra, hogy ne készüljenek róluk fényképek. Nem véletlen, hogy Castanedáról és közvetlen követőiről rendkívül nehéz vizuális anyagot találni, hiszen szűk, zárt közösségben élték mindennapjaikat.
Ahogy a mester, úgy a tanítvány
1982-ben Florinda Donner megjelentette Shabono: Látogatás egy távoli és varázslatos világba a dél-amerikai esőerdőben című könyvét, amelyben a venezuelai Amazonas esőerdejében élő yanomami indiánok közötti állítólagos tapasztalatairól számolt be. A kötet kezdetben elismerést aratott, és a yanomami kultúra érzékletes, lebilincselő bemutatásaként méltatták.
Azonban 1983-ban komoly szakmai vita bontakozott ki a mű hitelességéről, miután az American Anthropologist egyik cikke azzal vádolta meg Donnert, hogy könyve nem eredeti etnográfiai munka, hanem egy már korábban publikált antropológiai forrásokból összeállított „patchwork”. A kritikát megfogalmazó Rebecca De Holmes hangsúlyozta, hogy Donner valószínűleg egyáltalán nem élt a yanomamik között, így saját tapasztalatokról sem számolhatott be hitelesen.
A legsúlyosabb kifogás azonban az volt, hogy Donner plagizálta a brazil származású Helena Valero önéletrajzi beszámolóját. Valero gyermekkorában a yanomami indiánok fogságába került, és ott nőtt fel, így történetei rendkívül részletes és hiteles képet festenek a törzs életéről. Donner azonban semmilyen módon nem hivatkozott Valero munkájára, és nem ismerte el, hogy könyvének számos tényanyaga onnan származik.
Amy Wallace „a varázslótanonc”
Amy Wallace esete több szempontból is különleges. Már születésétől fogva egyedi környezetben nevelkedett: híres író, Irving Wallace lányaként nőtt fel, és egy kommunában élt, így a hagyományos világhoz mindig is sajátos viszony fűzte.
Amikor tizenéves korában bemutatták a hírhedt és titokzatos Carlos Castanedának, aligha sejthette, hogy ez a találkozás nem csupán egy húsz évig tartó barátság kezdetét jelenti, hanem végül egy sorsfordító szerelmi kapcsolatba is torkollik.
1977-ben Amy Wallace éppen testvére kommunájában élt Berkeley-ben, amikor Carlos Castaneda felbukkant, és egy különös történetet osztott meg vele. Azt állította, hogy Amy elhunyt édesapja megjelent neki álmában, és arra kérte, hogy védje meg a lányát egy rejtélyes, fenyegető veszélytől. Bár Amy kezdetben szkeptikusan fogadta a kijelentést, idővel nemcsak Castaneda tanításai, hanem maga a tanító is rabul ejtette.
Az elkövetkező négy évben egyre mélyebben beépült Castaneda tanítványainak szigorúan zárt belső körébe. Az örök élet és az isteni szerelem ígérete azonban hamar keserű csalódássá vált, amikor kiderült, hogy Castaneda – ígéretével ellentétben, miszerint feleségül veszi – valójában csupán háremének egyik tagjává tette. Ráadásul azt is elvárta tőle, hogy újabb, a misztikum iránt fogékony nőket kutasson fel számára.
Amy Wallace Varázslótanonc című könyve módszeresen tárja fel a „Carlos-kultusz” belső
működését, bepillantást engedve a zárt és sajátos szabályok szerint működő közösség életébe.
Erre szokták mondani, hogy ha csupán a leírtak töredéke igaz, az már önmagában is megdöbbentő.
A könyv különös sajátossága, hogy Wallace stílusa – amely sokak szerint meglehetősen darabos és kevéssé kifinomult – éppen hitelessé teszi a történeteket. Olyan részletesen és rendszerezetten mutatja be az eseményeket, hogy az olvasó számára Castaneda szertelen, kéjvágytól fűtött fantáziája szinte áthatja az egész művet.
Míg Wallace más témákról szóló írásai gyakran monotonná és ismétlődővé válnak, addig a Castaneda körüli intrikák, manipulációk és tanítások bemutatása kifejezetten izgalmassá és sodró lendületűvé teszi a könyvet.
Egy hatvanas éveiben járó, karizmatikus, tekintélyelvű vezető univerzumában járunk, ahol fiatal női követőit érzelmi manipulációval, elmejátékokkal, bizarr rituálékkal, kétes tanításokkal és szexuális visszaélésekkel tartotta hatalmában.
Amy Wallace története egyszerre egyedi és mégis egyetemes: egy lebilincselő és egyben figyelmeztető elbeszélés a szekták veszélyeiről, valamint megrázó tanúságtétel a testet és lelket egyaránt érő támadások túléléséről.
Castaneda körül sosem volt unalmas az élet. Titokzatos, elzárt világa valójában abból állt, hogy fiatal nőkkel játszadozott, fantáziáit valósította meg, miközben könyveket írt. Híres volt, gazdag, és teljesen kiszámíthatatlan: egyik pillanatban kedves és elbűvölő, a következőben dühöngve ordított, majd a legapróbb szeszély hatására eltűnt, elérhetetlenné téve magát. Aztán váratlanul ismét felbukkant, és megjutalmazta kiválasztott tanítványait – önmagával –, rövid, intenzív, transzcendentálisnak tűnő pillanatok formájában.
Még a legköznapibb cselekedeteket is élet-halál kérdésévé, misztikus jelentőségű eseménnyé változtatta. Egy egyszerű széllökés is sorsfordító jelként jelent meg az értelmezésében:
„Érzed azt a széllökést? A nagual figyelmeztet minket! Gyorsan, ugorj az asztalra, csukd be a szemed, és edd meg ezt a varázsgombát! Mindkettőnket megölsz, ha most ezt nem teszed meg! Neeee, ne nézz körül! Az ablakon nem kellett volna kinézned… elrontottál mindent! Hagyd is, nem fókuszáltál. A pillanat elmúlt. Talán évek múlva nyílik még egy ilyen kapu…”
Castaneda tökéletes ellenszere volt a közhelyes, unalmas nagyvárosi nyárspolgári létnek. Ravasz ragadozóként különösen a rosszul működő, ám jómódú családokból származó fiatal nők számára jelentett vonzó alternatívát: kalandot, életcélt és új perspektívát ígért nekik.
Amy Wallace könyvében pontosan bemutatja, mivé vált Carlos kultusza a belső kör tagjai számára. A követők nemcsak azonos módon öltözködtek és ugyanazt a terminológiát használták, hanem radikálisan megszakították kapcsolataikat a külvilággal: elhagyták családjukat és barátaikat, új neveket kaptak, és beleegyeztek abba, hogy megsemmisítsenek minden olyan személyes tárgyat, amely a múltjukhoz kötötte őket.
Amy Wallace könyvében részletesen bemutatja a kultusz működését, amely szinte minden szektára jellemző sajátosságot magában hordozott: rendszeres bántalmazást, a guru számára fenntartott abszolút hatalmat, szigorú hierarchiát, valamint azt a követelményt, hogy az új tagok teljesen megszakítsák kapcsolataikat családjukkal – beleértve szüleiket és gyermekeiket is. A követők számára „kiváltságnak” számított, hogy intim kapcsolatba kerülhettek a kultusz vezetőjével, miközben folyamatosan erősítették magukban a meggyőződést, hogy egy kiválasztott elit tagjai, akik felsőbbrendűek a tudatlan, kívülálló emberiségnél.
Castaneda féltékeny, uralkodó és képmutató hajlamai éles kontrasztban álltak az általa könyveiben idealizált sámáni bölcsességgel. Bár számos hibája nyilvánvalóvá válik, Wallace mégis érzékletesen bemutatja Castaneda zsenialitását is. Talán egyes olvasók arra a következtetésre jutnának, hogy Castanedának valójában nem volt mélyebb tudása, csupán ügyesen manipulálta követőit – azonban, ahogyan Wallace is rámutat: valakinek mégis meg kellett írnia ezeket a könyveket.
Carlos kakas kis tyúkocskái, a szűk csoport minden résztvevője jellemzően hasonló társadalmi
háttérből érkeztek. Többségük jómódú, közép- vagy felsőosztálybeli családokból származott,
és mindannyian vágytak arra, hogy különlegesek, érdekesek, valakik legyenek.
A csoport tagjai kezdetben úgy érezhették, hogy kiszabadultak a társadalom kötöttségei alól, és egy saját szabályokkal és szokásokkal működő, újfajta közösséget alkottak. Az ilyen közösségek azonban – amelyek egy erős, karizmatikus vezető köré szerveződnek – előbb-utóbb elveszítik eredeti ideáljaikat, és egy rendkívül hierarchikus, individualizált rendszerré alakulnak át. Ebben a struktúrában a guru mindenható és tévedhetetlen figurává válik, akit követői szupermacsó diktátorként, klánfőként, vagy akár isteni lényként tisztelnek.
Ezzel szemben a tanítványok fokozatosan elveszítik autonómiájukat, és ahelyett, hogy elérnék a keresett bölcsességet és boldogságot, egyre inkább a mester kiszolgáltatott, függő alárendeltjeivé válnak. Idővel sokan közülük már képtelenek visszailleszkedni a hétköznapi társadalomba, így gyakorlatilag „csapdába esnek” a kultusz belső világában, amelyből egyre nehezebb a menekvés.
Az utazás vége…vagy eleje?
Carlos Castaneda 1998. április 27-én hunyt el Los Angelesben, májrák okozta szövődmények következtében. Elhamvasztották, hamvait pedig Mexikóba küldték. Halálhíre azonban nem került azonnal nyilvánosságra – a külvilág csak két hónappal később, 1998. június 19-én értesült róla, amikor a Los Angeles Times közölte J. R. Moehringer nekrológját A misztikus szerző, Carlos Castaneda elhallgatott halála címmel.
Amikor Carlos Castaneda meghalt, legközelebbi követői – Florinda Donner-Grau, Taisha Abelar és Patricia Partin – közölték ismerőseikkel, hogy hosszú útra indulnak. Hasonlóan eltűnt Amalia Marquez (más néven Talia Bey), valamint a Tensegrity (Castaneda rendszere) egyik oktatója, Kylie Lundahl, akik szintén elhagyták Los Angelest.
Néhány héttel később Patricia Partin piros Ford Escortját elhagyatva találták meg a Death Valley területén. 1999-ben Luis Marquez, Bey bátyja hivatalosan is bejelentette testvére eltűnését a rendőrségen, azonban nem sikerült meggyőznie a hatóságokat arról, hogy az ügy alaposabb vizsgálatot és kiterjedt keresést igényelne. 2003-ban egy túrázó pár bukkant rá Patricia Partin napfénytől kifehéredett csontvázára a Death Valley Panamint Dunes nevű területén. A maradványokat 2006-ban DNS-vizsgálattal azonosították.
Castaneda gyakran beszélt az öngyilkosság lehetőségéről, és sokan úgy vélik, hogy követői – különösen a belső körhöz tartozó nők – az ő halálát követően önként vetettek véget életüknek. Hivatalosan öt nő eltűnését és halálát kötik Castanedához, de egyesek szerint az áldozatok száma ennél is magasabb lehetett.
Carlos Castaneda óriási hatást gyakorolt a ’60-as évek végi és ’70-es évek eleji hippi mozgalomra, valamint a nyugati világ diákgenerációjára, különösen azokra, akik a New Age spirituális életforma és a szabadság új útjait keresték.
Követői több szinten kapcsolódtak hozzá, de az bizonyos, hogy maga köré gyűjtött egy szűk, tanítványi kört, amelynek tagjai javarészt nők voltak. Személyét és életét mind a mai napig számos rejtély övezi, és e cikk keretein belül nem is tudtunk minden aspektusára kitérni.
Castaneda igazi varázslata azonban az írásaiban rejlett – különösen az első négy könyvében, amelyek rendkívüli hatást gyakoroltak olvasóira. Későbbi munkáiban ez az erő egyre halványult, miközben a körülötte kialakuló, egyre bizarrabbá váló birodalom tovább virágzott.
Érdekes módon, mint minden igazán ördögien jó író, Castaneda maga is gyakran állított tükröt olvasóinak. Már műveiben is vissza-visszatérő motívumként utalt arra, hogy ő maga egy veszélyes örvény, amelybe talán nem is érdemes beleugrani.
„Tedd, amit mondok, de ne utánozd, amit teszek, mert én is csak ember vagyok. Mit vártok tőlem? Nincs meg bennem Don Juan ereje- megbuktam feddhetetlenségben.”
Azt is rendkívül szellemesen érzékelte, hogy az emberek milyen intenzíven vágynak egy távoli, egzotikus és misztikus világ beavatására – legyen az tolték, jaki vagy vicsol hagyomány –, miközben éppen a saját hétköznapi életükben és közvetlen környezetükben kellene rendet teremteniük.
„Ha valaki New Yorkból Chicagóba szeretne költözni, nem túl hasznos a Chicago térkép használata, hogy megtalálja a kiutat New York városából, először New Yorkot kéne ismerni.”
Castaneda kétségtelenül egy nagyszerű író, ám művei veszélyesek – igazi tiltott gyümölcs. Néhány könyvére valószínűleg akár egy 18-as karikát is rá lehetne tenni, hogy csak érett, kritikusan gondolkodó olvasók kezébe kerüljön.
Bátran ajánlom mindenkinek, de egy dolgot ne felejts: ha útnak indulsz Castaneda világába, vigyél magaddal tiszta vizet és józan észt is a sivatagba. Mert ha egyszer elmerülsz benne, könnyen előfordulhat, hogy már nem találsz vissza.
„Igazi kereskedő módjára beszélsz. Mekkora a kockázat, kérdezed, mekkora a százalékban kifejezett nyereség a befektetéshez képest? Jobb lesz tőle nekem? Nem lehet megmondani. A kereskedő elme kereskedik. De a szabadság nem lehet befektetés. A szabadság egy vég nélküli kaland, ahol az életünket tesszük kockára, és még többet is, ami túl van a világokon, gondolatokon, érzéseken.”
