25 évvel ezelőtt, 1998 őszén az akkor még alig egy éve alapított XXL magazin szerkesztőségében gondoltak egy merészet, majd nem kevés logisztika és idegeskedés után összehozták a zenetörténelem egyik ikonikus fényképét, melyen nem kevesebb, mint százhetvenhét, -igen 177, a hiphop-hoz köthető arc zsúfolódott össze Harlem néhány leharcolt, sokat látott lépcsőfokán.
Hogy minél behatóbban megismerkedhessünk a szóban forgó fénykép keletkezésének körülményeivel nem árt, ha gyorsan visszaugrunk az időben úgy bő hetven évet, 1958 fülledt augusztusáig. Egészen pontosan augusztus tizenkettedikéig, ekkor lőtte ugyanis Hasselblad márkájú masinájával az A Great Day in Harlem című fotóját bizonyos Art Kane szabadúszó fényképész. Az Esquire magazinban 1959 januárjában megjelenő felvétel érdekessége, hogy összesen ötvenhét jazz-zenész szerepel rajta egyidejűleg, akik egytől-egyig az akkori jazz szcéna krémjét képviselték. Habár a kép ötlete nem Kane fejéből pattant ki, a sokaságnak végül ő választotta ki a legmegfelelőbb helyszínt, méghozzá Harlem szívében, a Fiifth és a Maddison Avenue között. Közelebbi helyismerettel rendelkezőknek jegyezzük meg, hogy a 126-dik utcára esett a választása, helyesebben annak közvetlen környezetére.
Ez a fénykép adta aztán az ihletet negyven évvel később Sheena Lester-nek, az XXL magazin főszerkesztőjének, hogy valami hasonlóan grandiózus projekttel hozakodjanak elő a csupán egy éve alapított újság hetedik címlapján, mely nem mellesleg eladásokban simán felvette a zenei palettán piacvezetőnek számító Vibe, valamint Source magazinokkal (is) a versenyt. Arra gondolt, hogy centire ugyanott fényképeznék le a rappereket, mint ahol egykor a jazz-zenészek pózoltak a kamerának. (Spoiler: Ez egyébként csak azért nem jött össze, mert végezetül annyi rapper jelent meg, hogy nem fértek el az eredeti helyen, jócskán átnyúltak a szomszéd házak bejáratához, lépcsőfeljárójához is.)
Nem kis vállalásról volt szó; Sheena eleinte mindenfelé zárt ajtókba ütközött szerkesztőségen belül és kívül egyaránt. Még saját férje is szkeptikusan állt a dologhoz, de őt legalább kötötte házastársi esküje, így aztán a tőle telhető módon mindenben támogatta feleségét. A lap munkatársainak egyébként nem feltétlen az ötlettel volt elsősorban gondjuk, sokkal inkább annak megvalósíthatóságával, vagyis megvalósíthatatlanságával. Egyöntetűen azt gondolták ugyanis, hogy lehetetlen egy azon napon az egész ország illusztris hiphop előadóit egyszerre összerántani, pláne úgy, hogy nagyrészük hús-vér valójában meg is jelenjen az adott helyen.
A másik gyakran felmerülő vélekedés az volt, hogy a tengerentúli hiphop közeg a kilencvenes évek
közepe-vége fele puskaporos hordóra emlékeztetett, ennek okán a magazinnál (joggal) tartottak
egy esetleges balhétól, ne adj Isten vérfürdőtől kedélyes kattogtatás helyett.
Végül persze sikerült meggyőzni az illetékeseket, Sheena pedig nekifoghatott a nagyszabású fotózás gyakorlati részleteinek megtervezéséhez. Kezdve azzal az egyáltalán nem elhanyagolható mozzanattal, hogy mégis ki süsse el a fényképezőgépet. Ezzel kapcsolatban Michael A. Gonzales író súgott neki, aki a matuzsálemi korban lévő Gordon Parks-ot ajánlotta a munkára. A 2006-ban, 93 évesen elhunyt legendás fényképész (és költő, filmes, zeneszerző) tálentum az afroamerikai kultúra meghatározó képviselője volt, nem akármilyen életúttal a háta mögött.
Csak éppen sajna nemet mondott a felkérésre. Kapásból. Kétszer is. Sheena viszont nem adta fel ilyen könnyen, ezért aztán – mit van mit tenni – harmadszor is bepróbálkozott. Ezúttal egy meglehetősen szentimentális szöveggel rukkolt elő, mellyel leginkább a művész egójára igyekezett hatni. E szerint; ezt a feketék számára roppant jelentőségű felvételt senki más, csak és kizárólag ő készítheti el, egész egyszerűen nincs más opció.
Miután Parks kötélnek állt, Sheena és csapata USA-szerte meghívókat kezdett küldözgetni minden, általuk jelentősnek ítélt hiphop előadónak. Fontos kiemelni, hogy nem csak mc-ket, hanem dj-ket, producereket, illetve beatmakereket is felkerestek, hogy úgymond teljes legyen a (fény)képen a zenei felhozatal. A postákon kívül rendszeresen feltűntek Harlem utcáin amolyan háztűznézőben, valamint intézték a megfelelő papírokat, engedélyeket a készülő fotózáshoz.
Mikor aztán elérkezett szeptember 29., azaz „a nagy nap”, már minden készen állt. Parks személye szabályosan bevonzotta a zenészeket; senki sem akart lemaradni „A” fényképről, akár még egy stúdiózást, netán koncertet is hátra hagytak, csak hogy időben Harlembe, a 126-dik utcába érjenek. A keleti, tehát hazai pályán mozgó arcok mellett jópáran feltűntek nyugatról is, de tiszteletét tette például a philadelphiai, The Roots is. Évekkel később az akkoriban állandóan turnézó zenekar dobosa, Questlove ihletett pillanatokról és emelkedett hangulatról beszélt egy interjúban:
„Öt éve volt már, hogy koncertről-koncertre jártunk. Elvétve találkoztunk csak másokkal ez idő alatt. Ezért is volt jó összefutni Rakim-mal, a Wu-Tang-gel, Jermain Dupri-val, vagy a többi nagy öreggel, mint Kool Herc és a Cold Crush Brothers. Az egész olyan volt, mintha először láttuk volna egymást ezekkel a srácokkal. (…) Csodás nap volt, szürreális és egyben gyönyörű. Igazán büszke vagyok, hogy szerepelhetek ezen a fényképen.”
Szerencsére azon negatív hangoknak, melyek valamiféle csetepatét vizionáltak, nem jött be a számításuk. Konfliktusok nélküli, össznépi dzsembori volt ez a javából, minek során többen életükben első alkalommal beszélgettek egy jóízűt egy-egy pályatárssal, de voltak olyanok, akik itt cseréltek telefonszámot, hogy aztán a közeljövőben majd együtt dolgozzanak.
A fotón az első sorban feszítő Fat Joe is szívesen emlékszik vissza a hiphop legnagyobb nagy napjára:
„Rögtön tudtam. Látva a többieket, látva sokukat, akikre felnéztem…mind tudtuk, hogy történelmi pillanatokat éltünk meg.”
És hogy kiket örökített meg Parks a harlemi seregszemlén? A képről többek között Slick Rick, Common, Mos Def, Pete Rock, Wyclef Jean, a Mobb Deep, a The Beatnuts, Busta Rhymes, Del Tha Funkee Homo Sapien, Xzibit, Tash, Buckshot, Grandmaster Flash, Jadakiss, Q-Tip, Canibus, Cam’ron és Rah Digga néz vissza ránk, a már említettekről nem is beszélve.
