Egy világjáró szörfös fotós élete nem csak játék és mese. Hallottatok már tizensokórás fárasztó repülőutakról a világ legszebb tengerpartjaira, ahol aztán a méregdrága és nehéz fotós felszerelést be kell cipelni a hullámok közé egy-egy fotó kedvéért? Jobban belegondolva ez mégiscsak meseszép élet és bizony ebben a taknyos közép-európai tavaszban sokan cserélnénk most Brian Bielmann-nal, aki immár jó negyven éve az egyik elsőszámú profi szörffotós a világon. Ma az ő képeivel teszünk egy utazást a tajtékzó hullámok közé, reménykedve abban, hogy hamarosan mifelénk is beköszönt már végre egy normális napsütés és az azzal járó igencsak hiányolt D-vitaminbomba.
Többnyire klassz életet szül, ha valaki a szenvedélyéből épít karriert és ebből a szempontból Brian Bielmann igen szerencsés fickó, hiszen már kissrácként tudta, hogy a szörf lesz az élete értelme. Virginiában felnőve rendszeresen utazott ki a Cape Hattera öbölbe és pattant deszkára meglovagolni a helyi hullámokat, majd egy nemzetközi versenyre kilátogatva 13-évesen kölcsönkérte a matektanárnője öreg fényképezőgépét és az elkészült képek annyira megtetszetek neki, hogy azonmód elhatározta, hogy a szörfözés mellett ezt akarja csinálni egész hátralévő életében, legalábbis amíg fizikailag képes kievezni a nyílt vízre.
„Mond a tanárnak, hogy szörfözni mentünk”
A középiskolában mindenki tudta róla, hogy alig várja az érettségit, hogy a vizsga után Hawaii-ra, a világ első számú szörfös spotja felé vegye az irányt. A suliból öten szörföztek együtt és a közös szenvedélyükből életre szóló barátság született. A kis banda el is határozta, hogy megvalósítják az álmukat és elköltöznek Hawaii-ra. Brian – akinek szintén szörfös bátyja, akkor már három éve a vulkánok szigetén élt – utazott el először, barátai csak a tél során érkeztek utána.
Nyóc’tól ötig munka kontra megélhetési para
A kis csapat azonban nem maradt együtt, a tél végén a középsulis haverok szép sorban hazaszivárogtak Virginiába, hogy munkát keressenek, majd egy kis pénzt félretéve térjenek vissza újra Hawaii-ra. Ez azonban sohasem történt meg, mindannyiukat beszippantotta az élet és a szürke hétköznapok elhesegették szörfös álmaikat. Néhány évvel később egy érettségi találkozón irigykedve hallgatták Bielmann sztorijait világkörüli utazásairól és megjegyezték neki, hogy ő a legszerencsésebb mindannyiuk közül. „B@sszátok meg, nem szerencsés vagyok, én csak nem mentem veletek haza” – cukkolta őket nevetve a fotós.
A dolog a mindennnapok szintjén nyilván nem volt ennyire egyszerű, hiszen ahogy teltek-múltak a hónapok Brian Bielmann-t pánikrohamok gyötörték, hogy miből fogja fenttartani magát. A nappalok ugyan jól teltek a hullámok hátán, ám esténként komoly szorongást okozott neki a megélhetési para. Egy ilyen álmatlan éjszakán ugrott be neki a fotózás, mint lehetőség és elhatározta, hogy innentől szörfös fotósként fog dolgozni.
A nagy elhatározás után mindenkinek elújságolta, hogy profi szörfös fotós lesz, ám egy éven keresztül
egyetlen lépést sem tett az ötlet megvalósítása érdekében. A kézenfekvő megoldás annyira megnyugtatta,
hogy továbbra is vidáman szörfözgetett és még csak a fotós felszerelést sem vásárolta meg.
Az elsőként megjelent negyedoldalas fotóból kétheti lakbérre futotta
Brian jó egy évvel később érzett magában kellő indíttatást ahhoz, hogy felszerelést vásároljon, amellyel autodidakta módon tanulva egyre minőségibb felvételeket készített, ám jó pár hónap eltelt mire egy újság végre megvásárolta egy fotóját. A Surfing Magazine-ben megjelent első negyedoldalas képéért 25 dollárt kapott, ami épp a fele volt bungalójának havi bérleti díjának. Az első komoly munkája is a Surfingben jelent meg, egy háromoldalas fotómellékletet lőtt a szörfös életstílusról, amely nem csak a hullámok hátán beadott mozdulatokra, hanem a feelingre is ráutazott, vagy ahogy ars poeticájáról többször elmondta:
„A profi szörfösöknek legjobb esetben is csupán két százaléka legenda, a többiek egyszerűen csak megszállott őrültek. Számomra sem volt egyszerű megbarátkozni a gondolattal, hogy nem legenda, hanem szimplán dilis vagyok…”
150 címlapfotó és komoly pénzdíjeső
A döcögős kezdet után hirtelen berobbant Brian Bielmann karrierje. Megvásárolta első profi fényképezőgépét, amellyel egy beevezéssel 36 szörfös képet tudott lőni eleinte a deszkája hátáról, majd később már a víz alól is.
Annak érdekében, hogy a fényképezés más válfajaival is megismerkedjen, Brian a 80-as évek elején úgy döntött, hogy rövid időre Los Angelesbe költözik. Divat- és termékfotósoknak dolgozott, miközben hírességeket fotózott egy ausztrál pletykalapnak.
Aztán egy bizonyos ponton túl már csakis kizárólag fürdőruhás modellekről készített felvételeket, ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Surfing Magazin-ban is egyre gyakrabban jelentek meg bikinis lányok. Mire észbe kapott, tízből kilencszer Brian képeit használták a kiadványba. Ezt követően jött is az első felkérés a Quiksilver-től a soron következő kampányukhoz és innentől nem volt megállás. RedBull, Guiness, DC Shoes, Western Digital, Billabong, Reef, stb. az évek folyamán mind az ügyfélkörébe tartoztak. Elmondása szerint a Los Angelesben eltöltött idő segített abban, hogy sokkal kiforrottabb fotóssá váljon, és olyan tapasztalatokat szerezzen, melyek túlmutatnak a szörfös képalkotáson.
Az évek során a felszerelése folyamatosan változott, egyetlen állandó tárgy volt mindössze a fotóstáskájában, egy 1900-as kiadású ausztrál penny, amit a nagyapjától kapott, hogy hozzon neki szerencsét, ami nem is késlekedett, hiszen a világ legjobb szörföseivel körbeutazta a világot és lenyűgöző képei több, mint 150 alkalommal kerültek címlapra. A teljesség igénye nélkül ezek közül kiemelnénk a Rolling Stones Magazint, a National Geographic-ot és a Sports Illustrated-et és nem utolsósorban a TransWorld Surf Magazine-t, amelynek 14-évnyi működése alatt vezette a fotó-rovatát. A hírnév azonban nem csak anyagi biztonságot és elismertséget hozott a szörfbe szerelmes fotós számára, számos komoly pénzdíjjal járó fotóversenyt is nyert, többször lett az év extrémsport fotósa.
A nagy megrottyanás majd visszatérés
2010-ben tragédia rázta meg a szörfös társadalomat: váratlanul elhunyt Andy Irons. Egyik legjobb barátjának halála nagyon megviselte a fotóst, aki jó darabig nem is készített egyetlen képet sem. Nem csak Brian Bielmann zuhant ettől össze, az egész szörf iparnak szüksége volt valami forradalmian új dologra, hogy újraéledjen.
A pillanat 2011. augusztus 27-én érkezett el a „Red Code” fotózás során, amikor Teahupoora érkezett egy a korábbiaknál sokkal őrültebb, masszívabb, szó szerint életveszélyes hullámverés. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Nathan Fletcher betöri azt a gigantikus hullámot. A legendás felvételt a hajmeresztő mutatványról természetesen Brian Bielmann lőtte, aki „merő véletlenségből” épp egy közeli csónak fedélzetén tartózkodott kamerájával a kézben és az ikonikus fotó elkattintásakor azon imádkozott, hogy jó legyen a fókusz a megismételhetetlen fotó ellövésekor. A modern technika jóvoltából a fotós repertoárja az évek során tovább bővült, hiszen a GoPro kamerák és drónok használatával egészen új perspektívákból lehet felvételeket készíteni, nem beszélve arról, hogy a John John Florence-hez hasonló fiatal tehetségek új pezsgést hoztak a szörfösök világába.
Lassan négy évtizede készítek szörfös fotókat és még mindig hihetetlen
izgalommal tölt ez el, hiszen van még egy-két jó kép az ingujjamban mielőtt
úgy döntök, hogy leteszem a kamerát és végleg elmegyek szörfözni.”
Bielmann maga is szenvedélyes szörfös, ami nagyban hozzájárul a képeinek mélységéhez és hitelességéhez. Egyesek szerint az összhang, melyet fotóin megteremt, kizárólag egy olyan művésztől eredhet, aki nemcsak a szakmájában jeleskedik, hanem maga is az óceán szerelmese. Felvételei nem csupán magával ragadóak, hanem arra ösztönöznek bennünket, hogy fedezzük fel és egyúttal tiszteljük a természet erejét. A hatalmas víztömegen túl azt az életenergiát is megmutatja, ami képes összekapcsolni minket az univerzummal.
