Ha a Déli-Sark meghódításáról esik szó, kapásból két név ugrik be: Roald Amundsen és Robert Falcon Scott. Pedig a norvég, illetve az angol felfedezővel egyidőben egy gyermekkori álmait kergető japán kalandor is megpróbálta elérni a sarkpontot, csak róla az idők folyamán szinte mindenki megfeledkezett.
Nobu Shirase egészen kicsi gyermekkorától kezdve arról álmodozott, hogy egyszer híres földrajzi felfedező válik belőle. Csakhogy, mikor 1861-ben (felkelő)napvilágot látott az ázsiai ország még szinte teljes elszigeteltségben működött, azaz senki sem hagyhatta el annak területét. Se ki, se be. Akit mégis szökésen érték, azt brutálisan megkínozták, kivégezték. Nem igazán volt tehát alkalmas a közeg arra, hogy az ember felfedezőnek álljon.
Az 1868-69 közötti Bosin-háború után azonban puhulni kezdett a diktatúra és az ország valamelyest a modernizáció útjára lépett. Az ekkor mindössze 8 éves Shirasét elbűvölték a sarki-expedíciókról szóló történetek; szabadideje túlnyomó részében ezeket olvasgatta tehát, miközben talán már látta is magát a végtelen jégmezökön bandukolva a világhírnév felé. Apja nyomán 18 éves korában mégis Buddhista szerzetesnek kezdett tanulni, ám hamar rájött, hogy a szent hivatással aligha válhat belőle valamirevaló kalandor. A felismerést követően katonának állt, ami tökéletes döntésnek bizonyult, hiszen így „kedvére” utazgathatott szerte a világban.
1883-ban, immár frissen kinevezett hadnagyként a Szibéria és Japán között fekvő Kuril-szigetkere került szolgálatba. Míg a legtöbbeknek valódi büntetéssel ért fel a meglehetősen zord időjárású szigetcsoporton állomásozni, addig Shirase próbálta a maximumot kihozni a helyzetből.
Amolyan edzésnek fogta fel az itt eltöltött két telet, őszintén hitt ugyanis abban, hogy a szigeteken szerzett tapasztalatai a jövőben még akár előnyére válhatnak.
Kereken tíz évvel később, 1893-ban egy titkos katonai misszió során Alaszkába is eljutott, ahol kíméletlen valójában szembejött vele a sarkvidéki időjárás. Mindent elmond az ottani körülményekről, hogy rajta és egy másik tiszten kívül egyetlen társuk sem élte túl a mindössze egy évig tartó küldetést.
Shirase valószínűleg Alaszkában kezdett el komolyabban szemezgetni az Északi-Sarkvidékkel, de Frederick Cook és Robert Peary sikerét követően, vigyázó tekintetét kénytelen volt dél felé fordítani. A Déli-Sark volt ugyanis az egyetlen még felfedezésre váró szeglete a Földnek, ahova emberfia addig még nem jutott el. Nagyjából 1910-et írhattunk, amikor Shirase végül elkezdte szervezni saját expedícióját, ámde nem várt nehézségekbe ütközött. Japán ekkoriban puskaporos hordóra emlékeztetett leginkább; két háborún volt túl az ország, a lakosság szinte nyomorgott. Nem csoda hát, hogy sem a felsőbb körökben, sem a polgárok között sem sikerült egyetlen valamirevaló mecénást felhajtania maga mellé. Mai, divatos szóval élve, mikróadományokból végül összejött annyi, hogy nekivághatott élete kalandjának. Vett egy kis hajót, felszereléseket és 1910 decemberében kihajózott 27 tagú legénysége és 30 szibériai szánhúzó kutyája társaságában. E tájt egyébként már Amundsen és Scott is javában útban volt délre. Pont, mint két neves riválisa, Shirase is úgy tervezte, hogy majd valamikor újév körül kiköt az Antarktisz jegén, ahol átvészelik a telet, majd kora tavasszal, némiképp barátságosabb időjárási viszonyok között megpróbálják elérni a sarkpontot társaival. Sima ügy. Vagy valami hasonló.
Amundsen és Scott szinte egyidőben, nagyjából egy hónapos különbséggel meg is érkezett a Sarkhoz,
ám a japán felfedező sajnos nem tudta tartani velük a tempót. Eleve több hetes késéssel indult a pénzhiány
miatt, de Kainan Maru nevezetű hajója sem vette éppenséggel könnyedén a felmerülő akadályokat.
Végül az előre eltervezett helyett két hónapos csúszással, márciusban pillantották meg a Déli-Sarkot. Ekkor azonban már képtelenek lettek volna partra szállni a Viktória-föld bizonytalan, olvadozó jégtábláin, ezért aztán Shirase nehéz, de ésszerű döntést hozott: visszafordult. Na, nem egyenesen Japánba, hanem „csak” Ausztráliáig, hogy ott húzza ki addig, amíg ismét támadásba lendülhet. Mindeközben Amundsen kitűzte a norvég zászlót a sarkponton, és ezzel Shirase álma tulajdonképpen szertefoszlott. A sok csapás mellett tovább nehezítette a csapat helyzetét, hogy Ausztráliában kémkedéssel vádolták őket; részben a kis létszámú legénység, részben aprócska hajójuk okán. (A harminc méter hosszúságú Kainan Maru csupán a harmada volt Scott Terra Novájának.) Szorult helyzetükön egy helyi felfedező, az amúgy geológus professzor Tennatt David segített.
A viszonylagos jómódban élő férfi tokkal-vonóval elszállásolta az egész társaságot egyik méretes házában, illetve különböző hasznos felszerelési tárgyakkal, valamint némi pénzmaggal is ellátta őket ott tartózkodásuk során. Utóbbira igencsak nagy szükségük volt a megfáradt utazóknak, hiszen egy kivételével addigra az összes kutyájuk elpusztult és ezeket is pótolni kellett valahogy. Hat hónap elteltével, 1911 novemberében indultak újra el, másodjára, hogy úgymond valódi tét nélkül, a saját szórakoztatásukra megjárják a Sarkot. Shirase olyannyira nagyra értékelte a prof. segítségét, hogy távozásukkor hálája jeléül odaajándékozta kedvenc szamurájkardját neki.
A Kainan Maru ez alkalommal a Ross-selfjégen tudott kikötni, így végre megnyílhatott az út a Shirase és társai előtt. Habár a sarkpont felfedezése és az ezzel járó hírnév Amundsennel együtt tovatűnt a Fram fedélzetén, ám a továbbra is lelkes japán expedíció elhatározta, hogy próbára teszik magukat, ha már ott vannak, ahol lenniük kellett. Ahova idestova két hosszú éve készültek. Kíváncsiak voltak, meddig juthatnak el, meddig feszegethetik saját határaikat
Shirase vezetésével hatan indultak neki kutyaszánokkal a veszélyes jégmezőknek. Maguk közt csak villám őrjáratnak hívták a nekirugaszkodást a sarkpont irányába, ami a nevéhez hűen nem is tartott túlzottan sokáig. A -25 fokos viharos időjárásban gyorsan felélték készleteiket, de a csontig hatoló hideg nem csak az emberekbe, a kutyákba is belemélyesztette fogát. Néhány szánhúzó egyszerűen megfagyott, de volt, amely éhen halt. Összesen 257 kilométert tettek meg a jégen, amikor végérvényesen belátták, nem mehetnek tovább. A sarkponttól hozzávetőlegesen 1200 kilométert választotta el ekkor őket…
Mielőtt visszaindultak volna hátrahagyott társaikhoz leszúrtak még egy japán zászlót a jégbe, készítettek néhány felvételt és tisztelegtek a császár előtt. Ezzel kvázi véget is ért az expedíció, habár onnan azért még vissza, na meg haza is kellett jutniuk. A fentebb említett, hátrahagyott kompánia sem tétlenkedett ez alatt. Bejárták a közvetlen partvidéket, hogy tudtukon kívül felfedezzék a közelben fekvő VII. Eduárd király Földet. Gyógyírt természetesen ez sem jelentet különösebben számukra.
1912 júniusában teljes létszámban érkeztek vissza Japánba, ahol hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek. Amilyen gyorsan hírességek lettek, olyan gyorsan el is feledkeztek viszont róluk. Világszerte Amundsent és Scottot ünnepelték, az első déli-sarkot megjárt japán felfedezőkre nem jutott idő. Mintha nem is lett volna.
Hátralevő életét szegénységben töltötte feleségével egy halbolt felett bérelt szobácskában, miközben korábbi hitelezőit igyekezett kifizetni. Habár írt egy beszámolót nem mindennapi útjáról, az sajnos nem jelenhetett meg nyomatásban, pedig annak bevételeiből talán anyagilag helyrejöhetett volna.
Nobu Shirase 1946-ban, 85 éves korában hunyt el.
