Itthon nem igazán ismert, hogy vadvízi sportok történetének egyik leginspirálóbb fejezetét krakkói egyetemisták írták, amikor 1979-ben, pénz és megfelelő felszerelés nélkül, gyakorlatilag úgy, hogy lövésük sem volt arról, hogy mi vár rájuk, először eveztek végig a ma már klasszikus útvonalnak számító vizeken Mexikótól Argentínáig.
Mérföldkőnek számító teljesítményük egy 11 napos történet, amelyet ötnapi fejadaggal tettek meg a világ legmélyebb kanyonjában. Erről a fantasztikus történetről készített dokumentumfilmet az USA-ban született lengyel származású, Adam Nawrot.
Hét házi készítésű kajak, konzervkenyér és egy megvalósulhatatlannak tűnő álom – így indult 1979-ben a krakkói Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatóinak expedíciója. A történet és a dokumentumfilm háttérben és néha az előtérben, Lengyelország viharos történelme áll, és a hadiállapot, amely örökre megváltoztatta a fiatalok életét.
A történetet évtizedek óta mesélik tábortüzek és a folyóparti kikötők környékén, megjelent már könyv formájában és folyóiratokban, de eddig még soha nem készült róla ilyen hosszú dokumentumfilm. A Godspeed, Los Polacos, történetét hallgatva el kell gondolkodnunk azon, hogy miért tartott 40 évig, amíg erről tudomást szereztünk. Pedig jobb történetet nehéz elképzelni, ahogy az expedíció kormányosa, Andrzej Piętowski megfogalmazta a lengyel bemutató után:
„Ez a film mindenkinek szól. Többdimenziós. Mint egy tükör, amelyben önmagunkat láthatjuk, ugyanakkor egy lencse, amely lehetővé teszi, hogy messzire nézzünk a múltba. Számomra ennek a dokumentumfilmnek a legnagyobb értéke a sokrétűsége. Egyrészt egy extrém expedíció története az amerikai folyókon másrészt a tapasztalataink, nehézségeink és felfedezéseink édesbús láncolata.”
Ne feledjük, hogy minden az 1970-es és 1980-as évek fordulóján játszódik, amikor – ahogy a rendező, Adam Nawrot szépen megfogalmazta a filmjében – a 20. század negyedik forradalma zajlott Lengyelországban. Gandhi Indiában, Mandela Dél-Afrikában, Martin Luther King az Egyesült Államokban, Wałęsa és az egész Szolidaritás mozgalom. Ezek a szálak összefonódtak, hiszen az utazásunkra is nagy hatással voltak.
Az idősek számára ez egy szentimentális utazás a szabadságért folytatott küzdelem időszakába. A fiatalok számára meg egy kiváló lehetőség arra, hogy megértsék, hogy a világ, amelyben ma élnek, nem magától értetődő. Sok évvel ezelőtt az emberek gyakran az életüket is kockáztatva harcoltak a mostani szabadságunkért.
Adam Nawrot New Jerseyben nőtt fel, olyan lengyel emigránsok fiaként, akik ugyanabból a politikai felfordulásból menekültek, amely végül kajakosokat is menekülésre késztette. Egyikük, Jurek Majcherczyk szintén New Jerseyben kötött ki, és a Nawrot család barátja lett.
Nawrot ezeken a történeteken nőtt fel, majd filmrendező és vadvízi evezős lett. De valahányszor felvetette a film ötletét a család barátjának, csak legyintettek rá.
„Az évek során többször is megkerestem Jureket, de mindig visszautasított. Ő úgy ismert engem, mint egy kisgyereket, aki a kerti partikon futkározik a ház hátsó udvarán” – emlékszik vissza Nawrot. – mindig azt mondta: „Ez a film túl sok neked, nem tudsz megbirkóni vele.”
Nawrot kitartott, és Majcherczyk végül leült egy interjúra. A rendező és Sonia Szczesna producer egy rövidfilm elkészítését tervezték, de a Majcherczyk által már az első interjúban felvetett szálak egy három és fél évig tartó projektbe rántották őket. Az eredmény egy díjnyertes dokumentumfilm lett.
Ha Andrzej Piętowski kormányost kérdezték volna először ő biztos azonnal igent mondott volna: „Ez a hír engem igazi sokként ért, és elmondhatatlanul örültem. Olyan volt mint egy déjà vu. Hirtelen kiderült, hogy az a sok doboznyi dokumentum, fotó, a túrák során felvett több órányi film valakit végre érdekel. Ebben a filmben úgy születtünk újjá, mint főnix a hamvaiból. Visszatértek a régi érzelmek, az expedíció emlékei. Lengyelországban csak azok ismertek bennünket, akik hozzáférhettek a National Geographic-hoz vagy a Guinness Rekordok Könyvéhez. A filmesek kíváncsiak voltak az expedíciónkra, de mindenekelőtt azt akarták megérteni, mit jelentett a Szolidaritás, a szabadságharc, és miért kellett ezekért az eszmékét megfizetniük az emigráció magas árát.”
A csapat a krakkói Bystrze sportklubból nőtte ki magát az 1970-es évek végén. Ahogy Magyarországon, úgy Lengyelországban is a sportklubok nyújtottak fedezéket a szabadabb szellemiségnek. „A tanulmányi idő a végéhez közeledett, és így a kirándulások, a tanulás és a gondtalan időszak véget ért. Valami különleges módon szerettünk volna elbúcsúzni életünknek ettől a szakaszától. Nagy expedíciót terveztünk, Olaszországról, Spanyolországról beszélgettünk, mígnem a néhai Janusz Szwaracki beugrott és azt mondta: menjünk Argentínába! Nagyjából úgy hangzott, mintha ma valaki űrutazást javasolt volna.”
Mi magunk építettünk a kezdetleges üvegszálas kajakokat. Még a nélkülözhetetlen húskonzervek
beszerzése is nagy kihívást jelentett abban az időben, ugyanis a boltok polcai üresek voltak.
De képtelenek voltunk lemondani az álmunkról. – nosztalgiázott Andrzej Piętowski.
Majcherczyk hasonlóképpen emlékezett vissza az Egyesült Államokban: „Ahhoz, hogy 1978-ban bármit is elérjünk Lengyelországban, a bürokrácia számtalan értelmetlen rétegén kellett átverekedni magunkat. De ha valami csoda folytán, a megfelelő hivatalnok rád mosolygott még hihetetlen szerencse is érhetett, véletlenszerűen.”
A szerencse ebben az esetben egy argentínai expedíció volt, amelyet a krakkói klubon, a helyi KISZ-en és végül a Központi Kommunista Bizottságon keresztül tolva, ravasz diplomáciai eszközökkel sikerült megszervezni. Amikor a kormány végül vízumot és egy hatkerekű katonai teherautót adott nekik, az egyetemisták nem hittek a szemüknek. A lehetőség, hogy külföldre utazhassanak – ráadásul az egzotikus, fülledt Dél-Amerikába – éppoly ellenállhatatlannak tűnt, mint amilyen valószínűtlennek.
A lehetőségre természetesen mindenki harapott, Jacek Bogucki operatőr és Zbigniew Bzdak fotós is, akiknek természetesen nem volt semmilyen vadvízi tapasztalata. Chmielinski beszervezése Bzdak így emlékezett vissza:
Chmielinski: „Szeretnél Argentínába menni?”
Bzdak: „Talán, mikor indulunk?”
Chmielinski: „Két nap múlva.”
Bzdak: „Akkor rendben.”
Az expedíció tervezése ugyanilyen spontán volt. Amikor a Chilével fennálló feszültségek Argentínát a háború szélére sodorták, a csapat Peruba tette át az úti célt. Miután az ottani helyzet is túl forróvá vált, áthelyezték az egészet Mexikóba.
Tíz evezőssel és 21 csónakkal, valamint a hatalmas katonai teherautóval érkeztek, amely a korabeli szemtanúk elmondása szerint inkább hasonlított egy tankra, mint egy csónakplatóra. Az egyik első mexikói kiruccanásuk a Río Pescadoson volt, amely ma már egy klasszikus III-IV. osztályú pálya Veracruz hegyeiben.
„Lengyelországban alapvetően egyetlen III. osztályú gyorsasági pálya van, és ezt újra és újra végigcsinálták. Ennyi volt a tapasztalatuk” – magyarázza Nawrot.
A Pescadoson töltött első nap végére a csapat 21 kajakjából hét eltört vagy eltűnt. A férfiak megalázva északra mentek, hogy találkozzanak az egyetlen emberrel, akit Észak-Amerikában ismertek, a Bystrze klub egyik evezősével, aki néhány évvel korábban a wyomingi Casperbe vándorolt ki.
A hadsereg furgonjával begördültek a városba, nem kis rémületet okozva. A helyi újság “A Varsói Szerződés megszállta Caspert” cím alatt közölt cikket, de a város befogadta őket. Tízük egész télen az egyik honfitársuk pincéjében élt, házakat festettek és szögesdrótkerítést húztak, hogy megkeressék a pénzt a túra folytatásához.
1980 kora tavaszára a lengyel hatóságok kezdtek nyugtalankodni, és utasították őket, hogy szálljanak fel a következő hazafelé tartó hajóra. A csapat megegyezett abban, hogy a tízből öten Mexikóba mennek vissza. A Lees Ferrybe vezető út Las Vegason keresztül vezetett, ahol egy lengyel akrobatákból álló csapat kiszúrta a lengyel zászlót, amelyet a furgonjukra festettek, és utánuk eredtek. Hamar utolérték őket, és egy színpadi előadás és többnapos mulatozás után az akrobaták felajánlották régi Chevy pickupjukat cserébe. Ez az autó elvitte az öt lelkes embert Argentínáig és vissza, bár nem egy egyenes vonalban.
A következő mexikói sikerük egy másik későbbi klasszikus lett, a Río Santa Maria. Vettek egy tutajt az Államokban, de fogalmuk sem volt, hogyan kell felszerelni, így amikor a hatnapos túra második napján felborultak, elvesztették az élelmük nagy részét. A fiúk elmondása szerint a nehézségek, amelyek más csapatokat megtörtek volna, közelebb hozták őket egymáshoz. Vita nélkül végigküzdötték magukat, és örültek a szerencséjüknek, amikor az ötödik napon egy holtágban rekedt harcsára bukkantak. Puszta kézzel fogták ki, és tízfelé osztották. – tudhatjuk meg a filmből.
Az új tutaj egy lényeges dimenzióval bővítette az expedíciót, lehetővé téve, hogy Bogucki és Bzdak és a filmtekercseik mindenhová elkísérje őket. Mindketten hozzáértő vadvízi evezősök lettek a végére, és Bogucki olyan mozgóképeket készített zuhatagokról és mély andoki kanyonokról, amilyeneket a világ addig még nem látott. Negyven évvel később Nawrot és Szczesna játékfilmjét ezek a felvételek tették élővé.
Mexikóban, Guatemalában, Hondurasban és Nicaraguában eveztek. Costa Ricában először
ereszkedtek le a Río Pacuare folyón – ami azóta szintén egy klasszikus útvonal lett-,
miután rosszul kanyarodtak le a közeli Río Reventazon felé vezető úton.
Mire Peruba értek, a kajakozási tudásuk a „középhaladó” szintről a „haladó” felé haladt. Chmielinski így magyarázza: „Úgy tanultunk, hogy a folyó sokszor fejbe vert minket”.
Peruban a Marañon mentek végig, ami az Amazonas nagyvízi mellékfolyója, és a Machu Picchu romjai alatt húzódó Urubamba-án. Véletlen mesterművük a Colca volt, egy vékony sivatagi folyó, amely a világ legmélyebb kanyonjában folyik.
Igazi közép-európai-módra öt napra elegendő élelmet hoztak egy három hétig tartó eposzhoz. A kezdeti 11 napos próbálkozás után kikötöttek, hogy feltöltsék az utánpótlást és összefoltozzák a sebesülteket és a felszerelést, majd visszatértek, hogy egy második, 10 napos túrával végig menjenek a kanyon legmélyebb szakaszán.
Ugyanazon a napon kezdték meg az ereszkedést, amikor Rómában meglőtték II. János Pál pápát. „Jurek meg volt győződve arról, hogy a pápa élete a kanyonban elért sikerüktől függ” – mondja Nawrot. Mire kijutottak a kanyonból, a pápa már javulófélben volt, és a kalandorok szedett-vedett csapata igazi sporthírességgé vált. Peruban különösképpen, ami legalább annyira volt köszönhető az ott egzotikusnak számító férfiszépségük miatt, mint történelmet író sportsikereik miatt. A Colca-kanyonon aratott győzelmük után végre eljutottak a régóta áhított Argentínába – egészen a Tűzföldig, az akrobaták által ajándékba kapott öreg Chevyvel, majd vissza északra, Peruba.
Ez volt az a pont, ahol az oly sok veszélyt és nehézséget vidáman elviselő krakkói srácok egy valóságosabb próbatételével szembesültek.
„1981 decembere volt. Éppen Arequipa felé tartottunk, hogy, amikor megláttam egy újságot a következő címlappal: „Háború Lengyelországban”. Kitört a hadiállapot. Azonnal tudtuk, hogy most már nem fogunk visszatérni Lengyelországba, de tenni akartunk valamit, hogy segítsünk az internáltakon és családjaikon. Koncerteket és függetlenségi felvonulásokat szerveztünk, pénzt gyűjtöttünk. Ez azt jelentette, hogy az expedíciónk politikai mozgalommá vált, ami számunkra egy szót jelentett: emigráció. Limából a kommunista milíciák elől kellett menekülnünk. Négy órával azután törtek be a lakásunkba, hogy az expedíció utolsó résztvevői is elindultak az USA-ba. A kivándorlás számunkra nem választás volt, hanem szükségszerűség. Két év utazás alatt sok lehetőségünk volt menedékjogot kérni, de nem éltünk vele. Ezzel forgatókönyvvel nem számoltunk. Az emigráció nem könnyű dolog. Az elején zöldséges voltam, aki egy New York-i lengyel könyvtárban alszik, és házfelújításokat végez.” – mondja Piętowski.
A fiúk egy barátjuk által az amerikai nagykövetségen kiállított úti okmányok segítségével menekülnek ki Peruból, azzal az ürüggyel, hogy Arizonába tartanak a Grand Canyonba.
A csapat tagjai azóta négyszer tértek vissza a Colca-kanyonba, 1986-ban pedig Chmielinski az Amazonas első, forrástól a tengerbe tartó ereszkedését csinálta végig Joe Kane újságíróval, aki az expedícióról megírta a Running the Amazon című klasszikus kalandregényt.
Bzdak végigfényképezte a történelmi ereszkedést, motorcsónakkal követte, ahogy Chmielinski és Kane kajakkal a tenger felé tart. Bzdak a Chicago Tribune fotósaként fényes karriert futott be. Amikor Nawrot először megkereste őt, hogy vegyen részt a filmben, a fotóriporter nem látta értelmét.”Ő egy klasszikus, keményvonalas fotóriporter, és azt mondta: „Ezt a történetet már elmondtuk, nincs értelme újra elmondani” – emlékszik vissza Nawrot.
A Godspeed, Los Polacos teljesíti azt az ambiciózus elképzelést, hogy történelmi távlatokba helyezze ez a sporttörténetet, nem spórolva ki a sztoriból a csínytevéseket és a merész ereszkedéseket.
Végül még a riportalanyok tetszését is megnyerte, köztük a szkeptikus fotóriporterét, Bzdakét is. Mindannyian rájöttek, hogy a történet többről szól, mint amire ők emlékeznek. Talán csak túl közel álltak a sztorihoz, mondja Nawrot. „Nem hiszem, hogy ezt a filmet egy mostani expedícióról is el lehetne készíteni.” -mondja. „Ez egy olyan történet, amelyet csak az idő távlatából nyer értelmet, és mégis hihetetlenül aktuális ma is. A szabadidősport egyre inkább felismeri, hogy egy kulturális erő, és ezt a platformot politikai változásokra is felhasználhatja.”
